Hamuvirág… Napsugárka… Holdviola… – rebegte a zsoldos, majd
artikulálatlan, nehéz hörgések szaggatta hangok bugyogtak fel a torkából, aztán
újrakezdte: – Napsugárka… Holdviola… Hamuvirág… – szavai sírásba fordultak.
Fosmántot majdnem megmozdította az együttérzés, de eleve nehéz pozícióban volt.
– Holdviola… Hamuvirág… – itt elakadt a lélegzete, Fosmánt úgy érezte, hallja a
beállt csöndben saját szívverését, s attól félt, a bágyadt lüktetés rövidesen
megszakad, ha nem ad az ember életjelet. – Napsugárka…
Így
ment ez sokáig, Fosmánt bele is aludt. Rövid álmában méhecske volt, és sorra
járta a hamuvirágokat, a napsugárkákat és a holdviolákat.
Üvöltésre
ébredt.
– Elérek
hozzátok!… Nem hagyom, hogy bántsanak titeket! Ne merészeljétek! –
fenyegetődzött az ember, majd akkorát ordított, hogy szinte beleremegett a
csarnok, s a hangok még hosszú másodpercekig küzdöttek az elenyészéssel
szemben.
Hirtelen
felült, ám teste nyomban meggondolta magát, mire a zsoldos visszahanyatlott, de
karját még idejében kitette, behajlította ép lábát, majd vicsorogva a másikat
is. Fel akart állni, de csak annyit ért el, hogy sebe egy részen felszakadjon.
Hátrarogyott.
Ne
csináld, emberfajú! – kérlelte magában a lendlégy, de
már sejtette, hogy ennél több kell. Szerencsére pihent annyit, hogy talpra
tudjon állni – tudatosan lüktettetni kezdte potrohát, hozzáhintázott
szárnyaival, majd a megfelelő pillanatban egyik oldala előre megfeszített
izmait kiengedve talpra lökte magát.
Az
ember őt nézte, s elkínzott mosoly próbálkozott be arcizmainál, melyet Fosmánt
nem tudott hova tenni. Végül visszadőlt a sziklának, s tovább figyelte a
legyet, aki már látta rajta, fokozódó légzésén, hogy újabb roham közeleg.
Fosmánt
felszívott egy adag, szinte morzsa állagú vért, mely már kezdett olyan jól
esni, mint kell, aztán kóválygó fejét megerőltetve kifőzte, miből mennyire
lehet szükség egy ekkora lény lenyugtatására.
Lerágott
kétféle szőrt (ezeknél az újfajta állatoknál nem lehetett teljesen
biztos az eredményben), melyekről egyébként tudta, hogy gondot jelenthetnek
majd megkínzott emésztőrendszere hátsóbb traktusainak – neki csak a hatóanyag
kellett, amit könnyen kioldott belőlük emésztőenzimektől sűrű gyomorsava.
Kellett még moha és bizonyos belső szervekhez köthető mirigyek váladéka –
szerencsére talált egy felhasogatott tetemet, amiből különösebb erőlködés
nélkül kinyerhette utóbbit, ízre egész jó kombinációban. Ezek azonban csak
előkészítették, illetve korlátozták a lényegi hatóanyagot: méreg kellett,
olyan, ami paralizál, nyugtat, lassít, de anélkül, hogy súlyos járulékos
károkat okozna. Csakhogy az itteni, alapanyagul szolgáló lények mind-mind
gyilkolásra teremtettek.
Végül
egy pókféleség mellett döntött – ha van köze az eredeti, természetben is
előforduló változathoz, akkor ennek a mérge remélhetőleg okoz bénultságot… is.
Gyomrában
gyorsan, nehogy saját magát üsse ki vele, kifőzte az elegyet, majd az ember felé
vette az irányt. A zsoldos vérzése megint elállt, de nyöszörgött és mocorgott,
félő volt, hogy bármelyik pillanatban tovább szakítja sebét.
Fosmánt
a saját testével összemérhető nagyságú, vicsorogva szavakat formáló szájra
ugrott-röppent.
– Szeretlek
titeket… Sosem bocsájtom meg magamnak… Csak ezt az egyet higgyétek el nekem… és
őrizzétek meg belőlem: szeretlek titeket…
Az
ember magánkívül volt, állkapcsai úgy feszültek, mintha csikorgó fogait akarná
összeroppantani. Fosmánt hasztalan piszkálgatta száját, nem tért magához.
Megharapni nem akarta: hiába tűnt ez a legkézenfekvőbb megoldásnak, egyre
jobban sajnálta a világán kívül ragadt, bűnbánó betolakodót. Végül a
szempilláin tapicskolás vezetett sikerre.
A
légy belenézett az ember egyik szemébe. Közelítőleg eddig is értett mindent, a
benne lejátszódó érzelmi folyamatokat. Így viszont, elé tárulva, szinte
letaglózta a fizikai fájdalommal, és az ezt messze túlszárnyaló, bűntudatból,
önutálatból, féltésből táplálkozó pszichikai kínnal dacoló szeretet, ami ezt az
apát családjához fűzte.
– Holdhamva…
Virágsugár… Napviola…
A
légy ritkán használt tulajdonneveket, neki is csak azért adták a Fosmántot,
mert olykor küldönci feladatokat vállalt a látogatók és az Úrnő között.
Családja… helyes egyáltalán ez a kifejezés? Anyjára még emlékezett is… de
inkább csak a szagára. Apját sosem látta. Testvéreiből pedig annyi volt, hogy
nem lehetett értelme túlgondolni a vérségi köteléket.
Vágyhat-e
egyáltalán egy légy ilyesmire?
Hirtelen
azt se tudta, mit csinál, mit keres itt; vagyis ott, egy ember arcán. Odakint
kéne lüktetgetnie, dög és ürülék után kutatnia, este megpihennie, majd egy nap
a fajfenntartás megszálló ösztönének engedelmeskednie…
Csakhogy
ő Fosmánt, a lendlégy, kinek maga az Úrnő adott nevet!
Lehátrált
a szájig, le sem véve összetett szemét az emlős fénytelenül csillogó
látószervéről. Ütögetni kezdte a megint vicsorba zárt fogsort, mire az
állkapocs lassan, remegve szétnyílt.
Fosmánt
az utolsó cseppig beleeresztette a nyugtatót, melybe saját belső szerveiből is
szakadtak darabok, s mindjárt hallotta a nyelés megtörténtét, párhuzamosan
pedig érezte lábai alatt a bőr mozgását – anélkül is tudta, hogy odanézett
volna: az ember elmosolyodott. Aztán légzése is lassult, szeme egyre
üvegesedett, homályosult…
Fosmánt
rádöbbent, hogy már alig látja a férfit. Valószínűleg túl sokáig tárolta
magában az elegyet.
Nem
baj. Legalább együtt nyugszanak meg. S ha hibázott, és nem hat, nem úgy hat a
szer: hát együtt távoznak az élők sorából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése