Simogatták, ahogy szinte soha senki. A kéz langyos, olyan…
pont jó, nem mint az a másik, ami hűvös, de legfőképp éles és sietős, amitől
mindig az a benyomásunk támad: alig titkolandó készül valahova, fejben talán
már máshol is jár. Ez viszont még csak nem is sürgetett: csendben csinálta.
Tökéletes
folytatása álmainak, melyek legalább annyira kielégítették, mint
felkorbácsolták vágyait; ugyanakkor ha el kéne döntenie, összességében hogy
értékeli, a válasz teljesen egyértelmű volna: az utazás maga volt a csoda.
Őt
akarta azóta, hogy elment. Most, hogy már a saját magában végbemenő
változásokból kifolyólag és a látottak alapján kezdte egyre inkább megérteni
őt, ez hatványozottan igaz volt.
A
szél végül teljesen lecsendesedett – az itteni légáramlás nyugodtan vette
tudomásul, hogy az őt kiváltó, akaratától független, valahol tehát isteni erők
döntése alapján békében kell hagynia a világot.
Persze
ez a szél – még ha oly gyöngéd – sem volt az övé, e hely sem az otthona.
Csakhogy e tévképzetnek nem volt többé jelentősége.
Felszabadult
és megszabadult.
Felült.
Combján a kötés barnásvörös árnyalatot vette fel, bal karja pedig zsibbadt az
alaktalan, hevenyészett gipszben. Sérülései jelentéktelen apróságoknak tűntek.
Az önmagáért való, céltalan megállíthatatlanság tudata incselkedett vele:
túlélte a túlélhetetlent, a kórt, mely mindent elvett, de közel annyit adott
is.
De
itt, most, a való életben édesapja nem volt vele, az ébredés után nem követte
fiát. Pedig annyira a keblére szerette volna ölelni az öreg vándort! Hiszen
látta, sőt szinte ő volt az, ténylegesen ő! És át is érezte a szenvedést, amit
kiváltott belőle az a… róka! Nem sokat értett kettejük beszélgetéséből, de apja
marcangoló bűntudatából neki is kijutott, majdnem megmételyezve a
fantazma-pestis jutalmát, melyet életéért cserébe kapott…
Mellesleg
ezt honnan tudta? Tudatlanul, de legfőképp zavartan zuhant a végső kékségbe,
mely elhozta számára a halál előtti boldogságot: rég elveszett édesapját. Ebből
még nem kellett volna, hogy rájöjjön, mi fojtja el életét.
Valami
történt a vége felé, a tudás legalábbis akkorról származott…
Rémlett
neki egy kanyar, mely szó szerint, közvetlenül megragadta és az ellenkező
irányba rántotta, hogy közben eggyé váljon vele egy felfoghatatlanul gyors
pillanat-tünemény erejéig. Mikor kiszabadult, újultan, ismét Szanaszélként
ébredt. Ugyanakkor semmit sem tudott meg a benne lezajlott változásról.
Érdekes
dolog. Hát még az, hogy a halál delíriumos kapujában megfordulva most él és
virul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése