III. szakasz: Család 1.

Az emlékezeten túli kezdet óta repültek együtt, s ezt Fosmánt is csak alig-alig furcsállotta. Alattuk követhetetlen sebességgel, csíkos-pacás, színes felületté olvadva váltogatta egymást a táj, de az arcukba csapó légáramlat nem utalt különösebb száguldásra.

Fosmánt szívesen szállt gondolatai szárnyán, így írva meg féltudatosan az álmát, noha ennek gyakorlatáról sosem rendelkezett hangyányi tudással sem. Ez nyilván nem egy egyszerű álom, már csak azért sem, mert volt egy társa. Kicsit lemaradva követte, le nem véve róla szemét. Tekintetük találkozása légy fejének korlátozott mozgathatóságából adódóan mindössze pillanatokra, egy-egy ötletszerű fordulónál vált lehetővé. A mögötte szálló, nem-egészen ember szemlátomást féltette őt.

Fosmánt azon morfondírozott, hogy nem kellene-e esetleg megállni, és rákérdezni konkrét szándékára, de a fáradhatatlan repülés a végtelenbe vesző táj fölött, az esély, hogy megleli vágya tárgyát, nem hagyta.

Mi várhat rá egy úton, ami beláthatatlan lehetőségeket rejt? Úgy érezte: ha eléggé akarja, ha kellően sokáig kutatja, elérheti…

Család. Családot akart, tartozni valahová.

Vajon hogy nézhetnek ki most a szülei? Persze, halottnak kell lenniük lendlegyek lévén, de ez az egyszerű szabály most olyan könnyedén megkerülhetőnek tetszett!

Büszkék rá?

És a testvérei. Vajon ők is olyan okosak, mint ő? Lehet velük beszélgetni a… dolgokról? Túl a kaján és a párválasztáson, tudatosan szeretni és felfogni az életet (legalábbis addig, amíg egy ilyen intelligencia teheti).

Ahogy kigondolta e vágyakat, csak még inkább lehetségesnek rémlettek, mert a lehetetlen, a végtelen táv egy másik végtelenséggel, talán az ő kitágított elméjével találkozott, együtt pedig összemérhették erejüket a teremtettel, a tényekkel.

Szemben a levegőben valami gomolygott, de semmi mást nem vehetett ki belőle, míg közelebb nem érve meghallotta, miként zümmög a jelenés rettenetes orkánhangján.

Fosmánt kétségbeesetten próbált kitérni, de hiába kanyarodott, a hirtelen kitáguló felhő szemcsés karjai valahogy mindenhova kinyúltak. Apró szárnyai lázasan segítettek lüktetve lendületért járó potrohának, de az így elért, kormányozhatatlan sebesség sem lehetett elég. A sötéten döngő felhő bekebelezte, s belülről egy pillanatra még meglátta, hogy az őt árnyékként követő társa is hasonló sorsra jut.

A tökéletesen homogén szörnyeteg gyomrában aztán megszűnt minden: a külvilág a fényekkel és hangokkal, na meg az iránnyal együtt. A mozgás lehetőségétől is megfosztották, de legalábbis értelmetlenné tették azt. Szagok terén kissé más volt a helyzet: borzasztó sok facsarta belőlük szaglószerveit – de annyira, hogy azzal már nem lehetett mit kezdeni, azonosításra teljesen alkalmatlan volt az egyveleg: lendlégyhez hasonlatos, bűzhödt, émelyítő rothadással, ürülék foltokkal pettyezett, zsigereket kifordító, kellemes aroma.

Megérkezett?

Számlálhatatlanul sok légy izgő vihara nyelte el. Rokonai egészen aprók voltak, a legtestesebb is alig nőtt nagyobbra Fosmánt fejénél. Villámgyorsan, elképesztő irányváltásokkal cikáztak a céltalanság őrületében, melyre a lendlégy még álmában sem volt képes. Esztelenül röpködtek körülötte, de Fosmánt egyelőre nem látta meg az értelmet.

Talán az maga az értelem, hogy nincs? – tévedt egy ismeretlen veszélyeket rejtő filozófiai mocsárba.

De azért próbáljunk csak meg célt keresni ebben a kavalkádban! Ő, Fosmánt, azzal a nem titkolt szándékkal hasította a végtelent, hogy meglelje a magány ellenszerét – s ha úgy vesszük, megkapta. Milliárd és milliárd rokonkája színezte a levegőt csillogó feketévé, s ha nagyon akart… ha igazán…

Volt valami csőszívének kedves ebben az egészben. Ez lenne, amit keresett? Igazából ellehetne velük… Csak szóba elegyedik majd vele valaki! Bántani nem bántják, nem is taszítják ki e gigantikus légy-testből, sőt neki igazán nem is kellett verdesnie, fenntartotta őt ez az áramlatnak is beillő száguldozás.

Idővel csak befogadják – Elvégre legyek vagyunk, vagy mi!

Fosmánt tudatosan átadta magát az áramlásnak, testvéreivel, vagy azokon sodródott. Egyszer az egyik meg is pihent potroha alsó részén. A lendlégy meggörbülve, elbűvölten figyelte az éppen csak beszűrődő, zsibogó fényben, mint dörzsölgeti egymáshoz mellső lábait a rovar. De a látvány nem vitte magával, nem ment tovább, maradt, ami volt – a légy se szó, se beszéd elszállt és beleveszett a tömegbe.

Fosmánt ekkor megértett valamit, de tudata egyik ösztönszerű védekező mechanizmusa sikeresen visszaverte a valódi gondolattá válást.

Ez itt körülötte maga az alkalom. Csak meg kell lelje és lovagolja azt, amit ez az álom nyújtott: a végtelen lehetőség hullámát. Kizárólag szárnyait használva manőverezésbe fogott, s így kutatta lassan és figyelmesen rokonkáit.

Sokfélét meg tudott különböztetni: az egészen apró, teljesen feketétől a kövér, színes és fénylő hátúakig. Egyesek lomhán, mélyen zúgva repültek, mások akár a villám, magas hangon süvítettek el, hogy szinte elképzelhetetlen volt, miképp tudják magukat ilyen precízen koordinálni. Szőrösek és csupaszak. Szelvényezett páncélosak és puhán hajlékonyak. Borotvaéles, hús harapó csápok és egyszerű, nektárszívásra specializálódott, csőszerű szájszervek.

De egyetlen lendlégy sem akadt közöttük.

– Mi mindannyian legyek vagyunk – tudatta valamennyi általa elérhető kommunikációs csatornán. – Egy hatalmas család tagjai!

És csak ismételgette magát a felfogásra képtelen tömegben, de egyre kevésbé hitte már, hogy értelme van.

Valamit bizonyára nem vett számításba, valami elkerülhette a figyelmét…

De a tény az csak tény maradt: nincs közük egymáshoz, és nem is lesz.

Soha?

Soha!

A sötétségen gomolygó lyukak közben szaporodtak, majd hirtelen betört, és mindent eluralt a nappal fénye.

Újra Fosmánt szeme elé tárult a végtelenségében tündöklő színvilág, mely most kétségbeejtő, bármi összeroppantására képes hatalmasságot mutatott, melyet ép ésszel felfogni lehetetlen. A legnagyobb állatok, hegységek és világok sem érhetnek a nyomába, annyival több, annyival irtózatosabb, hogy arra már nem megfelelőek a távolságon alapuló jelzők. Saját maga és sajnos valamennyi dolog és más egyéb élő értelmetlenségét látta bele a szörnyetegbe. Az ő szemében a felhő, rokonkái hada sem ért semmit.

Mit akarhat itt egy szem maga, a világ legmagányosabb legye?

Már épp begyulladt volna lelke mindent elemésztő hamvasztója, mikor két tenyér zárult köré.

– Nem neked való ez a hely, majdnem bennfeledkeztél. Magammal viszlek, a családomhoz.

Tovább ezen az ösvényen!
Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!