2015. november 3., kedd

III. szakasz: Áldott állapotban 2.

Virágének reszketett, akár egy lázas nyárfalevél, és sem fizikailag, sem fejben, de még varázserejével sem bírt ez ellen tenni.
Bele sem gondolt, mikor nyugovóra hajtotta fejét (kétszeresen is hamis kifejezés, mert nem pihenni aludt el és idegesebb volt, mint valaha), hogy mi legyen az úti cél. Lejjebb – ennyi vezérelte csupán.
Lejjebb ébredve még szorosabban átfogta felhúzott térdeit, szemei égtek, de nem könnyeztek. Ösztöne elnyomva is figyelmeztette védtelenségére, de nagyon távol állt attól, hogy ilyen problémákkal foglalkozzon.
A legszörnyűbb az egészben, hogy a megoldás mindvégig ott volt, karnyújtásnyira sem. A kulcs, mely börtönbe zárta, benne élt, úgy, ahogy magzat nem élhet – a Lüktető formálta lány, a végső, mindennél fontosabb eszköz, valamint személyes kárhozata egyben.
Eszébe jutott, hogy annak idején, mikor végrehajtották a személycserét Égbolt Siklóval, átvett valamit – részint kényszerből, mely az eljárásból adódott, részint szándékosan, a hitelesebb szerepjátszásért –, mely arra sarkallta: hagyja a bajait, sodródjon, majd csak lesz valahogy – hiszen olyan még sosem volt, hogy ne lett volna… Ezt a felfogást, életérzést kereste most is, mert a többi út nem tűnt járhatónak, bár ez is legfeljebb csak úszhatónak tetszett.
Hogy csinálta a lány?
Hogy csinálná most?
Nem hogy, hanem mást! Lefoglalná magát! És ekkor, mintegy varázsütésre eljutott tudatáig az éhség ingere. Kapva kapott az alkalmon, majd a vártnál nehézkesebben feltápászkodott – nem tudta volna megmondani, mennyi ideje feküdt e pózba gémberedve.
Kicsivel később talált egy butácska, mit sem sejtő galambforma madarat; könnyed, távolról végzett kézmozdulatokkal törte ki nyakát, majd a céltalan sietségből kifolyólag egyszerre manuálisan és mágiával fosztotta meg tollazatától. Végül egy hangtalan igével lángra lobbantotta a légúszó öngyújtójának túl nedves, rosszul összerakott és -válogatott tűzrakást.
Egész szépen átsütötte, de a kis sikerből származó öröm éppen csak megrántotta szája szélét. Nyughatatlan türelmetlenségének egy megégetett ajak lett a következménye – nem számít, lassan úgyis vissza kéne alakulnia eredeti, vörös tünde formájára. Bár amíg meg nem szül, úgysem kockáztat meg egy ilyen komoly változást…
Még a közel egy perces fújás után is bőszen lihegett, miközben a következő falatot próbálta rágni, de az csak nem akart pépessé válni, pedig tökéletesen omlósra és ízesítés nélkül is elfogadhatóra sikeredett. Tipikusan olyan volt, mintha elment volna az étvágya, ugyanakkor hastájékról gyötrő éh követelte önmaga elveretését.
Keze letévedt az utolsó ébredéssel is gömbölydedebb pocakra, s hirtelen megvilágosodott: nem ő éhes!
De ennek nincs értelme… Anya és magzata ilyenkor lényegében egy, nincs olyan, hogy elkülönül az éhség… Hiszen az ő lánya…
Dehogyis az ő lánya!
Égbolt Sikló testét és sorsát vette át egy időre, hogy kihordhassa a lányt, s egyúttal annak korlátlan álmai révén eljussanak a Kárhozathoz. Két legyet egy csapásra. Egyébként is, ha ebben a tempóban zajlik minden, nem is olyan sokára meg fogja szülni, s alig kell majd nevelgetnie addig…
A kötődés elkerülhető!
Mennyire érezte, ahogy talán az ellenségei, a vándorok képesek ismeret hiányában sejteni az igazságot: ebből tévedés fog kisülni.
Tehát már elkezdődött? Talán már a fogantatás pillanatában kialakul a rettegett ősi kapocs? Valami biztosan történt. Hiszen…
Hiszen érezte Őt!
Épp kitört volna belőle a siránkozhatnék, mikor felkavarodott a gyomra saját magától. Ő a tettek embere. Ha baj van, ha tényleg megérezte a nem mindennapi lánya jelenlétét, kiről nem tudja magával elhitetni, hogy nem az ő gyermeke, akkor bizony cselekedni kell. Ő nem fogja elveszíteni a fejét és sodródni az árral! Ő nem Égbolt Sikló!
Meg fogja mutatni lányának – bánja is ő e toldalékot! – a szűkre szabott időben a legszebb, legérdekesebb helyeket; elmeséli, eldúdolja, amit lát, érez és tapasztal, mindent megad neki, ami csak tőle telik. Elképzelhetetlenül fog fájni, de e szörnyű helyzetet tudatosan szabadította magára, s az, hogy valami nem egészen a tervek szerint alakult, igazán elhanyagolható a célhoz, a téthez viszonyítva.
Márpedig ő, az egyik utolsó vörös tünde, helyt fog állni minden tekintetben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése