2015. december 3., csütörtök

IV szakasz: Végjáték 2.

Erne végül nem kereste fel semmilyen célzattal sem Avát. Zavarta, hogy nem érti teljes egészében a helyzetet, így aztán kulturált mértékben meghúzta az erjesztett frissítő flaskáját, majd Romláshoz indult – hol is legnagyobb döbbenetére a fogalom lakhelyeként szolgáló rókatetemet már szinte teljesen lecsupaszították!
Mennyi ideje tombolt és kóválygott keresztülnézve mindenen, amit nem tudott… magáévá tenni?
Ahogy lejjebb ásott tudata félig elbomlott szeméttelephez hasonlatos mélységeibe, undorító, homogén mozgásra lett figyelmes. Sárgás-fehér apróságok egydimenziós létének megnyilvánulása, a természet rendje, melyet mégsem lehetett tetszetősnek tartani. Szükségesnek? Talán.
Még látott néhány lassan vánszorgó, dagadtra hízott nyűt, amint nem ismerve fel tulajdon korlátaikat, még mindig kutattak valami cafat után.
Mennyi? Két-három, de az is lehet, hogy több nap?
Erne elkáromkodta magát, majd inkább azt latolgatta, hogy fog egy rongydarabot, és a segítségével kihajítja a várból a dögöt. Vajon ezzel kiszabadulna Romlás? Vagy ennyire nem amatőr a tündérboszorkák és fabatkák alkotta börtönőrség? Csak nem.
Egyébként minek is jött ide? Mit vár ettől? Maga a játék persze érdekelte, még ha ellenfele előnye nem is igen apadt. Büszkeség hát? Igen, bosszantotta, hogy itt mindenki lekezelte… Nem nyíltan, és nem is rosszindulatból (na jó, Romlás az más), sokkal inkább féltették.
Igen. Ezt érezte a helyieken. Ugyanakkor abban is biztos volt, hogy egyiknek sincs fogalma a mérhetetlen tapasztalatáról, a mögötte álló iszonytató útról.
Különösen bosszantó, hogy mindennek ellenére nem lát át az egész erdőn. Úgy döntött, hogy a vélt megoldás felé továbbra is a sűrűt választja.
– Tudod ugye, hogy volt már dolgom hozzád hasonlatosokkal? – kérdezte Romlást. – Fogalmakkal, ha úgy tetszik.
Úgy érezte, sikeresen kerülte el szavai nagyzoló hangzását, türelme viszont exponenciálisan fogyott, ahogy válasz nélkül telt az idő.
Mondjuk, ha Romlás már nem lenne, az se volna nagy baj. Hozzászokott a döntetlenekhez. Ahol ő járt, akikkel ő találkozott, ott nem lehetett csakúgy győzni, nem is lehetett azt olykor értelmezni. Egy ilyen figurával szemben, mint ez a gonosz fogalom, ez a mostani pedig teljesen vállalható eredménynek tűnt.
Sőt, a jelek szerint – ha nagyon akarjuk – ő menekült el, Erne ellenben csak pihent egyet, a végső összecsapás előtt. A dolog jól hangzott, csalódott is volt, mikor Romlás megszólalt a fejében.
– Kikkel? – kérdezte derűs izgatottságot üzenve.
Erne megköszörülte a torkát, a magabiztossága ugyanis olajra lépett, s éppen csak sikerült megragadnia az üstökét. – Jól ismerem például Gyönyört – kezdte a legegyszerűbbel.
– Gondolom sokat és sok mindenre tanított – közölte érdektelenül Romlás. – Személy szerint nem kedvelem, céltalansága unalomba fullad egy bizonyos értelmi szint fölött.
– Aztán ott volt még Tusa, a harc szelleme – beszélt tovább a vándor, szóra sem méltatva a másikat. – Ő eleinte borzasztóan makacs volt, aztán rájöttem: ez már a beavatás, az oktatás része.
– Ez már érdekesebb. Legkevésbé az állhatatosságot nézem ki belőled.
Óvatosan! – intette saját magát Erne.
– Pedig végigcsináltam.
– Veregesd meg a vállad a nevemben – reagált szárazon Romlás. – Még valaki?
Erne a megjegyzés vélhető szarkasztikus volta ellenére megengedett magának egy halvány mosolyt.
– Jártam az Élet birodalmában is, magával az Úrnővel is találkoztam.
– Nono! A kettő nem keverendő.
– Elválaszthatatlanok, ha az Úrnővel töltesz időt, az olyan…
– Mint az óceán felszínét felszántó ladik, egy homályos ablak a börtönből pislogva, vagy mint a légúszók élete: csak lebegnek a technológiájukhoz ideális, vékonyka szférában, és elhiszik, hogy övék a mindenség.
– Egyáltalán nem sértesz meg azzal, ha a légúszókat pocskondiázod.
– Előbbi nem állt szándékomban. Jut eszembe, fiad hogy van?
Ernének kedve lett volna torkon ragadni a foszlott tetemet, mely egyben talán ki sem bírta volna szorítását.
– Eljön még az ő ideje – felelt végül fagyosan. – Feleségemnek idő kell, de aztán elmegyek értük, és kitárom Szanaszél előtt léte kapuit, s akkor nem számít majd az sem, hogy mennyit vesztegelt azokon az olajtól bűzlő fémlemezeken.
Ernének fájtak tulajdon szavai.
Romlás kuncogott. – Már nem félted? Bizonyára okkal szegecselted arra a roncstelepre.
– Vándorként meg tudok védeni egy vándort.
– Elragadó. Mesélj még találkozásaidról!
Ernét ugyan zavarta az átkötés, vagy inkább annak hiánya, de azért folytatta, mert kezdte magát jól érezni beszélőként, noha ez éppolyan veszélyes terepnek tűnt, mint a hallgatás. – Találkoztam Csereberével is, ki mindig ad és mindig el is veszi azt.
– Nocsak! Ez látod már ténylegesen érdekel!
– Csak nem áll fölötted is? – csapott le Erne.
– Tetszik, mi? – kérdezett vissza Romlás. – Megértem. A fogalmak, fajtánk lényege, hogy egyszerű körülmények között a saját területünkön mindenhatóak vagyunk. Cserebere viszont… szerénytelen véleményem szerint a valaha volt egyik legbetegebb agyszülemény. Érdekelne az egész sztori.
– Amennyit nem hallgatok el, abban nincs semmi különös – mondta nyílt kajánsággal a vándor, bár azért egy bizonyos vágy üres helye zavarta. – Saját káromra kénytelen voltam őt hamar kiismerni, és a lehető legrövidebb úton és módon lelécelni.
– Visszafele próbálkoztál vele?
– Hogyhogy visszafele?
– Ha őszintén nem, akkor nincs sok sütnivalód. Vagy nagyon beijedhettél. Bár egy vándornak, ha van oka, akkor azt jobb nem piszkálni.
– Ügyesen puhatolódzol, akár egy kígyó bújsz be a repedések közé.
– Tehát van.
– Lehet – mondta nyugodtan Erne, s úgy érezte, végre a régi énjét adja. – De nem vagy te víz, hogy szétrepessz.
– Csalóka dolog a hőség a nappali sivatagban! De kanyarodjunk vissza oda, ahova szeretnél, látom, itt nem megyek egyelőre semmire. Ki a következő?
Ernének most tovább tartott, mire ismét belekezdett. Romlás olyan észrevétlen eleganciával, szinte magától értetődő egyszerűséggel tudta átvenni az irányítást. De a vándor nem hátrált meg a dzsungellel szemben.
– Rajtuk kívül több ízben is volt szerencsém Édesálomhoz és Rémálomhoz.
– Nagy dolog – legyintett Romlás gondolata. – Kinek nem?
S Erne pont erre számított.
– Könnyen beszél az, akit Rémálom szült. Anyád, vagy apád ő neked tulajdonképpen?
– Majdnem bejött, vándor – mondta Romlás derűsen, de Erne érzett még ott valamit. – Engem Riad teremtett.
– Ezek szerint az életre kelt fogalmakért ők, Rém és Édes a felelősek?
– Ingoványos talaj – töprengett komoran Romlás –, mert ugyan Nyugodnak és Riadnak, mint az inkább fogalmilag létező Édes és Rém szuper-kreálmányainak akadnak elborult ötletei, ugyanakkor, például a már szóba jött – és nem, nem terelem rá a szót, így esett – szóval a már szóba került Cserebere nehezen sorolható bármelyikükhöz is. Személy szerint hajlok a közkeletű megoldásra, miszerint sokukat maguk az Alkotók… khm… követték el.
Ernét kirázta a hideg a gondolatra, miszerint az ő ősei szabadították rá a világra Csereberét. Amikor hozzá került, egészen kivolt. Eltévedve, a végkimerülés határán állva, már abban sem volt biztos, hogy sikerülne elébrednie onnan. Nem emlékezett rá, hogy ki talált rá kire. Egyszer csak ott volt. Ott, hol megadtak neki mindent, amit a kis család és szerény hajléka nyújthatott.
Így fosztották meg őt az otthon vándori fáradtságot is elűző melegétől, és a családhoz tartozás vágyától.