Hogy tehette? Bárcsak őrá támadott volna inkább elsőnek!
Tovább!
– sürgette magát, noha úgy érezte, hogy még soha ilyen távol nem volt attól,
hogy sikerüljön elaludnia, vagy akár a célra összpontosítania, ahogy Romlás fia
tanította. Idefele szerencsére alig kellett igénybe vennie Rémálom segítségét.
De már ez az „alig” is elég szörnyű volt. Képtelenségnek tűnt a továbbjutás,
nem akart alámerítkezni tulajdon rémálmaiban, végig rettegve azt, hogy azok
valósággá válnak.
De
ha itt megtorpan, akkor minek küzdötte le magát idáig?
– RÉMÁLOM!
– sikoltotta torkaszakadtából, mikor szembesült totális tehetetlenségével. E
mélységben aligha vannak korlátai a lény hatalmának, semmiség számára további
segítséget nyújtani. És persze közben kedvére tobzódhat a rémálmaiban, ahogy
azt eddig már megszokhatta. Égbolt Siklónak légszomja támadt, mikor arra
gondolt, milyen összeszokott csapatot alkotnak máris…
Egyszer
csak vékony sugárban eleredt az eső, pontosabban: elérte a felszínt. Égbolt
Sikló eleinte nem értette a különös nyelvet, melyet az esőcseppek beszéltek,
miközben egy közeli bokor leveleit verték, de hamar megtanulta kihallani a
vihar háttérzajából. Tisztának épp nem lehetett nevezni, de azért érthető volt:
– Sikló,
Sikló, sokat kérsz.
– Ne
játszd meg magad! – hordta le a légúszó. – Semmi nem változott. Az alku
továbbra is áll. Tudom, hogy szereted csinálni. Ne rabold az időmet!
Villám
sújtott a bokorra, szétrobbantva vastag törzsét, az ágai egy részét pedig
hamuvá égette. A megmaradt darabokon tűz táncolt, melyre már nem esett az eső.
– Ne
húzd ki a gyufát – figyelmeztetett lágyan lobogva a lángok nyelvén Rémálom,
majd élesen recsegve folytatta –, mert megéget a tűz! Ne feledd, hogy fel is
kell ám jönnöd. S e mélységekből nem egyszerű a felébredés gyakorlat nélkül.
– Valószínűleg
lesznek még rémálmaim – fonta keresztbe karjait Égbolt Sikló. – Persze csak ha
érdekelnek.
A
fenti mennydörgésből nevetést hallott ki.
– Tetszel
nekem, te lány. Szép sötét jövőt jósolok rothadó kapcsolatunk számára!
Égbolt
Sikló elfintorodott.
– Gondolj
hát arra, ami a legrosszabb!
– De
hiszen ez itt már szinte teremtés! – kiáltott fel a légúszó. – A mélység miatt,
mivel elmosódnak a határok, ugye, mert az álomvágyás…
– Egy
kicsit engedhetek.
Égbolt
Sikló már attól is nagyon tartott, hogy Virágének megszüli a gyermeket, mert
onnantól minden adott, hogy beteljesítse sorsát. Igen, ez elég nagy baj lenne…
– Gondolod?
– Jobb,
ha elhiszed – vetette oda a lány mogorván az égő bokornak, és közben erőnek
erejével nyomta el a gondolatot, miszerint a gyerek meggyilkolására csak
négyéves kora körül kerül majd sor; nem lehetett tudni, elképzelhető volt, hogy
Rémálom belelát a fejébe. – Egyébként is, azt csinálsz majd velem, amihez csak kedved
szottyan. Elvégre a Kárhozat szintjén közel teljhatalmad van, nemde?
– Nocsak,
milyen izgalmas úti cél – pattogta izgatottan a tűz. – Mire várunk?
Ekkor
Égbolt Sikló úgy érezte, mintha belekényszerítették volna saját fejébe, ahol is
megdöbbenéssel tapasztalta, hogy száz meg száz gondolata cikázva hullámzik
egyszerre. Az őrült nyüzsgés egyre csak forrongott körülötte, a gondolatok
mérges kígyókként kaptak feléje: „Velem törődj!”, „Hagyd! Engem válassz!”
De
ő konokul csakis előzőleg kiagyalt félelme felé repült, s egy idő múlva a
gondolatfoszlányai már nem a sötétség háttere előtt, hanem egy ismeretlen,
látóhatártól látóhatárig borult ég előtt úsztak. Egyre gyorsabban száguldott a
kevés hasadék egyikén keresztül a szürke, halott föld felé, melynek komor
egyhangúságát csak egyvalami törte meg: két alak, melyek közül az egyik háton
fekve, vérben ázva mozgatta száját, s hangja egyszerre eljutott Égbolt Siklóig:
A
kicsiny szív megreszket…
A
légúszó elvesztette egyensúlyát, s tehetetlenül zuhanni kezdett, úgy
kapálódzott, mintha csak földre kárhoztatott ember lenne, nem pedig a levegő
ura. Keményen ért végül talajt, de nem esett semmi baja.
Napfény
is velem simogat…
De
itt, e máshonnanon nem volt nap. A föléje boruló ég elképesztően nyomasztóan
hatott, legszívesebben felpattant és kirohant volna a világból. Ehelyett csak
felült. A sivár, egyenetlen vidéken, melyet mintha hamu borított volna,
körös-körül, gyéren elszórt, fekete, elhalt fákat látott.
S
ha idejekor fám korhad…
Virágének
énekkel zengte be e halott helyet, ha már ide kellett szülnie a gyermeket, s ha
már annyi ereje sem volt, hogy kezében tartsa. Szegény Szanaszél arca akár egy
kisiskolásé, ügyetlenül fogva ringatta az újszülöttet, aki annak ellenére, hogy
teljesen egészségesnek látszott, s hogy nem kaphatta meg anyukáját, nem sírt.
Sőt, talán ő volt mindannyiuk közül a legnyugodtabb.
Ahogy
a tavasz felsóhajt – kezdte közben elölről Virágének.
Ekkor
Égbolt Sikló világát mintha kifordították volna; jól is jött ezen erős érzés,
mert úgy látta, e hely kiszipolyozza belőle az életet életkedve
megcsapolásával.
A
dal!
– Ez
a te dalod, vörös tünde! – kapkodott levegő után. – Hallottam annak idején,
mikor magaddal vittél az Életösvényhez betekinteni… Később még kísértett is
vele Ravaszdi… Hiszen ezt fogja énekelni, mikor megölik…
Szanaszél
szomorúan nézett rá, akár egy menthetetlen, jobb sorsra érdemes elmebetegre.
Virágének ugyanúgy folytatta az éneket, melynek dallamára hátrált meg kicsiny
csoportjuktól a Kárhozat, nyomában sarjadzó növények nyíltak, és ezen kis,
éledő réten a színek sem voltak olyan kopottak.
Égbolt
Sikló azonban ebből mit sem vett észre. – Mit jelentsen ez? – kérdezte, pengéi
majdnem kihullottak kezeiből.
– Beteljesítem
a sorsot – szólalt meg a vörös tünde a légúszó fejében, gondolatai olyan
fáradtságot közvetítettek, hogy szinte megtámadták befogadóiét, csakhogy valami
táptalajhoz juthassanak. – A Kárhozatnak adom őt, anyjaként elveszem életét,
mert csak így hozhatom ki népem.
– Hát
persze! – kiáltott fel Égbolt Sikló. – Te tanítod majd meg a dalra… Mert te
neveled… És igen, te is adod át a Kárhozatnak, mikor a legjobban fáj majd az
elvesztése! Mégiscsak a tiéd!
Virágének
sírósan nyöszörgött.
– Minden
világos! Csak így működhet a terved! A te lányod! Így elégül ki a Kárhozat!
– Elég
legyen! – szólt rá Szanaszél jegesen. – Egyszer az életben viselkedj!
– Ha
most meggyilkolod, az azt jelenti, hogy megváltoztatható a látomás? – ráncolta
a homlokát Égbolt Sikló, mit sem törődve a vándorral.
– Amit
az Életösvényben látsz, megmásíthatatlan.
– Tehát
majd akkor teszed hát meg, te szörnyeteg! – mondta ki a légúszó vádlón.
– Fogadkozom,
de nem tudom megtenni.
– Nem
hiszek neked – vetette oda mogorván Égbolt Sikló, majd az éppen szólni akaró
Szanaszélbe fojtva a szót, elkiáltotta magát: – Rémálom! Ha nem hagyjuk nála a
gyereket, az egész vörös tünde nép fog tovább senyvedni a Kárhozatban, ő pedig
tovább szenved a tehetetlenségtől, s még a lányát is elvesszük – kéjelegve
pillantott Virágénekre. – Mi ez, ha nem éléskamra a számodra?!
Ekkor
az egyik, még álló, de feketére aszott fa ropogva megmozdult. Az amúgy egyre
kevésbé lelkesen terjedő élet megtorpant a közelében, és elkezdett sugarasan
visszafonnyadni korábbi állapotába. A fa törzsén futó függőleges repedés odúvá
nyílt, és kéregdarabokat köpködve megszólalt.
– Jó
kislány! Nálad van már? – recsegte, mire Égbolt Sikló megmozgatta kardjait.
– Kicsi
életem! – nyögte rekedten az anya. – Aludj, és ragadd álmodba Szanaszélt! –
Aztán a vándorhoz: – Te pedig menekítsd őt oda, hol virágzik az élet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése