2015. december 12., szombat

IV. szakasz: Nagy állat 4.

Dús erdő volt, bár a távolban már világított a rét sávja. A vörös róka egyértelműen zsákmány után kutatott, de érezhetett valamit, szagába és mozgásába félsz vegyült.
Pedig jó helyen járt, a sziklafal oldalán vakmerően ülő, sűrű bokortól takarva figyelő Ravaszdi már előzőleg megtizedelt egy helyi pocokcsaládot. A nőstényt és legtöbb utódját meghagyta. Ha nem pusztulnak bele a traumába, még talán szép életük is lehet. A következő ragadozó következő étkezéséig.
Ravaszdi jóllakott melankóliával figyelte szimatoló fajtársát. Nőstény. Szép példány.
Elgondolkozott e látkép mélyebb értelmén, noha szinte nehezére esett – igen, ez utóbbi is csak azt bizonyítja, hogy elfáradt. Sokat küzdött, de legyőzték, és végleg kifogyott az ötletekből. Nincs más hátra, mint pihenni és várni, noha elképzelhető, hogy itt semmit nem fog észrevenni a világban bekövetkező változásból.
Igen, ez a rókalány pont kedvére való, ez az erdő és környéke bővelkedik a vadban. Oda jutott, ahova lelke mélyén vágyott, mert nem gondolkozott előtte, hogy hol, s mi legyen a következő inkarnáció.
Vörös rókaként, a kedvenc, eredeti formájában fogja leélni e test éveit, ahogy az megadatott, és semmi öngyilkos-átébredés akció.
A rókalány óvatossága egyre jobban lassította nesztelen lépteit, úgy tűnt, teljesen megzavarodott a másik vélt közelségétől. Hangosakat szippantott a levegőből, mely óvatlanság más körülmények között el is árulhatná.
Ravaszdi úgy határozott, nincs értelme tovább húzni jövendőbelije agyát. Éppen csak megrezzentette az ágakat azzal, hogy fölállt, mire a másik rögtön odakapta fejét, alig hallhatóan morgott, s ugrásra készre hajlította lábait.
Ravaszdi rókanyelven megnyugtatóan vakkantott, és további, hasonlóan baráti jelzéseket adott, miközben lefelé mászott. A lány szinte belemerevedett a pózba, és a szaga alapján nem csak a félelem dolgozott benne: kész volt megküzdeni vele.
Ez jó – vélekedett Ravaszdi magában. – Igaz, hogy pihenni jöttem, de egy gyáva partner félek, nem lenne elég börtönbe ítélt intellektusom számára.
Végigmérte a nőstény sudár alakját, élénk, már-már túl feltűnő, szépséges bundáját, borostyán szemei vadállati, mégis nyugodt, mély csillogását.
Ha tudnád, milyen szép vagy! Egy ódát is rögtönöznék neked, ha megérthetnéd!
De nem fogja, sohasem juthat el a megfelelő szintre, mégis ez az, amit lelke keresett: egyszerű, mérsékelten küzdelmes rókalétet, a nyugalom egy ősi formáját.
Ravaszdi kissé lehajtotta és a rókalány irányába fordított füleit – nem vagyok ellenség, figyelek rád.
Az egyszerű nőstényróka alig észrevehetően, de hasonlóképpen megrezzentette füleit, jelezve, hogy még bőven vannak fenntartásai, de el tud képzelni békés folytatást is.
Ravaszdi végül tisztes távolságban telepedett meg előtte, ahonnan jól látta szemeit, noha tudta, hogy ez inkább csak saját magának segítség – úgy megszokta az értelmesek között a tekintetekre figyelést és az azokból való olvasást. Várakozó, nyugodt pózt vett föl, amiből nem lehetett volna gyors támadást kivitelezni. Menekülni sem. Vajon mit kezd a másik egy ilyen, a vadon törvényeinek viszonylataában értelmetlennek tűnő jelenséggel?
Néhány perc méregetést követően a rókalány fülei is ideális irányba álltak; izmai részint elernyedtek, noha ez még távolról sem jelentette, hogy feladta készültségét.
– Enni a környéken – vinnyogta-ugatta Ravaszdi kissé nehézkesen: nem volt egyszerű beleerőltetni a szegényes nyelvbe mondandóját.
– Enni mindenhol – jött kisvártatva a válasz. – Sok enni.
Ekkor valami olyan történt, amitől Ravaszdi szíve majdnem kiugrott a helyéről: a rókalány lehajolt és orrával kotorni kezdett a talajon. Ravaszdi szaporán lihegve figyelte az írást, vagyis egyelőre csak az „I” betűt.
Kérlek ne! Nekem ez nem kell! Felvonyított fájdalmában.
– Bogár. Enni.
A rókalány feje nem írt újabb „betűt”, csak mozgatta fejét a csík végén magát halottnak tettető bogár felé, melyet az imént kotort orrával a hím felé, jelezve hajlandóságát a bőségben való osztozásra.
Ravaszdi fellélegzett. Magában nevetve, boldogan fogyasztotta el a rossz ízű, jelképes felajánlást, mely egy rég felfeledett élet szépségeit ígérte.