2015. december 1., kedd

IV. szakasz: Az első befogadások 2.

Szanaszél ösztönösen cselekedett, semmit nem kellett a dologba belelátni. A másik Égbolt Sikló dühe így különösen értelmetlennek tetszett – noha ezzel erősítette a fiatal vándorban a gyanút, hogy talán mégiscsak ő az igazi.
De egyáltalán nem bánta, hogy elkapta az aktuálisan hamisabbat; ki ne segítene egy ájult kismamán?
A másik Égbolt Sikló fogát szívva feltápászkodott, sután leporolta magát, közben le sem vette undorodó tekintetét róluk. Aztán a biztonság kedvéért még köpött is egyet feléjük.
Szanaszél nem törődött vele, ehelyett az ölébe fektette és simogatta a leendő anyuka fehér haját. Szeretett volna valami megnyugtató kis dalt dünnyögni neki, de egy sem jutott eszébe; a légúszók sosem a gyengédségükről voltak híresek. Érezte, hogy a másik őt nézi, tekintete szabályosan szúrta, mire annyira megharagudott rá, hogy feléje sem volt hajlandó tekinteni és kettőzött erővel próbálta nyugtatni hasonmását.
Ravaszdi, a gyáva intrikus is odapofátlankodott, megkerülte őket, hogy csak Szanaszél láthassa az apró írást: „Öld meg!! Most, amíg nem késő!!!”
Az ifjú vándor a szavakkal együtt elsöpörte az állatot, és csak azért nem fenyegette meg hangosan, mert nem akarta még jobban felizgatni a mindenperces nőt.
Idióták! – morgott magában. – Hiszen mindjárt eljön az ideje… hogy képesek ezt csinálni? Talán tényleg nem ő Sikló… de mit számít, mikor az igazi ekkora ribanc?
– Szanaszél – szólította meg el-elhaló hangon a vajúdó nő. – Segíts… Csak te maradtál nekem.
– Segítek – biztosította az egykori légúszó. – Nem szabad erőlködnöd.
– Nocsak, orvos is vagy? – csipkelődött az ál-hasonmás. – Vagy már ennyi tapasztalatot sikerült gyűjtened vándorként?
– Éppen most tapasztalok. És őszintén mondom neked: szerintem te beteg vagy – mutatott saját halántékára. – Kötelességem, mindannyiunk kötelessége lenne levezetni ezt a szülést. Segítsetek, vagy kotródjatok, és szálljatok magatokba! Én biztosan megteszem, ami tőlem telik, hogy megmentsem mindkettejüket.
A lány megvető, nőiesnek éppen nem mondható horkantást hallatott.
– Mégis hogy lehetsz ennyire szívtelen? – kérdezte fejét rázva Szanaszél, elfojtva kiabálhatnékát. – Miféle kegyetlenség lakozik benned?
– Bennem? – markolt saját hajába a másik. – Az a ribanc meg akarja ölni azt a gyereket! Az én gyerekemet!
– Ennek semmi értelme – vágta rá a vándor. – Egyáltalán te meg ez a nagy anyai ösztön…
– Nem az anyai ösztön a lényeg! – kiabálta le a lány. – A gyereknek csakis egy anyja lehet. A tünde az én testemet, az én életemet, az én sorsomat vette fel. De az igazi akkor is én vagyok! A gyerek is az enyém kell legyen. És én most már hajlandó vagyok megküzdeni érte az engem kísértő jövővel.
Szanaszél egész egyszerűen hülyének nézte a magát Égbolt Siklónak nevezőt. Szóra sem méltatva az elhangzottakat, fintorogva csóválta a fejét.
– Akit a kezedben tartasz nem más, mint aki a IV-es Légvárban életedre tört, és majdnem meg is gyilkolt a pestisével – nyitott újabb frontot a másik. – Félig kiirtotta az otthonod! Ott voltam! Láttam!
– Még ha valóban az is, akinek mondod, és valóban szándékosan próbált meggyilkolni – amit nem hiszek, mivel teljesen véletlenszerűnek tűnt, ahogy a király rám támadt – akkor sem hagynám, hogy a gyerek éppen a te kezeid közé kerüljön!
A lány ajkai megremegtek.
– Ő az egyik utolsó vörös tünde, vagy Vörös Angyal, ha úgy tetszik, bár ez utóbbi név egyre csak távolodik személyétől… Vér szerinti néped ellensége!
– Egy ősi, ostoba háború? Ennyi? – köpte a szavakat csendben Szanaszél. – Ezért hagyjam őket a porban, s hagyjam, hogy te végezz velük?
– Nekem csak a ribanc élete kell – mosolygott eszelősen a lány, majd karba tette kezeit, és kissé lenézően folytatta: – Már szinte el is felejtettem, milyen békepárti vagy. De afelől biztosíthatlak, hogy apád nem örülne, ha megtudná. És akkor valószínűleg nagyon enyhén fejeztem ki magam.
– Erne – suttogta az állítólagos vörös tünde.
Szanaszélnek hirtelen nem ugrott be, hol hallotta először e szót.
– Ha ezt itt lerendeztem, meglátogatom apámat. Nem lesz gond.
– Ellenkezőleg: akkorra már késő lesz.
– Szoríts magadhoz, kérlek! – sírta a vajúdó, miközben férfiakat megszégyenítő erővel kapaszkodott belé. Szanaszél engedelmeskedett.
– Ha nem lenne ekkora a tét, kész élvezet lenne nézni, milyen mesterien manipulál. Felfordul a gyomrom tőle. Te pedig csalódást okozol. A különbséget sem vagy képes felismerni, pedig most már szinte valamennyi kártyát felfedtek. Nem is értem, hogy lehettem…
– Hallgass el – csattant fel Szanaszél –, Égbolt Sikló!
Ez betalált, a légúszó szája kinyílt, majd be is csukódott.
– Vándor vagyok, emlékszel? – kérdezte jól tagoltan. – Ösztönösen tudok helyesen dönteni. Bízd ide a dolgot! S ha a kicsi világra jött, akkor talán hajlandó leszek újra beszélni veled.
– Te szerencsétlen kis hülye! – kiabált a lány, mire hasonmása felnyögött. – Éppen csak felnyílt a szemed, aztán már azt hiszed, te vagy a világ közepe!
Ezzel fenyegetően felvonta kardjait, és tett néhány dühtől imbolygó lépést, de lehet, hogy ez már sajátos harci mozgása volt. A róka is mellé szökkent, apró fogait villogtatta, bár morogni nem morgott: valószínűleg csak még komikusabbá tette volna magát, és ezzel ő is tisztában volt. Égbolt Sikló előző ellenfele, az egészen halványan még mindig vöröses színben játszó, felemás szemű férfi kirívó közönyösséggel, laposakat pislogva figyelte a jelenetet.
– Ne gyertek közelebb! – szólt Szanaszél meglepően határozottan, főleg ahhoz képest, hogy semmivel sem tartóztathatta fel őket. Égbolt Sikló ezen csak nevetett, és trükközni kezdett ikerpengéivel.
– Tudsz már utazni, akár egy vándor? – lehelte a nő a karjaiban.
Szanaszél tétován bólintott, és óvón odatartotta kezét, mikor a kardok árnyéka rájuk vetült.
– Most még van annyi erőm, hogy távol tartsam tőlünk. – Szanaszélnek feltűnt, milyen összefüggően és határozottan beszél, de nem tudott ehhez a furcsasághoz konkrét jelentőséget társítani. Vagy nem akart. – De még szülnöm is kell. Neked kell vinned bennünket.
– Hova?
– Minél mélyebbre, ahová a magafajta már képtelen utánunk jönni.
– Valami konkrétumot azért mondhatnál.
– A Kárhozathoz. Az elég mély.
– Kárhozathoz és nem Kárhozatba? – kérdezte reménykedve Szanaszél, aki amúgy nem is igen hitte a hely létezését.
– Ne félj! Kezdj el… barátkozni a gondolattal, és nem lesz semmi baj.
Égbolt Sikló egészen közel ért, ahonnan már le tudott sújtani rájuk.
– Neki végül mégsem kellettél, látod – a nő kócos, izzadt haja rátapadt Szanaszél nyakára, ahogy a vándor füléhez hajolt. – Nekem viszont mindennél jobban szükségem van rád!