2015. november 29., vasárnap

IV. szakasz: Egyfiú 2.

Bosszú? – ismételte magában a Szükséges Rossz. – Ennyire nem ismer? Vagy a szavak alakja másnak szól, számomra csak a tartalom a lényeg – hiszen a dolog csábít, nem gyakran kerül a horogra Ravaszdi, aki ráadásul ezúttal különösen nem akar meghalni.
Miaz, csak nem fogadd el parancsot a nagy romlás fiackája?” – provokált kétségbeesetten kapkodva, rosszul időzítve a róka. – „Te felette állsz a ezeknek a dologoknak, vagy elfelejteted?”
– Gyáva patkány – vetette oda Virágének. – Korlátlanul éledhetsz újra, mégis úgy viselkedsz, mint a leghitványabb halandó.
„Fogalmatok sincs, mijen így létezni!”
– Ami azt illeti, nekem van – mondta a Szükséges Rossz közönyösen, s egy követhetetlenül gyors féltérdre ereszkedéssel Ravaszdi álla alá csapta ki combja fölül kiszaladó pengéjét, majd kíméletesen, keskeny lapjával felszegte vele a róka fejét. – Én is már a negyediket taposom. Annyira nem rossz, hogy így be kelljen rezelni. Maga a halál sosem bánt, sosem fáj – csupán állapotváltozás, tehát még hossza sincs. Az élet az, amiben szenvedünk.
Ravaszdi megpróbált elhátrálni, mire a Szükséges Rossz egyik keze íves mozdulatával mozgásba hozta könyökpengéjét, hogy ezúttal hátulról zárja el az utat, ám a surrogásba forduló fémes csattanásra ő sem számított.
– Egy filozófus veszett el benned – tette hozzá az egyik ikerpengéjét markoló Égbolt Sikló. Szabad kezével, akár egy macskát szokás, emelte ki kettejük közül Ravaszdit, aki megalázottságának adva hangot, erőtlenül felvisított. – Mi a helyzet a harcossal?
– Méltó halálod lesz – jelentette ki bánatos komolysággal Virágének.
– Sorra kerülsz, vörös tünde, ne félj! – köpte az egykori tanítvány, és ledobta a rókát.
Ravaszdi nyüszített, mire a mellé guggoló Szanaszél sután magához húzta.
Nem lehetett megállapítani, ki adta meg a jelet az összecsapás kezdésére. A pengék villogtak, s a testek követték őket, noha egészen más stílust képviseltek. Égbolt Sikló vad és lendületes támadásai a laikus szemlélődőnek szinte esetlegesnek, néha akár kétségbeesettnek tűnhettek, ám a Szükséges Rossz felismerte az állatot benne, az őserőt, amiben a nő magára talált, amivel egymáséi lettek. Akárcsak ő, teste részeiként birtokolta a pengéket.
Méltó halál lehet ez mindkettejük számára!
A Szükséges Rossz közelséget kereső, ívekben dolgozó, precíz mozgása noha jóval energiatakarékosabbnak hatott, az eredmény mégis az ellenkező lett: a lány fáradhatatlanul, szívéből küzdött, rajta felülkerekedni képtelen ellenfele egy idő után már a védekezésre koncentrált: a támadó kardokat megerősített felkar- és comböltözéke és a megfelelő pengék közé próbálta beszorítani, hátha kiránthatja őket Égbolt Sikló kezei közül. Ám az ikerpengék még a fogásváltásokat követően is tökéletesen simultak a lány kezébe – lefegyverzéshez talán a csuklóját is ki kellene tépni.
A Szükséges Rossz egy hárítás zárásaként hátraszökkent, és féltérdre ereszkedett.
– Csak egy szavadba kerül – szólt közbe Virágének higgadtan, majd feszültebben folytatta: – Nem kellett volna egyedül hagyjalak azzal a képzettel.
Romlás fiát kissé felingerelte Édesálom kislány-teremtményének, tulajdonképpen sokadik unokahúgának az említése, s emiatt majdnem elkésett a reakcióval: az utolsó utáni pillanatban védte ki a támadást, azonban sebessége így csak még meglepőbb lehetett, s könnyedén ki tudta rúgni a lány lábát.
Már épp bevitte volna a fáradtságára való tekintettel különösen pontosnak szánt, gyilkos szúrást, mikor váratlanul fejbe rúgták: a kis bestia még a levegőben úszva beszúrta kardját a földbe, innen nyerve kitámasztást egy keményre sikeredett találathoz.
De azzal, hogy mindketten a földre kerültek, a Szükséges Rossz legalább időt nyert, s elővehette a Célszentesítőt. Ám nem kaphatta meg a várt megnyugvást, mert a régi, tökéletes nyelet elhajította az említett képzettel együtt, aki ráadásul virágcsokrot csinált belőle, s ez a mostani, ideiglenes korántsem öntött belé kellő magabiztosságot.
Meg fogok halni?
Pedig kezdett szívéhez nőni jelenlegi, tetszetős, oly sok harcmodorhoz illő teste.
A dolgot feltétlenül elodázta a vörösen izzó varázslándzsa, mely egészen hathatós védekezőeszköznek bizonyult: sikerült vele távol tartania a lányt, ám ezzel megfosztotta saját magát a hatékony támadástól többi, rövid pengéjével. Pedig a vörös tündék lándzsahegyként megelevenedő kövülete igyekezett a gazdája helyett is: a döfések végén váratlanul tovább vékonyítva alakját próbált még odaszúrni, vagy amikor a Szükséges Rossz hárított, mindig változtatta keménységét a lányt megtévesztendő, hogy elhitesse vele: esetleg belevághatott a pengébe. De ezzel sem lehetett kellő mértékben megbontani a lendületes támadó mozgását.
Szép lassan a férfi ereje ismét apadni kezdett, tagjaira ólmos nehezékek kulcsolódtak, szinte elszorítva a véráramot. Meddig bírja még a lány? Ez lassan már boszorkányság! És tényleg ennyit kivett volna őbelőle az a képzet? Harcuk sokáig elhúzódott – a kislány nagyon sokat kibírt, a Szükséges Rossz száz páncélos férfiharcost is megölt volna testi erőfeszítéseivel. A szükség és az idő együttese akkor rákényszerítette a férfit, hogy a vörös fény révén felvegye a kesztyűt a fizikán túli szinten is: megcsapolva annak erejét, már képes volt felülkerekedni a képzeten.
Mostanra azonban sem a teste nem heverhette ki maradéktalanul a küzdelmet, és ami a sokkal nagyobb probléma: a fény sem töltődött még fel kellő mértékben, ahhoz előbb rossz dolgokat kellett volna cselekednie, de ez most nem jöhetett szóba. Talán futhatja néhány támadásra, de azok egy ilyen képzett és fürge, ösztönösen mozgó harcossal szemben csak akkor vezethetnek célra, ha kellően meglepőek. És a Szükséges Rossz fáradtsága éles eszét is eltompította.
A védekezéshez, például valami egyszerű, de hatásos pajzshoz ugyanakkor nincs szükség különösebb kreativitásra. Onnantól meg bárhogy meglóghat, percekig is működtetheti a fényeszközt… De akkor mi lesz Romlással? A tündérboszorkákkal szemben megrogyott testi ereje és pengéi szintén kevesek lesznek.
Majdnem elfelejtett védekezni, mikor felismerte a magától értetődő megoldást a problémára, egyúttal saját kételyeire: nincs többé dilemma Romlás kapcsán, ha felhasználja maradék vörös-erejét! Virágéneknek ebben az állapotában egymaga számára túl nagy falat lenne a vár. A kiszabadítás ismeretlen időre szóló kitolása adott.
A lány feléje robbant előre szegezett pengékkel. Micsoda erőfeszítés lenne kitérni is, hát még hárítani!
A Szükséges Rossz felvonta az előzőleg kiötlött pajzsot.
Égbolt sikló lepattant az ellenfele mozgását követő, vörösen vibráló felületről, mely érintéskor még el is taszította őt – túl erősre sikeredett!
A Szükséges Rossz először a zavarodott tekintettel pislogó, porban elterülő Égbolt Siklóra, aztán a vörös tündére nézett.
– Hatalmad van a vörös fény fölött? – kérdezte feszülten Virágéneket.
– Mondtam már, hogy nem véletlen a név – válaszolt a vörös tünde két, mély levegővétel között. – A te vörös fényed egy a korona megelevenedett ékkövei közül, mely…
– Igen, de nem tudtam, hogy képes vagy… feltölteni.
– Sok mindenre képes vagyok.
Ahogy sikertelenül megpróbált lábra állni, Égbolt Sikló fájdalmasan felnyögött, mely lihegésektől megszaggatott nevetésbe fordult, miközben a várfalnak támaszkodott. Virágének szintén felnyögött, de ő majdnem elsírta magát a testét megrázó gyötrelemtől.
A Szükséges Rossznak nem csak azért nem akaródzott odasietnie megtámogatni a vajúdás közben megszédülő kismamát, mert az ellenkezett volna léte értelmével. Most először, eddigi legsebezhetőbb állapotában, valóban tartott a vörös tündétől.
Virágének egyensúlyát vesztve, lehunyt szemmel zuhant a föld felé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése