2015. december 15., kedd

IV. szakasz: Az első befogadások 4.

A gyerek még most sem sírt, pedig elég kényelmetlen pozícióban lógott le Szanaszél mellkasáról. Aztán a férfi rájött, mit is jelent mindez: sikerült, méghozzá egyes egyedül!
Na jó, ez talán nem teljesen igaz. Mintha ténylegesen megrántották volna elalvás előtt… És már bent is volt az álombolygásban… De a dolog oroszlánrészét, magát az utazást akkor is ő csinálta!
Ahol virágzik az élet! – hagyta meg az úti célt Virágének.
Ugyan most, hogy kimondta magában még egyszer, Szanaszél arra gondolt, hogy nem túl egyértelmű-e a Liget, mint választás a részéről? Mit tudhat Égbolt Sikló? Ez a lány, aki egykor majdnem sokat jelentett számára… Aztán… Aztán kiderült, hogy sokkal kevesebbet tud róla, mint a használatához kellene. Igen, ez a bizonytalansági faktor nem jött most túl jól, miközben megnyugtatni készült saját magát.
Felemelte, és nyálas maszálással, valamint ruhaujjával tisztogatni kezdte a kicsit, aki tágra meredt szemmel figyelte minden mozdulatát. Pedig Szanaszél mintha hallott volna valamit az újszülöttek látásának időleges tökéletlenségéről… Az értelmi képességekről nem is beszélve.
A kicsi egészen nyugodtan nézte a felnőtt hol az egyik, hol a másik szemét, mint mikor fizikailag túl közel vagyunk valakihez.
Tulajdonképpen nem nagy baj, hogy itt fogja hagyni… Ja igen, merthogy itt fogja hagyni. Elviszi a családhoz… És hát… Ott hagyja, igen. Tulajdonképpen rájuk kényszeríti ezzel. Ugyanakkor nem úgy tűnt, mintha nélkülöznének. És Csillagfürt nagyon rendes, szívélyes nő benyomását keltette. A férje mogorvább, de legalább megvédi, ha úgy adódik… A lányok és a légy pedig kész főnyeremény. És úgysincs most csecsemőkorú gyermekük, talán még örülnének is…
Igen, simán lehet, hogy elfogadják. Majd legfeljebb mindenféle ködös és hihetetlen okra hivatkozik, vagy ugyanennyi erővel a igazságra.
Működnie kell, mert neki fogalma sem volt róla, mit csináljon egy kisgyerekkel. Persze ő vándor, tapasztalásnak jó lenne… De ez ne egy másik lény kárára történjen, mikor csak magára számíthat a nevelésben.
A sors úgy hozta, hogy elsőnek ismét a máshonnani léggyel futottak-röppentek össze. Potroha büszkén dagadt és pulzált, apró szárnyai lázasan dolgoztak, mégsem keltett olyan benyomást, mintha nehezére esett volna a lebegés, noha Szanaszél nem nézte volna ki belőle, hogy képes rá.
Neki, idegennek, szemlátomást jó itt. A helyi embereknek, meg a szintén máshonnani zsoldosnak nem különben.
De ember-e ez a kis csöppség a karjaiban? És most nem a „vöröstündesége” miatt.
Az egyre inkább csecsemőre (szó szerint) hajazó újszülött kinyúlt Szanaszél felé, tömzsi kis karocskái azonban rövidnek bizonyultak a távolság áthidalásához. A vándor közelebb tartotta magához, mire két apró tenyér csattant az orrán. Együtt nevettek, bár Szanaszél elrohanni jobban szeretett volna – ez a kisbaba nem normális, hiszen már a koordinációja is túl jó…
– Mi vagy te? – tette fel a kérdést neki, s nem csodálkozott volna, ha valamiféle választ kap. – Miért akart téged annyira Sikló?
A kislány elmosolyodott, mire Szanaszél lábai maguktól indultak volna tovább, de Legyem odaröppent kettejük közé. A csecsemő megfogta a hatalmas, értelmes bogarat, kinek potroh-lüktetése felgyorsult. Egy ideig dörgölődzött a puha, simogató tenyerekhez, aztán megfordult, egy darabig Szanaszélt figyelte, majd előrelendült.
Egy ideig be-bevárogatta őket, aztán végleg eltűnt – mint kiderült, már közel voltak, csak folytatni kellett az utat az utolsó ismert helye irányába.
A ház még mindig varázslatos volt, részét képezte a tájnak, s a virágok sem vetették meg, mintha csak termékeny földből lennének falai. Szanaszélre rá is tört egy újabb adag lelkiismeret-furdalás: csak nem – ugye nem? – fogja elrontani ezt az idillt…
Kinyílt az ajtó, és sorra előjött az egész család. A lányok Csillagfürt vezetésével teljesen a várakozásainak megfelelően viselkedtek (értsd: mosolyogtak), a homokkal töltött tálcát, és rajta a legyet vivő férfi tartózkodó volt, de úgy tűnt, hogy ez inkább Szanaszélnek szól. Eddig tehát jól állt a dolog.
– Üdvözlégy újra itt, jó Szanaszél a légúszóktól – köszöntötte Csillagfürt, és jelképesen kitárta karjait. – Legyem előresietett, s tájékoztatott arról, hogy szokatlan vendéget hozol. A jelek szerint ő valami módon ismeri személyesen a kisdedet. Most írja a magyarázatot.
Valóban, a légy a homokos tálcán betűknek tűnni akaró, kacskaringós alakzatokat rajzolt: rövidesen kiderült, hogy valamiféle „Lüktető” lakozik a gyermekben, mely koncentrált életerőt annak idején egy gonosz lény elrabolta az ő máshonnanjáról.
Szanaszél erre nem igazán tudott mit felelni, s tétován az anya felé nyújtotta a kicsit, Csillagfürt lágyan és olyan mélyen bólintott, mintha egy hatalmasat nyelne. – Már vártuk őt, bár nem hittük, hogy éppen te, egykori vendégünk és Nyugod kegyeltje hozod el.
Ezzel gyöngéden kivette az értetlenül pislogó Szanaszél kezéből a kislányt, és rázendített a már általa is ismert énekre: Ahogy a tavasz felsóhajt…
A vándor alig bírta végigvárni, mert még így, sokadszorra is szívbemarkoló volt, mintha a történet a testében játszódott volna le, pedig sokat vesztett varázsából Virágének előadásához képest, noha Csillagfürt is inkább adhatta, mint vehette volna az énekórákat. A magáról pisszenésnyit sem tudató hallgatóság többi részéből egyedül Legyemen látszott valami hatás: potrohának lüktetése átvette a dallamot, s mikor elcsendesedett, a légy mozdulatlanná merevedett.
– Honnan ismeritek ezt a dalt? – kérdezte feszülten Szanaszél a kicsit babusgató Csillagfürtöt.
– Nagy idővel ezelőtt egy Álmodó-utód járt erre – mesélte feszélyező nyugodtsággal a nő. – Elmondta, hogy amikor eljön az ideje, egy kisbaba kerül hozzánk, s megkért, hogy neveljük és óvjuk, míg módunkban áll. Akkor tanította e dalt is, hogy majd ezt énekeljük neki.
Szanaszél az arcát dörzsölgette.
– Ne aggódj érte! – értette talán félre Csillagfürt. – Kitört ugyan az Álmok Háborúja, azonban a Liget – noha elismerem, nem látszik rajta elsőre –, Édesálom egyik legjobban védett erőssége, s ez nemrég, legutolsó ittjártadat, s a darazsak megjelenését követően meg is mutatkozott. Biztonságban lesz velünk.
– Nem… Nem aggódom – nyögte rekedten Szanaszél. – Hogy hívták? Hogy hívták az Álmodó-utódot?
– Nem mutatkozott be, s mi nem kérdeztük nevét, így csak Álmodóként emlegettük egymás között – hangjából áhítat érződött. – De végül aztán, mikor átébredni hajtotta fejét, hálája jeléül, a tiszteletünkre felvette a Virágének nevet.
Szanaszélnek ez már sok volt. Szédelegve lefeküdt a földre, elutasítva a segítségére sietőket, pedig még a férfi is letette a táblát legyestül.
Az ifjú vándort elnyomta álma, s messze ébredt fel belőle.