2015. december 10., csütörtök

IV. szakasz: Végjáték 3.

A fabatka már érkezett is a frissítővel, sőt a szaga alapján a figyelmes kis vakarék erjesztettet hozott. Csipogva letette, a vándor azonban kizárta tudatából a hangok jelentését. Az őr nyomában az egyik tündérboszorka is kidugta fejét az udvarra, de Ernét most talán a jó Ava sem hatotta volna meg.
Egyáltalán nem volt szüksége semmire. A családja elvesztésével felérő tragédia – ennél finomabb kifejezés elképzelhetetlen rá – még mindig gyötörte, ugyanakkor régen túltette magát a nehezén. Nem esett tehát neki különösebben rosszul a Csereberéről folytatott társalgás – arról nem is szólva, hogy nem titkolt vágya volt, hogy egyszer, a távoli jövőben bosszút áll rajta. Vándor volt, hitt benne, hogy ha eleget él, rájöhet a mikéntre.
És ezen elméletben hitt most is, ezzel a fogalommal szemben is.
– Tudod, miért járom az Út Vonalát, minek köszönhető találkozásunk, Romlás? – kérdezte, és kortyolt egy aprót a frissítőből (sok-sok emberre elég tapasztalattal bírt alkohol témakörben, nem kell őt félteni; ez az adag különben is gyenge, szinte friss volt).
A tetemről elfújta a szél az egyik utolsó szőrpamacsot.
– Végig akarom járni.
Romlás hümmögött, de továbbra sem szólt.
– Ezek szerint ez téged nem érint. Akkor nem is tudhatod, miből maradsz ki.
Rosszalló hümmögés volt a felelet.
– Akkor elmesélem, mit jelent mindez – mondta Erne és kényelembe helyezte magát a pázsiton. – Vége-hossza nincs a kategóriáknak, amiket a máshonnanokat benépesítő létformák osztályozására alkottak és alkothatunk. Ezek közül az egyik felosztás, mely ráadásul roppant felszínes, talán egyenesen téves is, a következő: vannak a testetlenek és a testtel bírók. Te az elsőbe tartozol – azért mert van egy tetemed, még nem rendelkezel azzal, amivel a második csoport tagjai.
– Remélem túlmutat e mese megaláztatásom kísérletén – tudatta gondolatát Romlás közönyösen.
– Túl – erősítette meg Erne. – És örülök, hogy megszólaltál.
– Talán a helyemre pályázol, vándor? – kérdezte kedélyesen Romlás.
– Nekem annyi nem elég.
– A telhetetlenség jó dolog. Nem hagy tespedni.
– Hogy mi jó és mi rossz, mindig az adott szituáció határozza meg. Az erkölcs értelmét veszti fekete-fehér logikába ültetve.
– Ha te mondod – hagyta rá Romlás. – De miért is fontos mindez?
– Nekem van bejárható Utam – mosolyodott el büszkén Erne.
– És ez – mivel útra termett vándor vagy –, olyan számodra, mint egy kéjutazás? Vagy inkább egy szájjal kivitelezett, végtelenben kulminálódó önkielégítés?
– Nem mintha lehetne arról is bármiféle fogalmad.
– És neked?
– Kissé arcpirító, de talán jó hasonlat.
– Mesélj nekem a dologban rejlő ellentmondásról – kérte Romlás tárgyilagosan. – Az Út Vonala… Egy vég nélküli út végigjárása. Hogyan? Miért? Azt tudom, hogy ha az ember megfelelően ébred át nap mint nap ugyanoda, az idő elveszti tényező mivoltát, ahogy itt is… Hacsak nincs valakinek családja, szerettek, akik ezalatt szépen sorban elhaláloznak.
Erne azon gondolkozott, hogy vajon szándékosan szúrt-e oda neki Romlás, mert tudja, hogy kerülnie kell őket; elvégre természetes haláluk még bőven odébb volt. A dolog mélyebb elemzése nélkül döntött úgy, hogy ez csak véletlen egybeesés lehet. – Az ellentmondás valós, de ez csupán a kezdeti állapot.
– Hogyan, és mi végre az egész?
– Ha az Utadat járod, minden a helyére kerül, és feloldódik a megmagyarázhatatlan.
– A hideg ráz ezektől a spiritiszta marhaságoktól.
– Elég nyilvánvaló volt, hogy beszólsz majd miattuk – ütött meg enyhén lesajnáló hangnemet a vándor. – De hát mit tudhatsz te erről, kinek legfeljebb egy rókatetem jut?
Romlás nem felelt.
– A miért-kérdése még érdekesebb. Aki végigjárja az Utat, jelképesen, de begyalogolja az egész világmindenséget.
– Ebből meg gondolom valami élet-értelme-ökörség lesz kierőltetve.
– Na mi az, mégsem szereted, ha én mesélek? – kérdezte Erne gonoszul. – Esetleg rossz lábbal keltél föl, fogalmam? Bár ahogy elnézem, ma különösen nem vagy jó formában. Nem is értem, mi tartja még össze azokat a csontokat.
– A gondviselés. Pontosabban: a mennyei gondviselés.
– Aha – hagyta rá Erne. – De egyébként tévedésbe estél. Nem az élet értelme és nem is valamiféle teremtő vár minket az Út végén, csakhogy a legdivatosabb ökörségeket említsem. – Hatásszünetet tartott. – Átalakul. Az egész újjáformálódik.
– Kezdjek félni? – kérdezte cinikusan Romlás.
– Minden itt történik – mutatott hüvelykujjaival Erne magára.
– Az első érdemleges gondolatod, ömlengő vándorom! De miért történik ez, éppen ez? És honnan tudsz te erről?
– Amikor feloldod az ellentmondást, önmagadat oldod bele a máshonnanok szövetébe, válsz a részévé. Maga leszel a határtalanság.
– Ismerek olyan szereket, amelyek hasonló érzéseket váltanak ki. Az viszont komoly baj, ha valaki hitté magasztalja e hatásokat.
Erne nem vette fel a sértést. – Aligha kerülte el bármi is kutató tekintetemet a tárgykörben, és biztosíthatlak: semmi ehhez fogható anyag nem létezik. És az én szavaim mögött valódi tapasztalat áll.
– És a honnan?
– Az fog a legjobban tetszeni.
– Sejtem, mi az. Sosem tetszett nálatok ez a… végső indíték… ami kb. olyan, mint másoknál az „isten útjai kifürkészhetetlenek”.
– Honnan szülöd ezeket a dumákat?
– Hallottam valahol fent. Akkor ennyi lenne?
– Nyilván engem is tanítottak, de sosem konkrétan erre. – A vándor lassan, nyomatékosan folytatta. – Lecsapódott bennem, így most magamtól érzem, hogy hova tartok, hogy miként tisztul a mindenség szövetének képe, ahogy közeledek felé. Ha elérem, minden megváltozik.
– Mi elől menekülsz te tulajdonképpen? – szegezte neki a kérdést könnyed modorban Romlás. – Mit változtatnál meg olyannyira, Alkotók sarja?
Erne kihúzta magát, és villogó szemekkel meredt a tetemre.
– Éppenséggel van okom menekülni. De itt most nem ez az elsődleges motiváló. Alkotók leszármazottjaként jutok a rácshoz, amin minden nyugszik.
– Istenné akarsz válni?
– Nem kimondottan. Bár akadnak elintéznivaló dolgaim.
– Ezzel nem vagy egyedül.
– Igen? Mi a helyzet veled?
– Nem kívánok elbattyogni a világ végére, hogy véghezvigyem aktuális terveimet. Jobban szeretek a jelenben létezni. És hát… – felnevetett – alig várom már a közelgő pillanatot, hogy megoszthassam veled, miért járok lábak nélkül is előtted.
Erne csak ráncolta a homlokát.
– Ne aggódj, tervecskéd nincs veszélyben. E vár, egy talán túl hosszúra nyúlt kitérő, mondhatni vargabetű után elválnak útjaink, és valószínűleg sokáig semmi szükség nem lesz keresztezésre.
– Akkor mire várunk még? – fonta keresztbe karjait a vándor.
– Türelem, nyugalmas türelem! Nem kell már sokat várnod. Ha nem csaltak érzéseim a közelben bekövetkező haláleseteket illetően, pár perc, és kezdődhet a végjáték!