2015. december 2., szerda

IV. szakasz: Két anyáról 2.

Égbolt Sikló tanonc korában megtanulta megérezni, mikor manipulálja mentora az erőket, legyen az szinte bármi: az elemektől kezdve a fizika törvényein át az egyszerűbb dolgok létrehozásáig bezáróan. Ilyenkor ott táncolt a vörös tünde jelenléte a levegőben, isteni hatalma láthatatlanul, csak a lélek számára ragyogott.
Égbolt Siklót lenyűgözte e hatalom – melyről már akkor is tudta, hogy soha még csak megközelíteni sem fogja légúszóként.
Ezért nem próbált meg most ellenszegülni, hiszen tudta, ha lecsap rájuk, azzal kivívhatja Virágének haragját: ha van annyi ereje, hogy varázsoljon, akkor az igazán nem nagy kunszt, hogy végezzen egy olyan egyszerű lénnyel, mint ő.
Egyszerre visszacsúsztatta kardjait a kétoldali hüvelyekbe.
– Figyelj meg mindent jól, Szanaszél! – mondta a vándornak a haraghoz is elcsigázottan. – A hiba, amit elkövetni készülsz, még sokáig kísérteni fog!
Elszalasztott szerelme csak a fejét csóválta, és tovább duruzsolt Virágének fülébe, s közben simogatta…
S e látvány még mindig fájt Égbolt Siklónak. Mennyit képzelgett erről, míg tiltott gyümölcsöt nem csinált belőle Virágének. Ha ő nincs, talán most ő feküdhetne a karjaiban, készen arra, hogy megszülje közös gyermeküket. Mennél mélyebben süllyedt e ragadós gondolat-mocsárba, annál jobban emésztette bánata belülről.
A nagyra nőtt kamasz, hiszékeny Szanaszél tovább ápolgatta az álnok vörös tündét, esetlen mozdulatai eszköz híján pláne semmit nem értek: Virágének fájdalma csillapítatlanul szaggatta testét, már nem volt sok hátra, a hasára feszülő ruha is megmozdult.
Égbolt Siklóba belehasított a tudat: az ő lánya dörömböl odabent, menekülni szeretne a démon elől, aki a világra hozza mindjárt és onnan idővel ki is űzi. Mi értelme tulajdon életének, ha meg sem próbálja? Virágének akár le is gyengülhetett annyira, hogy ne legyen képes feltartóztatni. Szanaszél fegyver nélkül pedig semmit sem tehet.
De igazából minek kockáztasson? – hiszen ennél jobb alkalom is adódhat. Ha megszül, biztosan teljesen elgyengül, talán el is ájul. Nem valószínű, hogy akkor, újszülöttként szeretné kivégezni…
Nem hát: négy év körüli lesz, mikor megteszi… ha hagyja, hogy úgy legyen!
Szemét hirtelen elöntötték a könnyek, s örült, hogy a többiek nem rá figyelnek. Egyáltalán mit keresnek itt? Romlás hülye fia például igazán elhúzhatna. Nem is érdekli semmi. Még csak rá se néz, pedig Égbolt Sikló mindent jól szemügyre vett rajta. Összecsapásuk előtt még azon is morfondírozott, hogy végső soron miért is nem tetszik neki. Az a furcsa bagolyszem nyilván nem jött be ingatag, de ennyire nem extrém ízlésének, viszont a másik, bánatos-rejtélyes szürke egészen elbűvölő volt. Sportos, sudár alakján tökéletesen feszült a stílusosan puritán, harchoz szabott, sötétszürke ruha. És akkor nem is beszéltünk nagyszerű harci képességeiről – egy visszavágót feltétlenül megérne a dolog, mikor mindketten teljesen kipihentek!
Aztán ott kuporog, meg rángatódzik még Ravaszdi, a Rókák-önjelölt-Hercege, ki már egy ideje elveszteni látszott híres nagy pofáját és fennhéjázó magabiztosságát. Talán képzeletbeli bolhákat harapdál magán? Nyugodtan foghatná magát, és eltakarodhatna.
És persze Szanaszél.
Te jó ég, mit keres itt Szanaszél?!
– Miért vagy itt, Szanaszél? – adott hangot hirtelen értetlenségének Égbolt Sikló.
A vándor felnézett rá, és barátságtalanul méregette egy darabig, mire egykori szeretőjének vissza kellett fojtania feltörő türelmetlenségét.
– Édesálom megtanított kihasználni a bennem rejlő potenciált, a vágyakat követő, szinte korlátlan átébredést.
– Mi a te vágyad? – kérdezte Égbolt Sikló, ráérezve arra, hogy itt valami súlyos dolog rejlik.
– Mindened beteljesül – susogta Virágének. – Ígérem…
Szanaszél egy darabig rá figyelt, de aztán mintha elvesztette volna érdeklődését és folytatta. – Mikor utoljára lehunytam a szemem, apámat akartam elérni. – A vörös tünde teste görcsbe rándult. – És ide ébredtem.