2015. december 6., vasárnap

IV. szakasz: Egyfiú 3.

A Szükséges Rossz arra számított, hogy Ravaszdi ijedtében elinal. Ehelyett csak még csüggedtebben horgasztotta le fejét. Pedig nem is üldözte volna – minek?
Így meg viszont mi végre is ölje meg? Így nincs is benne fikarcnyi élvezet sem: Ravaszdi, a Rókák Hercegének e tudatos inkarnációja láthatóan föladta, ebben az állapotában megváltás lenne neki a halál.
A Szükséges Rossz még méregette egy darabig a kornyadt vitorlákra emlékeztető fülek alatti állatkát, majd egykedvűen a vár felé vette az irányt – nem döntött, és nem tudta, mitévő legyen. Inkább volt ez afféle kíváncsiság-kielégítés, afféle unaloműzés, mint a tanácstalanság ellenszere. Összességében elfogadhatóan érezte magát.
S hogy mit akar egyszülőjétől? Jó kérdés. Talán csak benéz.
A jelek szerint a rókalelkű, rafkós Ravaszdi mégsem tett le céljáról. Ott somfordált mögötte, s mikor hátranézett, a róka lelapult, és saját szemmagasságában meredt előre, mintha nem létezne a külvilág.
Mégis végezzen vele? Pedig most még az alapvetőn túl különösebb kedvet sem érzett a dolog iránt.
– Emlékezz a kompromisszumra! – figyelmeztette. – Ha valamivel próbálkozol, véged. Rövid távon nálad is gyorsabb vagyok.
„Meg kell próbálnom.” – kotorta Ravaszdi melankolikusan.
– Legyen – egyezett bele a Szükséges Rossz, és folytatta útját.
A kopogtató a lenyakazott felsőtestén volt felrögzítve a törékenyre száradt fakapura, két, mozgatható karja pedig a zajkeltésre szolgáló fejet tartotta: gyakorlatilag saját magát ütlegelte az alak.
A Szükséges Rossz legszívesebben berúgta volna az ajtót (szeretett berontani másokhoz). De ez most egész más. Egyelőre csak benéz, és közben gondoskodik róla, hogy Ravaszdi ne ragadtassa semmi vakmerőségre magát.
Ilyeténképp a kopogtatás tűnt a legértelmesebbnek, noha a tündérboszorkákról csak annyit tudott: veszélyesek. Elképzelhető, hogy kapásból felismerik a hasonlóságot közte és egyszüleje között.
– Ha meglátnak, megtámadnak a banyák? – tette fel a kérdést Ravaszdinak, hátha tud olvasni a ravasz róka-testbeszédben.
„Nem tartom valószínűnek, hogy meglátják a rokonságot köztetek, de nincsenek híján az észnek, vén, de nem szenilis banyák ezek.”
– Kösz – felelte kurtán a Szükséges Rossz, majd a kopogtatóra helyezte kezét, s ezzel párhuzamosan elrejtette a vörös fényt a róka szemében – elvégre olyan világos bundája volt, hogy akár albínó is lehetett volna.
Ravaszdi furcsa, vékonynak induló, de gurgulázásba forduló hangot hallatott, majd hirtelen elhallgatott, és remegve kivicsorította fogait.
– Gondolom, azért nem szóltál, hogy felismerhetik a vörös fényt, mert nem is gondoltál erre – mondta neki a Szükséges Rossz fanyar mosolya közül, és közben lábával elsöpörte a róka írását. – Mondjuk én is csak sejtem; elvégre élhettek akkoriban, mikor még gyakrabban lehetett a fénnyel, vagy a tündékkel találkozni. De ne aggódj, ez csak amolyan óvintézkedés. Nem tesz benned kárt – nélkülem legalábbis nem.
A kopogtatásba beleremegett az ajtó; tényleg csak mutatóba, esetleg szél és porfogóként funkcionált a kiöregedett nyílászáró.
Az egyik deszkát a középső merevítő vasalat körül recsegve kifordították síkjából, s egy méregzöld szempár villant fel a sötétben.
– Megfáradt utazók vagyunk – hajolt meg kissé a Szükséges Rossz. – Élhetnénk a vendégszeretetekkel?
– Te és…? – kérdezte szigorúan a vár hosszúkás arcú, meggyötört lakója.
– Nézd el nekem, hogy hajlamos vagyok hűséges kis társamra, ki elkísér az Út Vonalán, személyként tekinteni – szabadkozott a férfi, s gondolatban megsimította a vörös fényt, kezével pedig a rókát. Utóbbira mélyről törő, félig elfojtott morgás volt a felelet.
– Ideges, mert szomjas – ezzel felvette az izgő-mozgó Ravaszdit, hogy kezei nem feltűnő fogásával nyugtot erőltessen rá.
A tündérboszorka az állatot tanulmányozta, s a Szükséges Rossz egy kicsit örült annak, hogy nem neki kell állnia azt az átható és kifürkészhetetlen tekintetet. Másfelől pedig: ez nagy baj.
Kiszúrhatják, kiszűrhetik a vörös tündék fényét? Elegáns, de ritka ostoba ötlet volt a róka szemébe rejteni!
A nő, vagyis zöld szeme süllyedni kezdett a vár sötétjében.
– Hozok vizet.
A Szükséges Rossz gyorsan letette Ravaszdit, aki már nagyon kezdett makrancoskodni. A földön aztán idegbeteg vakaródzásba fogott – „C”-betűvé görbülve kaparta csukott szeme környékét. „Gazdája” nem akarta megvárni, míg felsebzi magát, ezért merev, görcsös nyugtot szabadított rá a vörös fény jóvoltából.
A következő pillanatban visszatért a tündérboszorkány. Kezében csurig töltött tálat egyensúlyozott, melyért a Szükséges Rossz készségesen ki is nyúlt.
– Ne fáradj, nem fér ki – közölte a nő. – Ide kell, hogy hajolj.
Ügyes – ismerte el gondolatban a férfi, majd szomját kezdte oltani, ügyelve arra, hogy szemét lesüsse közben. Kicsit húzta az időt elégedett sóhajtozással és szájtörléssel, de nem akarta, hogy a boszorka figyelmeztesse szeretett állatkája szomjúságára. Kedélyes mozdulattal felkapta Ravaszdit, s két kézzel tartva odatolta a tálhoz.
Hű társa megint morgott – egy hétköznapi rókánál nem kéne ennyire kiütköznie a vörös fény jelenlétének… A Szükséges Rossz abban reménykedett, hogy mindettől függetlenül valóban szomjas, s hogy ennek csillapítása kecsegtetőbb lesz a balhézásnál.
Hiú ábrándját a róka állkapcsa roppantotta szét, ahogy a tündérboszorka ujjára záródott. Mintegy válaszul a vörös fény kétágú villaként robbantotta szét Ravaszdi koponyáját, s fúródott a nő szemeibe.