2015. november 11., szerda

III. szakasz: Folyásirány 3.

Égbolt Sikló szinte már el is feledkezett róla, hogy e világon természetes földek is vannak – a légúszók önellátásra törekedtek, a szükséges nyersanyagokat is gyorsan gyűjtötték be, úgy, mintha lopnák. Ezenkívül nagyban közrejátszott az is, hogy nem szerették, ha emlékeztetik rá őket, hogy a szigetek maguktól úsznak a levegőben, mindenfajta technikai fortély nélkül. Bosszantotta őket e paradoxon, s nem is nagyon akadt olyan köztük, aki a földeken lakott volna.
Szeles és zord, kilátszó sziklacsontok csúfította sztyeppe volt. A legelső légúszók állítólag azért hagyták el a földeket, mert elegük lett a végtelenben úszó bezártságból. Talán meg lehet érteni, hogy ez frusztrálta őket, de hogy ezek után ugyanúgy a levegőbe költözzenek… Persze azzal indokolták, hogy ezt ők tartják fent és fenn, sőt, mozgathatják és még bővíthetik is.
Ezzel szemben számos, teljesen lakatlan és kihasználatlan szigetet a szél fokozatosan felzabált, szikláig marva le róla mindent, míg végül nem egészen tisztázott módon elvesztették erejüket és a Kékségbe estek. A légvárak azonban ellenálltak, s mostanság, hogy egymást sem igen pusztították, a győzelem a természet útjai felett megkérdőjelezhetetlennek tetszett.
De egy eszelős vörös tündével szemben ez is kevésnek bizonyult.
Meg kell őt állítania.
Égbolt Sikló azon tűnődött, vajon élnek, élhetnek-e egy ilyen, az átlagosnál valamivel kisebb, mindössze néhány légvár méretű szigeten állatok. Legalábbis róka méretűek. Bevetette valamennyi vadászatban szerzett tapasztalatát, s rövidesen, tudva merre érdemes nézelődni, félrehajtani ágakat és leveleket, egy kistestű emlőscsalád csapájára bukkant.
Valami rágcsálók, talán nyúlfélék lehetettek – akkor csak van itt olyan, aki őket rágcsálná!
Például egy róka. Pont mint ez.
Bokorból előtűnő, átlagosnak mondható, vörös bundás jószág nézett vele farkas vagy inkább rókaszemet, mely rosszallásba forduló meglepetést tükrözött: a másik helyett ő is rágcsálóra számíthatott, s úgy lehetett vele: mit keres itt egy fémszigeteket lakó ember?
Így méregették egymást egy darabig, mígnem Égbolt Sikló szája fülig szaladt, mire a róka megrettenhetett e furcsa vicsortól, mert eliszkolt egy alig kivehető, hegyoldalban vezető ösvényen.
Mégsem te vagy az? – tűnődött a nő, miközben kényelmesen utána indult. – Pedig a rókák nem szoktak így bámulni… Vagy talán nem láttál még soha embert?
A bujdosásban is jártas vadász nem járhatott túl az eszén. Az ember kettőzött erővel figyelte a leheletnyi nyomokat, a meg sem tört fűszálak hajlását, egy szőrszálat, amint egy muharféle termésébe akadva lengedezik.
A sötéten ásító rókalyukhoz közeledve már meglehetősen hanyag lopakodást végzett a lakó, a kikoptatott bejárat közvetlen közelében pedig tökéletesen egyértelmű volt, miből, mennyi lakja jelenleg a lyukat.
A legfrissebb nyomok befelé vezettek, s Égbolt Sikló meggyőzte magát arról, hogy egy ilyen inger- és veszélyszegény környezetben nem kell hátsó kijárattal számolni. Bár igazából azt se tudta, szokás e az effajta biztosítás rókáéknál… Amikre ő vadászott, azoknál nem volt kérdés, hogy csakis kedvük szerint jönnek ki a barlangjukból, s hogy csak önként mennek vissza.
Égbolt Siklónak a türelemjátékon túl csak a szikkadt föld ásásához fűlt kevésbé a foga, s inkább úgy határozott, elébe megy a dolgoknak: – Ravaszdi, én vagyok az, Égbolt Sikló, ismersz – kezdte a szólongatást, amitől azt remélte, hogy amennyiben valóban ő az (mivel úgy tűnt, bárhol, azazhogy bármelyik hagyományos társában ott teremhet), akkor előbb-utóbb magától kidugja az orrát a képességei alapján Ravaszdinak hitt róka.
– Szóval… az a helyzet – folytatta –, hogy szükségem volna a segítségedre. Meg kell találnom valakit… valakiket… meg kell mentenem egy… őőő… kölyköt… – Idióta! – A gond az, hogy nem tudok elindulni.
Törökülésbe helyezkedve várakozott, miközben céltalan csíkokat rajzolgatott a porba.
– Nos… – kissé idegesen megköszörülte torkát, miután betelt a rajztábla – te már egyszer a segítségemre voltál. Kiébresztettél és… – nem akart magasztos szöveget, de két halvány csillogás a barlang mélyén, mely akár szempár is lehetett, kikényszerítette – megmutattad nekem azt, hogy mi fontos az életben, hogy nem választhatom örökké a könnyebb utat, ahová a folyó sodor, mert a végén kint találom magam a nyílt óceánon, a semmiben. Ha csak a konstans örömet és kényelmet űzöm, igazából fabatkát sem ér a létem. Tudom, egy igazi, ereiben olajat pumpáló, egyszeri életben hívő légúszó nem így gondolná. De a mi szívünk sincs fémből, még ha úgy is teszünk olykor.
Neszezés jött az üregből, mire Égbolt Sikló kissé meg is bánta a kitárulkozást, hiszen könnyen és gyorsan ment a dolog…
De mehet-e elég gyorsan a tét ismeretében?
– Kérlek – kezdte egészen őszintén, úgy, ahogy egy súlyos kérésnek hangoznia kell –, segíts még egyszer! Nem ismerem szándékaid… Talán senki sem. De mivel kihoztál, talán… esetleg akkor úgy gondoltad: dolgom van az éberebb létben, túl saját, elcseszett életem rendbehozásán.
A két halványzöld fénypont alatt megjelent egy harmadik, mely akár a nedvesen csillogó orr is lehetett. Égbolt Sikló remélte, hogy innentől tényleg megy majd a dolog magától – barátja talán-e korcs, hogy ilyeneket oszt meg vele?
A róka szerencsére vette a lapot, és nem kérette magát többet, sőt akár egy háziasított, örök hálára ítélt szolga-állat tekergett lábához, teljes hosszában nekidörgölve testét, miközben magas, örömteli vakkantásokat hallatott.
Most meg miért játszol?
– A helyzet az – kezdte Égbolt Sikló, s érezte, hogy már nemigen bír tovább finomkodni –, hogy a dolog meglehetősen sürgős. Életbe vágó. Nincs időm… – még sikerült megállnia, hogy elárulja: mire.
A róka fürkészve figyelte, majd mintha hunyorított volna, mely valahogy felért egy mosollyal. Aztán a porba húzott csíkokat kezdte végigkövetni tekintetével, mint aki az ábrákat próbálja megfejteni. Megfordult, lompos farkával simára seperte a felületet, majd a legfeljebb gyermeteg rajzokra számító Égbolt Sikló legnagyobb döbbenetére, felváltva használva orrát és mancsát, írni kezdett.
„Van énnekem egy kedves ismerősöm – olvasta az egészen szabályos írást a nő –, bizonyára hallottál már róla, úgy hívják: Rémálom.”
Égbolt Sikló már épp kezdett volna ideges lenni a dagályos megfogalmazás miatt, főleg mert úgy tudta, Ravaszdi képes beszélni, de az utolsó szó elfeledtette vele érzéseit – helyette közeli, rémisztő emlékek úsztak be agyába. Édesálom földjéről rémképzetekkel űzték ki, ami abban a mély világban valamelyest megfeleltethető az álmoknak, bár e meghatározásért aligha kezeskedett volna bárki is.
– Nincs más? – csúszott ki a száján.
„Kedves ismerősöm akad még – írta megint a róka a szálas, nyomtatott nagy betűket, miután újból lesöpörte az írófelületet –, de most neki vehetjük leginkább hasznát.”
– Mi? Velem jössz? – örült meg Égbolt Sikló a többesszámnak, bár ezt az érzést most annyira nem tudta hova tenni.
„Nem lehet, nekem máshol kell egyengetnem az utat – surrogott selymesen a mancs a finom porban –, de az ösvények lehet, hogy később találkoznak. Ugyanakkor sürget az idő, nem kóricálhatok kedvemre.”
– Sürget az idő? – gúnyolódott felháborodottan a nő. – Nem úgy festesz, mint akinek bármiféle elintéznivalója akad valami egér levadászásán túl.
„Először is: pocok-párti vagyok. Másodszor pedig: te legalább annyira hátráltatod ügyeinket, melyek nem mellesleg gyanúsan közös mederbe terelődtek, mintha egy gáttal feltartóztatott folyaméban sodródnánk. Mindkettőnknek ártasz oktondi viselkedéseddel.”
– Ha nem fogod be, igazi vörösre rúgom a narancssárga seggedet!
„Meg sem szólaltam, te szuka.”
Égbolt Sikló legszívesebben a Kékségbe rúgta volna az ártatlanul pislogó, pökhendi és szemtelen rókát, de helyette csak ennyit kérdezett: –  Hol van ez a Rémálom? Beszélni akarok vele.
„Azért ez egy érdekes kívánság, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy tudatlan szájából hangzott el, aki ráadásul roppant modortalan is, nem is tudom, mit vár…”
– Ravaszdi, kérlek! – rimánkodott Égbolt Sikló. – Térjünk a tárgyra! Nézd el, hogy feszült vagyok, nagy a baj! Tényleg.
A róka lágyan morgott egyet, majd sietést imitálva, durva mozdulatokkal, hanyag módon lesöpörte a talajt, csak hogy aztán igényesen lerázogathassa elporolódott farkát.
Rémákomhoz csakis te viheted saját magv(?)adat. Odabent keresd! S ha jól csírálod, ő majd megtalál.”
– Csak mondd meg, mit tegyek! – mondta színtelen hangon a nő.
„Mintha átébrednél. Képzeld azt a helyet, vagy helyzetet, ahova készülsz. De hogy hozzátedd a magad részét az üzlethez, képzeld el mindezt a lehető legrosszabb kimenetellel! Álmodj rémeket!”
Égbolt Sikló számára nem volt kérdés, hogy ez számára melyik álom-forgatókönyvet jelenti.
– De ez akkor ugye nem valamiféle alkotó-átébredés? – adott remegő hangot aggályainak. – Nem válik azzá?
„Ezt nem tudom biztosan. Valószínűsítem, hogy mélység függő.”
– De hát így…
„Értem, értem – körmölt ezúttal tényleg sietősen az állat. – Próbáld meg terelni a dolgot, hiszen annyi minden rossz történhet!”
– Tudom, mi a legrosszabb, hogy mi az én rémálmom. És van egy olyan érzésem, hogy ezt ő is megérzi majd. Ugye?
„Alighanem.”
– Így válik hát valósággá a látomás? – kérdezte a levegőbe Égbolt Sikló. – Ahhoz, hogy elérjem, ahhoz, hogy megmentsem én magam kell, hogy megteremtsem végzetének körülményeit?
„Erről írok egyszer egy könyvet.”
Égbolt Sikló felsóhajtott. – Azt állítottad: nem tudod, hogy ezzel feltétlenül megteremtem-e az álmot, meg hogy a mélység is belejátszik, én meg terelhetem a dolgokat, ha van rá mód.
„Igen. Használd a lábad, amíg teheted! Ha jön az ár, már ennyit sem tehetsz.”
– Akkor van beleszólásom az események folyásába. A vörös tünde pedig bevállalva helyettem sorsom, mindenképp megteszi. Megkísérli. Ez az egyetlen esélyem, ha mégoly csekély is.
„Ésszerű… – a róka pontokat tapicskolt, miközben a nőt nézte. – Van még egy dolog, amit itt elég nehéz egymagamnak megoldani, s mint mondottam volt: sietek.”
– Bökd ki – sürgette Égbolt Sikló.
„Ölj meg, hogy így lerövidítve az utat, mihamarább átköltözhessek! Úgy tudom, neked az állatok mészárlása nem okoz gondot.”
Ezzel Ravaszdi könnyes szemekkel lekuporodott a földre.