Égbolt Sikló legszívesebben felsikoltott volna örömében,
ahogy addigi életében még sosem merte kiereszteni hangját, melyet ezúttal
őszinte érzelmek gerjesztettek. Hiszen azt hitte… Úgy volt… Lehetetlen, de…
Kit
érdekel?
Nekifutásból
ugrott Szanaszél nyakába, és csókolta, ahol érte, úgy, ahogy azt másoktól
látta, mikor rég nem látott szerettük tért vissza. Igazuk volt, nagyon is jól
esett így viselkedni.
Vajon
mi mindenből zárta ki magát eddig?
Megpróbálja?
Nem, tudta, hogy nem illik kihasználni az érzelmes pillanatokat, a másik
feltételezhető zavarát. De megint csak: kit érdekel? Mire jó ez az élet, ha nem
tárhatja ki szívét, ha elszalasztja annak esélyt, hogy megkapja leghőbb vágyát?
Ám
Égbolt Sikló nem értett a szerelmes csók adásához, szeme sem ihatott be eleget
kedvese arcának csodájából, s így, le nem hunyva szemeit, látta, amint a
megrökönyödött Szanaszél egészen hátrahajol, elfordul karjaiban.
Hogy
is hihette?
– Szállj
le rólam – utasította a férfi ridegen, akár egy idegent.
– Ne…
ne haragudj… – hebegett Égbolt Sikló. – Csak annyira megörültem neked… Én… Azt
hittem, meghaltál.
– Hát…
– illetődött meg láthatóan Szanaszél, és elengedte az eddig reflexből
visszaölelt lányt, majd sokatmondó lépéshosszal elhúzódott tőle –, ami azt
illeti… egy darabig én is. Valószínűleg az a király… Jól elintézett… De aztán…
De mit fecsegek itt? – ütött meg egy sokkal határozottabb, dühös hangnemet. –
Hiszen te pontosan tudod, mi történt, hogy minek kellett volna végeznie velem!
– Nem
hiszem el, már te is kezded! – panaszkodott a lány. – Az nem én voltam. Ő nem
Égbolt Sikló volt. Én voltam és vagyok az.
Szanaszél
nem volt eléggé meglepetve, s még jobban eltávolodott tőle. – Nem
játszod valami hitelesen a szereped – húzta el a száját gúnyosan. – Legalábbis
ahhoz képest semmiképp, hogy milyen pofásra sikeredett a külsőd. Ki vagy? Mit
akarsz?
Hát
ennyit a szerelemről – füstölgött magában Égbolt Sikló, a
hamissággal vádolt igazi.
„Nyugalom, gyerekek, nyugalom!”
– törte meg némán a hallgatást Ravaszdi írása. A róka a hatalmas füleivel
ezúttal különösen komikusan festett Égbolt Sikló számára, aki valamiért
szerette volna ezt a tudtára is adni. – Összefeküdtél egy nyúllal? – motyogta,
de a róka ügyet sem vetett rá.
„Valamit meg kell értened, fiú.”
– Ebben
egyetértünk, bolhás – biztosította Szanaszél, és tett egy rúgó mozdulatot felé,
de Ravaszdi meg sem rezzent.
„Kérlek. – írta, majd egy darabig
mozdulatlanul figyelte a fiatal vándort. – Ez
egy igen kényes és bonyolult szituáció. És csak mi kettőnkről mondható el
biztosan, hogy nem akarunk kicsinálni téged. Ugye, kishölgy?”
Szanaszél
és a róka várakozóan nézett Égbolt Siklóra.
– Persze,
hogy nem akarlak bántani – tört ki belőle mindenfajta él nélkül. – Félreértés
történt. Én… kedvellek téged.
– Aha
– fonta keresztbe karjait Szanaszél. – Szóval higgyem el, amit egy túlképzett
róka, meg egy hiteltelen Égbolt Sikló-hasonmás akar nekem bemesélni?
Mintha
elbizonytalanodott volna a végére, de azért csak szúrósan méregette tovább a
másik kettőt. Égbolt Sikló azonban már nem figyelt: fegyvertelensége az élet e
harcnemében teljesen tanácstalanná tette, ám sóhajtás közben bennszakadt a
levegő: most látta csak meg, ki az a másik kettő, kiket szerelmes csőlátása
eddig elkerült. Tett egy lépést feléjük, mire a róka rögtön, rá nem jellemző
sietséggel írni kezdett („N…”). De Égbolt Sikló éppen csak megtorpant, a
nadrágszárába maró állkapcsokhoz csatlakozó könnyű test sem igen gátolhatta.
Ez
az egyetlen esélye. Élete a végső összeomlás szélén inog, vagy most rendbe
teszi egyszer s mindenkorra, akármilyen eszközt is kell bevessen hajdani
mentorával szemben, vagy ezúttal tényleg lesz oka önmaga számára halálnemeken
agyalni.
Ravaszdi
ekkor előreloholt, hogy orrával futtában kotorjon egy elnagyolt „Várj” feliratot, aztán továbbiramodott
Virágének és a most lassan feléjük forduló férfi felé.
A
vörös tünde oda se nézett, csak rátette másik kezét is gömbölyded pocakjára.
Égbolt Sikló tudta, hogy védtelensége a legcsalókább látszat csupán. Lassan
kivonta ikerpengéit.
Egy
régi emlék fröcskölt vörösen az elméjében: egyszer szemtanúja volt egy haldokló
anyán sebtében végrehajtott császármetszésnek. A bába nem kímélte a szülőt,
csakis az élet és halál közt lebegő magzatra koncentrált.
Olyanformán
ő is képes lesz levezetni a szülést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése