IV. szakasz: Egyfiú 4.

A szétrobbanó róka sajnos igen nagyot szólt, de a Szükséges Rossz azért még elkapta a tündérboszorka gallérját, nehogy a földön csattanjon, mely még bent is tiszta Ravaszdi volt.

Kellemetlen.

Miután leeresztette a nőt, egy darabig lenyúlkálva próbálkozott a kapu kireteszelésével, de nem ért el odáig; további zajt viszont már nem akart okozni, úgyhogy a falat kezdte el kémlelni.

Nem sokat törődtek az illesztéssekkel, de sajnos a sivatag homokja görbére és sikamlósra súrolta az éleket. Ugyanakkor nem volt valami magas – a falak inkább jelképes védelmet nyújtottak, a kisstílű kellemetlenkedők távoltartására szolgáltak.

A Szükséges Rossz nem sorolta magát közéjük, meg hát mászni is szeretett. Elővigyázatosságból álcát varázsolt, ami elsősorban a vörös fényt, a forrást rejtette el az erre fogékony szemek elől – vállalva a kockázatot, hogy így megfosztja magát annak további használatától, legalábbis amíg fenn akarja tartani közönséges mivoltának látszatát.

Felügyeskedett a kapu kihajtható deszkájának tetejére, ahonnan aztán beleadva apait-anyait az ugrásba, elérte a fenti peremet. Ám ez az él is le volt csiszolva, s kezei mindig lecsúsztak, valahányszor megpróbálta felhúzni magát. Sűrű fogásváltások közepette, a leeséssel dacolva kilökte egyik térdpengéjét, s harmadjára sikerült is magasan belevágnia egy illesztésbe. A rögzítés feszült és csavarta térdét és alsó lábszárát, de kitartott, végül izzasztó vergődése megkoronázásaként Romlás fia fel tudta tenni egyik könyökét, majd egész karját a megszakítás nélküli mellvédre.

Ott aztán muszáj volt egy kicsit feküdnie, sokat kivett belőle ez is, s egyre kevésbé érezte úgy, hogy ez a megfelelő alkalom nekimenni egy sereg tündérboszorkának. Vajon Erne, a leghíresebb élő vándor kinek az oldalára állna? Morálisan aligha mélyedne el az ügyben, nem jellemző rájuk az egyszerű pártválasztás, hiszen náluk talán senki nem tudja jobban, mennyi tényező alakítja a dolgokat olyanná, amilyenek. Az, hogy az egyik oldalon két ízig-vérig gonosz entitás áll, egyáltalán nem biztos, hogy különösebben izgatná. A Szükséges Rossz passzivitást tudott részéről leginkább elképzelni, csakhogy az most talán kevés lenne „segítségként” ide, egymagának.

De nem is ő a lényeg. Egyszülője ott van bent. Hosszú évek teltek már el azóta, hogy bezárták ide a Templomban elkövetett szörnyűséges bűnéért – ezekkel az információkkal nyitott Virágének, mikor meg akarta nyerni ügyének a Szükséges Rosszat. De ez csak a felszín. Őt, fiúvá formált esszenciáját Romlás ugyanis már jó száz éve kiokádta magából. Hogy pontosan mi célja volt ezzel azon alig elfogadható indokon túl, hogy biztosítsa az eszme aktív létét, sosem osztotta meg gyermekével, akivel egyébként soha nem is törődött, első születésekor is rögtön berakta egy árvaházba.

Láthatóan nem épített sosem a családi összetartásra, ami személyéből adódóan elsőre persze nem is meglepő, ugyanakkor mások kihasználása a célok elérése érdekében már nagyon is hozzá illett.

Lehet, hogy egyáltalán nem is szerepelt kiszabadulása terveiben tulajdon fia? De mégis majdnem összejött. És bizony gyermeke kellett hozzá, hogy a hatalmas vörös tünde idejöjjön, még ha idő előtt távozni is kényszerült…

Most azonban a Szükséges Rossz leginkább csak ellenérveket tudott felhozni az akció ellen. Nem tiszta, nem tiszta, mit akart ezzel az öreg.

A Szükséges Rossz öregesen felült, és átitatta megfáradt izmait a frissítő vörös fénnyel. Máskor, ha ilyet csinált, fortyogva háborgó gyilkolásvágyat érzett, most azonban alig-alig tapasztalt valamit abból; kedve inkább lusta, a kevés vértől kissé pirosas állóvízre emlékeztetett.

A vár egyszerű építmény volt, a középső udvar révén szimmetrikus, négyszögletes gyűrű alakja meglehetősen unalmasan festett. A Szükséges Rossz közelebb kúszott a lapos tetőn a belső peremhez, ahol rögtön megérezte a láthatatlan akadályt. Nem pajzs volt, mint amit ő használt Égbolt Siklóval szemben, sokkal inkább akarat!

Ha közelített hozzá, egyből a visszakozás gondolata fogant meg fejében; tovább erőltetve a dolgot már kimondottan meg akart fordulni; a perem környékén pedig nem viselhette tovább az irányt és a közelséget.

Végül összeszorított foggal, a gondolat-pajzs közepe táján állapodott meg, ahonnan még kellően jól rálátott az átriumra.

Valami csontváz egy emelvényen, ami akár egyszülője is lehetett, s előtte a sportos, félmeztelen férfi feltehetőleg Erne. Körülöttük az egész udvarban azonban sehol egy tündérboszorka, ellenben a sok kis apró, tipegő szőrmókkal.

A fabatkák romlatlansága! – értette és érezte meg egyszerre Romlás elzárásának lényegét, bár nehezen hitte, hogy az aprócska lények valóban képesek lehetnek egy ilyen erős fogalom féken tartására.

Ahogy így bámészkodott, egy eddig észre sem vett, laposan simuló dudorból egy falatka kecmergett elő, majd megindult felé. A Szükséges Rossz nem tudta, mire számítson e makulátlanul tiszta lénytől. Érezte a másik kikezdhetetlenségét, hiába próbálta beleszúrni félelmekkel teli fullánkját puha kis bőrébe.

És vajon ő érzi-e, kivel van dolga? Ha igen, mit csinál majd? Mondjuk odadörgölődzik a lábához, és hálásan dorombol, így próbálva meglágyítani Romlás fiának örökletesen romlott szívét?

A falatka végül odaért hozzá, és csak állt – illetve dülöngélve egyensúlyozott a gyenge, de szeszélyes szélben. A Szükséges Rossz biccentett, éppen mikor egy idegen, de nem ellenséges, magát csupán megmutatni igyekvő gondolat bukkant fel elméjében, sajátjának beállítva magát.

Nem kéne itt lennem.

A Szükséges Rossz kérdőn nézett a csipogó falatkára, aki most ellátást ajánlott fel, és megismételte, hogy szeretné, ha lejönne a tetőről.

– Mi lesz, ha nem? – kérdezte Romlás fia, és egészen közel hajolt a kicsi lényhez, kinek majdnem akkora szemei voltak, mint az övé.

A Szükséges Rossz megtudta, hogy a falatka akkor bizony eleget tesz kötelezettségének, és szólni fog a tündérboszorkáknak.

– Remélem, nincs harag – mondta a Szükséges Rossz, és már a markában is volt a szőrös kis test. Meleg volt és lüktetett, de nem olyan szaporán, mint egy rágcsálóé, és pláne nem ijedten.

A lény akkor sem haragudott, mikor a Szükséges Rossz hüvelykujjával eltörte a nyakát. A férfi beleborzongott, ahogy a csöppnyi falatka halála csurig töltötte a vörös fényt, úgy érezte, most akár az egész átriumot övező gondolat-pajzsot összeroppanthatná. Éppen félregurította a testet, mikor újabb hívatlan gondolat tolakodott agyába, melynek ezúttal hangja is volt:

– Ha tudnék borzongani a gyönyörtől, megtenném. Imádom, amikor kimúlik valamelyik.

– Ki vagy, és mit akarsz? – suttogta a Szükséges Rossz, sejtve a választ.

– Egy pillanatra pedig azt hittem, szándékosan kényezteted egyszülődet – kesergett megjátszott csalódottsággal Romlás. – De ha úgy veszem, inkább örülnöm kéne, hogy rám ütöttél.

– Üdvözöllek – mondta jobb híján a Szükséges Rossz, mire a fogoly hahotázásba tört ki a fejében.

– De elég ebből – hagyta abba hirtelen, mintha csak a fia tehetne róla. – Hogy van a mi vörös tündénk? Megszült már?

– Folyamatban van. A Szanaszél nevű vándorral indult nem sokkal ezelőtt a Kárhozathoz. Támadt némi bonyodalom.

– Azt látom, hiszen nem szabadítottatok ki. Csalódott vagyok. Oda az én nagy végjátékom, a kihalt állatfajok epikus viadala. Be kell érnem a B-tervvel. Persze annak is meglesz a maga bája: roppant érdekes fickó ez a vándorok vándora: semmi sem gátolja, de mégis nekimegy a fának.

– Kibelezhetem, ha gondolod – ajánlotta megjátszott közönyösséggel a Szükséges Rossz.

– Ne zavard meg a nagyok viadalát, fiú!

– Nem biztos ám, hogy akarok segíteni – ráncolta homlokát a fiú, és dacosságot hallott ki saját hangjából, mintha csak valódi fiú lenne.

– Már megtetted, mikor segítettél a vörös tündének. Mi a helyzet az apával?

– Apával?

– Megvédted a királyt, ugye? – dörögte Romlás.

– Benne volt az alkuban, igen.

A fogalom kuncogott, s csak aztán folytatta. – Amikor hamarosan kijutok, nem kívánlak megfosztani létezésedtől. Láthatod majd, miként foglalja el helyét eddigi legnagyobb dobásom.

– Mi köze ennek a királyhoz? – tárta volna szét a karjait a Szükséges Rossz, ehelyett inkább összébb fűzte őket mellkasán. – Csak nem az a pondró a te nagy dobásod?

– Hidd el, pont király így. Én ugyanis öncélú vagyok. Romlásba döntök mindent, amit tudok. Ugyanakkor természetesen, ha kifogynék az alapanyagból, az elég kellemetlen lenne.

– Világos és ésszerű. Nem akarsz mindent megrontani, hogy újratermelődhessen a terep.

– Én nem is.

– Ellentmondást sejtek.

– A legszebbet! Első igazi, minden szempontból kigondolt teremtményem. Gátlástalanabb lesz, mint én. S ilyen áttételesen már örömmel hagyom a világot darabjaira hullani!

A Szükséges Rossz majdnem kimondta a dicséretnek is beillőt: Te beteg vagy!

– Mitől lesz ő olyan hatalmas, hogy mindezt véghez is vigye? – kérdezte inkább. – Egy kivénhedt, koronás senki, aki úgy-ahogy át tud ébredni… Egyedül kevés vagy megóvni őt az álmoktól. Egyik sem nézné jó szemmel egy ilyesmire törő lény ténykedését!

– Csak nem hoztam rád a frászt, Szúrókám?

A Szükséges Rossz közönyösen meredt előre, és remélte, hogy a kis közjátéknak hamar vége szakad.

– Egy kicsit csúsztattam. Őt nem úgy alkottam meg, mint téged – tetőtől talpig. Ő szinte készen volt magától, mintha csak az élet beelőzte volna terveim megvalósítását. – Suttogva folytatta. – Alkotó-körökből származó információim vannak róla, hogy ez a király, az én jövőbeni végső gonoszom magában hordozza a potenciált a felvázoltak véghezviteléhez. Eredetileg kezelésbe akartam venni, de nem hagyták, s csak egy kis lökést, egy kis romlást adhattam át neki, s azt sem személyesen, mely beindítja benne a folyamatot. Itt jött képbe az egyezség a vörös tündével. Tudtam, hogy a Hatalomra törés Angyala magától is éppen úgy fogja rávezetni az útra, ahogy magam is szerettem volna.

Mostanra minden készen áll, minden résztvevő a helyén. Jobb, ha addig kitanulsz valami másik szakmát, ténykedésed az övé mellett hasztalanság lesz!

– Ténykedésem létem – felelte csendesen a Szükséges Rossz, és ekkor döntötte el, hogy semmi esetre sem fog segíteni egyszülőjének. – Egyelőre kivárok.

– Ahogy gondolod, de rám ne számíts.

– Erre az egyre jól megtanítottál, jószülőm. – A Szükséges Rossz az emelvény előtt iszogató vándorra függesztette tekintetét. – Most már csak azt áruld el nekem, mire kellettem, ha nem is én vagyok fő műved? Miért teremtettél engem, zabigyerekedet?

– Egyszer épp nem akadt dolgom, s megirigyelve Riad, az én egyszülőm szórakozását, alkottam ezt-azt. De rájuk untam. Olcsó játékszer-gyermekeim felfalása közben arra jutottam: miért álljak meg itt? Merjünk nagyot álmodni! – ahogy a vándorok mondása szól. Ennek tükrében magad is beláthatod, hogy a végső, tökéletes gyermekembe nem vághattam bele úgy, hogy előtte ne alkossak egy előfiút, a hibákat felderítendő.

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!