2015. október 25., vasárnap

III. szakasz: Szélvédett helyeken 1.

Simogatták, ahogy szinte soha senki. A kéz langyos, olyan… pont jó, nem mint az a másik, ami hűvös, de legfőképp éles és sietős, amitől mindig az a benyomásunk támad: alig titkolandó készül valahova, fejben talán már máshol is jár. Ez viszont még csak nem is sürgetett: csendben csinálta.
Tökéletes folytatása álmainak, melyek legalább annyira kielégítették, mint felkorbácsolták vágyait; ugyanakkor ha el kéne döntenie, összességében hogy értékeli, a válasz teljesen egyértelmű volna: az utazás maga volt a csoda.
Őt akarta azóta, hogy elment. Most, hogy már a saját magában végbemenő változásokból kifolyólag és a látottak alapján kezdte egyre inkább megérteni őt, ez hatványozottan igaz volt.
A szél végül teljesen lecsendesedett – az itteni légáramlás nyugodtan vette tudomásul, hogy az őt kiváltó, akaratától független, valahol tehát isteni erők döntése alapján békében kell hagynia a világot.
Persze ez a szél – még ha oly gyöngéd – sem volt az övé, e hely sem az otthona. Csakhogy e tévképzetnek nem volt többé jelentősége.
Felszabadult és megszabadult.
Felült. Combján a kötés barnásvörös árnyalatot vette fel, bal karja pedig zsibbadt az alaktalan, hevenyészett gipszben. Sérülései jelentéktelen apróságoknak tűntek. Az önmagáért való, céltalan megállíthatatlanság tudata incselkedett vele: túlélte a túlélhetetlent, a kórt, mely mindent elvett, de közel annyit adott is.
De itt, most, a való életben édesapja nem volt vele, az ébredés után nem követte fiát. Pedig annyira a keblére szerette volna ölelni az öreg vándort! Hiszen látta, sőt szinte ő volt az, ténylegesen ő! És át is érezte a szenvedést, amit kiváltott belőle az a… róka! Nem sokat értett kettejük beszélgetéséből, de apja marcangoló bűntudatából neki is kijutott, majdnem megmételyezve a fantazma-pestis jutalmát, melyet életéért cserébe kapott…
Mellesleg ezt honnan tudta? Tudatlanul, de legfőképp zavartan zuhant a végső kékségbe, mely elhozta számára a halál előtti boldogságot: rég elveszett édesapját. Ebből még nem kellett volna, hogy rájöjjön, mi fojtja el életét.
Valami történt a vége felé, a tudás legalábbis akkorról származott…
Rémlett neki egy kanyar, mely szó szerint, közvetlenül megragadta és az ellenkező irányba rántotta, hogy közben eggyé váljon vele egy felfoghatatlanul gyors pillanat-tünemény erejéig. Mikor kiszabadult, újultan, ismét Szanaszélként ébredt. Ugyanakkor semmit sem tudott meg a benne lezajlott változásról.
Érdekes dolog. Hát még az, hogy a halál delíriumos kapujában megfordulva most él és virul.

2015. október 24., szombat

III. szakasz: Család 1.

Az emlékezeten túli kezdet óta repültek együtt, s ezt Fosmánt is csak alig-alig furcsállotta. Alattuk követhetetlen sebességgel, csíkos-pacás, színes felületté olvadva váltogatta egymást a táj, de az arcukba csapó légáramlat nem utalt különösebb száguldásra.
Fosmánt szívesen szállt gondolatai szárnyán, így írva meg féltudatosan az álmát, noha ennek gyakorlatáról sosem rendelkezett hangyányi tudással sem. Ez nyilván nem egy egyszerű álom, már csak azért sem, mert volt egy társa. Kicsit lemaradva követte, le nem véve róla szemét. Tekintetük találkozása légy fejének korlátozott mozgathatóságából adódóan mindössze pillanatokra, egy-egy ötletszerű fordulónál vált lehetővé. A mögötte szálló, nem-egészen ember szemlátomást féltette őt.
Fosmánt azon morfondírozott, hogy nem kellene-e esetleg megállni, és rákérdezni konkrét szándékára, de a fáradhatatlan repülés a végtelenbe vesző táj fölött, az esély, hogy megleli vágya tárgyát, nem hagyta.
Mi várhat rá egy úton, ami beláthatatlan lehetőségeket rejt? Úgy érezte: ha eléggé akarja, ha kellően sokáig kutatja, elérheti…
Család. Családot akart, tartozni valahová.
Vajon hogy nézhetnek ki most a szülei? Persze, halottnak kell lenniük lendlegyek lévén, de ez az egyszerű szabály most olyan könnyedén megkerülhetőnek tetszett!
Büszkék rá?
És a testvérei. Vajon ők is olyan okosak, mint ő? Lehet velük beszélgetni a… dolgokról? Túl a kaján és a párválasztáson, tudatosan szeretni és felfogni az életet (legalábbis addig, amíg egy ilyen intelligencia teheti).
Ahogy kigondolta e vágyakat, csak még inkább lehetségesnek rémlettek, mert a lehetetlen, a végtelen táv egy másik végtelenséggel, talán az ő kitágított elméjével találkozott, együtt pedig összemérhették erejüket a teremtettel, a tényekkel.
Szemben a levegőben valami gomolygott, de semmi mást nem vehetett ki belőle, míg közelebb nem érve meghallotta, miként zümmög a jelenés rettenetes orkánhangján.
Fosmánt kétségbeesetten próbált kitérni, de hiába kanyarodott, a hirtelen kitáguló felhő szemcsés karjai valahogy mindenhova kinyúltak. Apró szárnyai lázasan segítettek lüktetve lendületért járó potrohának, de az így elért, kormányozhatatlan sebesség sem lehetett elég. A sötéten döngő felhő bekebelezte, s belülről egy pillanatra még meglátta, hogy az őt árnyékként követő társa is hasonló sorsra jut.
A tökéletesen homogén szörnyeteg gyomrában aztán megszűnt minden: a külvilág a fényekkel és hangokkal, na meg az iránnyal együtt. A mozgás lehetőségétől is megfosztották, de legalábbis értelmetlenné tették azt. Szagok terén kissé más volt a helyzet: borzasztó sok facsarta belőlük szaglószerveit – de annyira, hogy azzal már nem lehetett mit kezdeni, azonosításra teljesen alkalmatlan volt az egyveleg: lendlégyhez hasonlatos, bűzhödt, émelyítő rothadással, ürülék foltokkal pettyezett, zsigereket kifordító, kellemes aroma.
Megérkezett?
Számlálhatatlanul sok légy izgő vihara nyelte el. Rokonai egészen aprók voltak, a legtestesebb is alig nőtt nagyobbra Fosmánt fejénél. Villámgyorsan, elképesztő irányváltásokkal cikáztak a céltalanság őrületében, melyre a lendlégy még álmában sem volt képes. Esztelenül röpködtek körülötte, de Fosmánt egyelőre nem látta meg az értelmet.
Talán az maga az értelem, hogy nincs? – tévedt egy ismeretlen veszélyeket rejtő filozófiai mocsárba.
De azért próbáljunk csak meg célt keresni ebben a kavalkádban! Ő, Fosmánt, azzal a nem titkolt szándékkal hasította a végtelent, hogy meglelje a magány ellenszerét – s ha úgy vesszük, megkapta. Milliárd és milliárd rokonkája színezte a levegőt csillogó feketévé, s ha nagyon akart… ha igazán…
Volt valami csőszívének kedves ebben az egészben. Ez lenne, amit keresett? Igazából ellehetne velük… Csak szóba elegyedik majd vele valaki! Bántani nem bántják, nem is taszítják ki e gigantikus légy-testből, sőt neki igazán nem is kellett verdesnie, fenntartotta őt ez az áramlatnak is beillő száguldozás.
Idővel csak befogadják – Elvégre legyek vagyunk, vagy mi!
Fosmánt tudatosan átadta magát az áramlásnak, testvéreivel, vagy azokon sodródott. Egyszer az egyik meg is pihent potroha alsó részén. A lendlégy meggörbülve, elbűvölten figyelte az éppen csak beszűrődő, zsibogó fényben, mint dörzsölgeti egymáshoz mellső lábait a rovar. De a látvány nem vitte magával, nem ment tovább, maradt, ami volt – a légy se szó, se beszéd elszállt és beleveszett a tömegbe.
Fosmánt ekkor megértett valamit, de tudata egyik ösztönszerű védekező mechanizmusa sikeresen visszaverte a valódi gondolattá válást.
Ez itt körülötte maga az alkalom. Csak meg kell lelje és lovagolja azt, amit ez az álom nyújtott: a végtelen lehetőség hullámát. Kizárólag szárnyait használva manőverezésbe fogott, s így kutatta lassan és figyelmesen rokonkáit.
Sokfélét meg tudott különböztetni: az egészen apró, teljesen feketétől a kövér, színes és fénylő hátúakig. Egyesek lomhán, mélyen zúgva repültek, mások akár a villám, magas hangon süvítettek el, hogy szinte elképzelhetetlen volt, miképp tudják magukat ilyen precízen koordinálni. Szőrösek és csupaszak. Szelvényezett páncélosak és puhán hajlékonyak. Borotvaéles, hús harapó csápok és egyszerű, nektárszívásra specializálódott, csőszerű szájszervek.
De egyetlen lendlégy sem akadt közöttük.
– Mi mindannyian legyek vagyunk – tudatta valamennyi általa elérhető kommunikációs csatornán. – Egy hatalmas család tagjai!
És csak ismételgette magát a felfogásra képtelen tömegben, de egyre kevésbé hitte már, hogy értelme van.
Valamit bizonyára nem vett számításba, valami elkerülhette a figyelmét…
De a tény az csak tény maradt: nincs közük egymáshoz, és nem is lesz.
Soha?
Soha!
A sötétségen gomolygó lyukak közben szaporodtak, majd hirtelen betört, és mindent eluralt a nappal fénye.
Újra Fosmánt szeme elé tárult a végtelenségében tündöklő színvilág, mely most kétségbeejtő, bármi összeroppantására képes hatalmasságot mutatott, melyet ép ésszel felfogni lehetetlen. A legnagyobb állatok, hegységek és világok sem érhetnek a nyomába, annyival több, annyival irtózatosabb, hogy arra már nem megfelelőek a távolságon alapuló jelzők. Saját maga és sajnos valamennyi dolog és más egyéb élő értelmetlenségét látta bele a szörnyetegbe. Az ő szemében a felhő, rokonkái hada sem ért semmit.
Mit akarhat itt egy szem maga, a világ legmagányosabb legye?
Már épp begyulladt volna lelke mindent elemésztő hamvasztója, mikor két tenyér zárult köré.
– Nem neked való ez a hely, majdnem bennfeledkeztél. Magammal viszlek, a családomhoz.

2015. október 17., szombat

Hírek

Most, hogy lezárult az "Az Ösvény" II. szakasza, ismét 1 hét pihenő következik, bár lehet, hogy más írások felkerülnek majd a héten. Ha tetszettek az eddigiek, ajánljátok, likeoljátok a blogot, kövessetek e-mailben, google+-on – aki még nem tette volna meg ;).
Szombaton jön a III. szakasz!

2015. október 14., szerda

II. szakasz: Vándorok vándora 4.

És azt tudod-e, miért testvérnépek?
Erne intett a fejével, amit igazából bárhogy lehetett értelmezni.
– Természetesen a származásuk miatt – árulta el a megfejtést Romlás. – Egy helyről jöttek.
– Ennyit bárki kikövetkeztethet… elvégre testvérek vagyunk.
– Nem úgy. Ők, meg te, ti vagytok az Alkotók, vagy kevésbé fennhéjázón: az Álmodók közvetlen leszármazottai. Minden és mindenki más a ti agyszüleményetek. Ezt közvetve a vörös tündék Akarata is bizonyítja.
– Minden és mindenki? Ez istenkísértés – jegyezte meg a vándor. – És még ha így is van, csak lenne valamiféle kultuszunk. Ismerném.
– Jó hogy nem azt mondod: gyakorolnám. Érdekes lenne, ha magatoknak állítanátok templomot, ahol aztán magatokhoz fohászkodnátok. Vagy ha valami komoly balszerencse ér, rebegnétek, hogy: segíts meg, drága én!
Erne elmosolyodott, bár nem tetszett neki, hogy Romlás viccelődik, hiszen meg volt róla győződve, hogy ezzel akarja elaltatni éberségét.
– Nem, ez inkább veletek feledett világszemlélet.
– Érdekes elmélet.
– Hogy hangzik a tiéd?
– Nem mondtam, hogy van.
– De megosztod velem?
– Nem – felelt Erne, és azon füstölgött magában, hogy olyan simán elvereti magát szópárbajban, hogy annak luxusát valószínűleg nem engedheti meg magának…
Fájni fog…
– Akkor engedelmeddel egy provokatív kérdés – kezdett bele Romlás, és nem várta meg a választ, ami amúgy sem jött volna. – Szerinted a ti Naaaagy Konfliktusotoknak melyik verziója az igazi?
– Ennek az igazságnak nincsenek verziói.
– Kinövöd majd ezt is – egy hirtelen széllökés mintha meglendítette volna a róka egyik élettelen mancsát: Erne legyintést látott bele a mozgásba.
– A mi felfogásunk, a mi korlátlanságunk hiányzott az eleve végzetesen korlátolt építményükből – mondta a vándor szigorúan.
– Szépen szóltál – dicsérte meg Romlás.
– Rabszolgát csináltak testvéreinkből. Ezen nincs mit vitatni.
– A tieid lényegében fegyencek voltak. Lefülelt, rettenetes gonosztevők, akiknek fejükre nőtt a nagy szabadság, és kövérré hizlalt felsőbbrendűségi komplexusukat rászabadították a világra. A lelkükön arányaiban sokkal több szárad, mint a büntetés, amit kaptak; nem beszélve arról, hogy általa elsajátíthatták volna a máshonnanok java részét felépítő csapatmunkát és az alázatot. Meggyőződésem, hogy a vörös tündék között akár jobbá is válhattak volna.
– Ezt te nem értheted – jelentette ki higgadtan a vándor, de azért kicsit fészkelődött.
– Ezt gondold át újra – reagált fagyosan Romlás.
Erne nem törődött vele.
– Testvéreim… a mi számunkra ez szélsőségesen kemény büntetés. Az elképzelhető legrosszabb, elvégre lényegüktől fosztatták meg őket. Ilyen sorsot senki nem érdemel, ezerszer inkább a halál.
– Még ezerszer és ezerszer annyian pusztultak el!
Erne erre csak fújtatott.
– Köztük a saját népeddel.
– Ők szétszéledtek!
– Élnek?
A vándor felpattant, legszívesebben széttaposta volna a tetem fejét.
– Te sem tudod. Egy valami viszont biztos, és szerintem te is ismered igaz voltát a következő megállapításnak: a vörös tündék biztosan alul vannak, és bizonyos szempontból élnek.
Erne üveges tekintettel meredt a róka hasára; mintha alig észrevehetően, szabálytalanul lélegzett volna…
– Tudod, vándor, van egy képzeletbeli, vagy pedig képzelt és valósággá teremtett hely – nem tudom –, mely az egyik legfelső világból származik. Úgy hívják: Pokol. Aki oda kerül, annak sorsa örök, személyre szóló, a legnagyobb gonosz által kirótt szenvedés.
A tetem szeme megmozdult – azaz, hogy mégsem: csak egy kukac dugta ki a fejét. Teljesen kibújt, majd átkukacolt az ellenkező oldali szemzughoz, hogy ott zabálhassa vissza magát.
– Volt alkalmam tanulmányozni a Pokolról szóló alkotásokat – folytatta Romlás fesztelenül, de Erne érezte, hogy most komoly ütésbe kényszerül beleállni. – Ez afféle kötelesség a részemről, továbbképzés, nehogy elsatnyuljak. És tudod, mire jutottam? Arra, hogy van egy máshonnan, ami kísértetiesen hasonlít erre a Pokolra. E hely pedig nem más, mint a Kárhozat, testvérnéped évszázados lakhelye.

2015. október 13., kedd

II. szakasz: Hívatlan édes álmok 4.

Egy hálószobába mentek át. A fal mellett a sarokban egyszemélyes gyerekágy bújt meg, míg a szoba legdominánsabb, középső részén franciaágy terpeszkedett.
A király annyit már persze tudott, hogy az alvásnak, annak minőségének vagy hosszának jelentősége nincs – most nem pihenni tértek: hangokat hallottak odakintről, sőt a szobákból is, Virágének pedig nem volt hajlandó kockáztatni. A Szükséges Rossz csak egykedvűen leeresztette kezét, és hagyta helyükre csúszni könyökpengéit – ha menni kell, hát menni kell.
Természetesen a király nem akart utána járni, mi lehet az, amitől Virágének berezelt, s örült, hogyha rájuk törne ez a… bármi, akkor a Szükséges Rossz fog megütközni vele, mialatt ők talán egérutat nyerhetnek.
Így képzelgett, miközben a nő, néhai szeretője befeküdt a nagyobbik ágyba. Elhidegültek egymástól, ez kétségtelen… de azért… Hát igen… Vannak tények…
A Szükséges Rossz rávigyorgott. Másfél fejjel magasabb volt a királynál, ő biztosan nem férne el kényelmesen a gyerekágyban. Mennyire lenne számára megalázó? A király szívesen megosztotta volna vele a véleményét akképpen, hogy Virágének mellé fekszik, sőt, akár még egy kis fizikai kontaktust is megenged magának, ugyanakkor be kellett ismernie, hogy semmilyen fronton sincs fölényben vele szemben; az ecsetkének, egyetlen fegyverének használata pedig a biztos halállal kecsegtetett. Ha jót akar magának (márpedig…), akkor csínján kell bánnia az ilyen… – bármilyen! – megnyilvánulásokkal…
De hát ez lényegében diplomácia – magyarul elegáns, kiszámított fenyegetődzés! Az országok között ragyogóan működik egészen addig, míg nem akar mindegyik fél nyílt háborút… Csakhogy olyankor a halállal dobálódzó döntéshozókkal szemtől szemben nem áll ott az ellenség, aki ráadásul egy osztagnak is elég fegyvert tart magánál…
A Szükséges Rossz megunhatta a dolgot, mert felsóhajtott, és széles mosollyal az arcán lépdelt hosszú lábain a kiságy felé, melyeket aztán elfeküdve fel is csapott a keretre.
A király ugyan nem tudta eldönteni, hogy ki győzött, ám némi megfoghatatlan sürgetést érezve ki a levegőből, azért csak elindult az őt megillető helyre, de a kopogtatás megállította. Két társa is egyből felült.
Megint kopogtak, de egy hangyányit követelődzőbben.
– Szabad – szólt ki kelletlenül Virágének.
A király egyszerre fordult meg a kitáruló ajtóval, s a látványra nehezen talált volna szavakat.
Egy kislány állt az ajtóban. Makulátlan, fodros ruhái tisztaságillatot árasztottak. Szemei tágra nyílva ittak be mindent és mindenkit – mintha még sosem látott volna semmit. Ez így önmagában talán nem is hangzik olyan különösnek, ám valamennyi jelenlévő érezte, hogy borzasztóan nem illik a Rémálom festette képbe.
– Ez ő – szűrte a szavakat fogai közt Virágének.
– Ki?! – esdekelt a király. Amikor elegáns sebességgel e szobába menekültek, ördögöket képzelt meg boszorkányokat, kísérteteket meg vérszopó vámpírokat… és mégis, ez valahogy rosszabb volt.
– Édesálom – válaszolt féltérdről, ugrásra készen Virágének. – Csak neki juthatnak eszébe ekkora marhaságok.
– Az ő teremtményei jellemzően annál veszélyesebbek, minél ártatlanabbnak tűnnek – jegyezte meg a Szükséges Rossz.
A kislány tett egy lépést befelé, mire a nő azonnal rárivallt: – Megállj, képzet! Nincs dolgod velünk, átutazók vagyunk. Nem Rémálom, és pláne nem Riad teremtett bennünket. – A közelebb érő Szükséges Rossz mintha ingatta volna a fejét. – A zsoldjukban sem állunk. Hagyj nekünk nyugtot, és már itt sem vagyunk!
A kislány hamar elvesztette az érdeklődését, s megindult a földbegyökerezett lábú király felé, mire a hosszú lábú Szükséges Rossz lépett kettejük közé. A lány leplezetlen ámulattal nézett fel rá, és mintha megvonta volna egyik szemöldökét…
A Szükséges Rossz fejmagasságban „X”-et formált alkarjaival, s e pózból úgy tette karba kezeit, hogy sikkantva csúsztak könyökpengéi a fémesen csattanós végállásba. Roppant hatásos volt.
– Ennyire komoly a dolog, Szúró? – kérdezte erőltetett kajánsággal Virágének. – Alábecsülted volna a helyzetet? Ez nem vall rád.
– Nem – mondta a Szükséges Rossz, és nagy levegőt vett, hogy aztán egész lassan kieressze, mint aki harc előtt rendezi önmagát. – Itt a gonosz képek felülfestésén túl nemigen történhet más – a béke határain belül.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte gyanakvóan a vörös tünde, pedig valószínűleg tudta már ő is, hiszen a király is megsejtette.
– Ez már több egyszerű határvillongásnál. Kitört a háború.
Virágének csak tátogott, és a fejét csóválta, de az nem segített.
– Éreztem, hogy van még valami a levegőben, de nem tudtam micsoda – magyarázott nyugodtan, félig magának a Szükséges Rossz. – Így persze minden világos. Versengés folyik az álmainkért. Mi úgyszólván a rossz felé készülünk, ez a dög pedig vagy nem akarja, és ezért nem is hagyja, hiszen azzal az ellenségét erősítjük; vagy belénk kapaszkodik, és módosítva az álomvágyásunkat, megtámadja úti célunk.
– Akkor öld meg!! – rikácsolta a hangjára lelő király.
– Ez egyszer rátapintottál a lényegre – dicsérte meg a Szükséges Rossz, s közben térdét felrántva, a mozdulat folytatásaként kilökte térdpengéjét. Milliméterekre vétette el az egyik kikerekedett szemet.
A kislány bömbölve földre csüccsent; arcáról elhúzott, véres keze látványa egy lélegzetvételnyi időre elcsendesítette, de csak hogy újult erővel sírhasson fel.
A király megrogyott a szörnyű félreértéstől, s kinyúlt az ártatlan gyermek felé, mire a Szükséges Rossz le sem véve szemét a kis sebesültről, oszlopokat megszégyenítő egyensúlyérzékről téve tanúbizonyságot, támadó lába talpával fellökte a férfit.
– Hiszen ő csak egy kislány! – ordította a király hisztérikusan.
A Szükséges Rossz szolid nevetést hallatott. – Egy ilyen egyszerű támadást nem vétenék el, kisember! Ez az agyafúrt képzet ráadásul arra vár, amire készülök. El akarja velem hitetni, hogy van időm megragadni a Célszentesítőt.
– Hihihihihi-hihi-hihihi.
A kislány ezzel felállt, leporolta fenekét, majd egy mozdulattal a vérrel együtt lesöpörte az arcát csúfító mély vágást.
– Ehhez fogható erővel bíró képzetet csak egyszer láttam, és azok az események… felértek egy háborúval… Ha e jelenés alapján azt mondod, kitört a háború, sajnos hinnem kell neked – értett egyet megkésve Virágének a Szükséges Rosszal, majd hozzátette: – Segítek.
– Megköszönném. Koronás ember, húzódj az ágyacskádba!
A király szégyenét feledve iszkolt a gyerekágyba.
A Célszentesítő pengéje felizzott, s a Szükséges Rossz már nyúlt is érte, a követhetetlen sebességű mozdulatot egyedül az előrevetődő lány gyorsasága közelíthette meg, ám ő nagyot puffanva láthatatlan akadályba ütközött, s a levegőben pörögve zuhant rá a lándzsáját maga elé rántó férfira.
– Erősebbnek hittelek, Vörös Angyal! – szúrt oda Szúró, miközben röhejesen hempergett és dulakodott a kisgyerekkel; küzdelmük így olyan volt, mint egy apuka és harcias lánykája játékbunyója.
– Gyengébb lettem – döbbent rá hitetlenkedő arcot vágva, előre tartott jobbjára meredve Virágének. – Valaki elhagyott.
– Menjetek, ha gondoljátok – lihegte beteges közönnyel a Szükséges Rossz.
– El tudsz bánni vele? – kételkedett a nő.
– Te csak azzal törődj…, hogy a megbeszélt helyen legyél… és várj… legalább…
– Három napig ott leszek.
– Nagylelkű vagy – A férfi vicsora vigyorba torzult. – Helyesen következtetek ebből arra, hogy igazat is mondasz?
– Igazat mondok – felelt dacosan a vörös tünde. – A küldetésemre esküszöm!
– Akkor –  pizsilövés!
A Szükséges Rossz a lándzsával együtt megpróbálta kihajítani a gyereket a sűrűn bordázott ablakon keresztül, de annak kis súlya nem bizonyult elégségesnek. A kislány feltápászkodott a vele kíméletlenül elbánó szilánkok közül, s értetlenkedve meredt a kezében maradt nyélre: míg ő repült, ellenfele puszta akaratával távolról levette róla a fénypengét.
A képzet egy csokor virággá változtatta a míves fadarabot, egy darabig gyönyörködött benne, majd óvatosan letette. Akkurátusan leporolta magát és olyan durcásan nézett a férfira, mintha az levágta volna kedvenc babája haját.
Virágének nem bámészkodott tovább, a kiságy felé rohant, s közben felkapott egy asztali ál-gyertyatartót.
– Szép… rémálmokat! – ezzel fejbe vágta a királyt, mert tudta, hogy úgysem bírna magától elaludni, míg a küzdők le nem rendezik nézeteltérésüket.