2015. november 25., szerda

IV. szakasz: Két anyáról 1.

Égbolt Sikló legszívesebben felsikoltott volna örömében, ahogy addigi életében még sosem merte kiereszteni hangját, melyet ezúttal őszinte érzelmek gerjesztettek. Hiszen azt hitte… Úgy volt… Lehetetlen, de…
Kit érdekel?
Nekifutásból ugrott Szanaszél nyakába, és csókolta, ahol érte, úgy, ahogy azt másoktól látta, mikor rég nem látott szerettük tért vissza. Igazuk volt, nagyon is jól esett így viselkedni.
Vajon mi mindenből zárta ki magát eddig?
Megpróbálja? Nem, tudta, hogy nem illik kihasználni az érzelmes pillanatokat, a másik feltételezhető zavarát. De megint csak: kit érdekel? Mire jó ez az élet, ha nem tárhatja ki szívét, ha elszalasztja annak esélyt, hogy megkapja leghőbb vágyát?
Ám Égbolt Sikló nem értett a szerelmes csók adásához, szeme sem ihatott be eleget kedvese arcának csodájából, s így, le nem hunyva szemeit, látta, amint a megrökönyödött Szanaszél egészen hátrahajol, elfordul karjaiban.
Hogy is hihette?
– Szállj le rólam – utasította a férfi ridegen, akár egy idegent.
– Ne… ne haragudj… – hebegett Égbolt Sikló. – Csak annyira megörültem neked… Én… Azt hittem, meghaltál.
– Hát… – illetődött meg láthatóan Szanaszél, és elengedte az eddig reflexből visszaölelt lányt, majd sokatmondó lépéshosszal elhúzódott tőle –, ami azt illeti… egy darabig én is. Valószínűleg az a király… Jól elintézett… De aztán… De mit fecsegek itt? – ütött meg egy sokkal határozottabb, dühös hangnemet. – Hiszen te pontosan tudod, mi történt, hogy minek kellett volna végeznie velem!
– Nem hiszem el, már te is kezded! – panaszkodott a lány. – Az nem én voltam. Ő nem Égbolt Sikló volt. Én voltam és vagyok az.
Szanaszél nem volt eléggé meglepetve, s még jobban eltávolodott tőle. – Nem játszod valami hitelesen a szereped – húzta el a száját gúnyosan. – Legalábbis ahhoz képest semmiképp, hogy milyen pofásra sikeredett a külsőd. Ki vagy? Mit akarsz?
Hát ennyit a szerelemről – füstölgött magában Égbolt Sikló, a hamissággal vádolt igazi.
„Nyugalom, gyerekek, nyugalom!” – törte meg némán a hallgatást Ravaszdi írása. A róka a hatalmas füleivel ezúttal különösen komikusan festett Égbolt Sikló számára, aki valamiért szerette volna ezt a tudtára is adni. – Összefeküdtél egy nyúllal? – motyogta, de a róka ügyet sem vetett rá.
„Valamit meg kell értened, fiú.”
– Ebben egyetértünk, bolhás – biztosította Szanaszél, és tett egy rúgó mozdulatot felé, de Ravaszdi meg sem rezzent.
„Kérlek. – írta, majd egy darabig mozdulatlanul figyelte a fiatal vándort. – Ez egy igen kényes és bonyolult szituáció. És csak mi kettőnkről mondható el biztosan, hogy nem akarunk kicsinálni téged. Ugye, kishölgy?”
Szanaszél és a róka várakozóan nézett Égbolt Siklóra.
– Persze, hogy nem akarlak bántani – tört ki belőle mindenfajta él nélkül. – Félreértés történt. Én… kedvellek téged.
– Aha – fonta keresztbe karjait Szanaszél. – Szóval higgyem el, amit egy túlképzett róka, meg egy hiteltelen Égbolt Sikló-hasonmás akar nekem bemesélni?
Mintha elbizonytalanodott volna a végére, de azért csak szúrósan méregette tovább a másik kettőt. Égbolt Sikló azonban már nem figyelt: fegyvertelensége az élet e harcnemében teljesen tanácstalanná tette, ám sóhajtás közben bennszakadt a levegő: most látta csak meg, ki az a másik kettő, kiket szerelmes csőlátása eddig elkerült. Tett egy lépést feléjük, mire a róka rögtön, rá nem jellemző sietséggel írni kezdett („N…”). De Égbolt Sikló éppen csak megtorpant, a nadrágszárába maró állkapcsokhoz csatlakozó könnyű test sem igen gátolhatta.
Ez az egyetlen esélye. Élete a végső összeomlás szélén inog, vagy most rendbe teszi egyszer s mindenkorra, akármilyen eszközt is kell bevessen hajdani mentorával szemben, vagy ezúttal tényleg lesz oka önmaga számára halálnemeken agyalni.
Ravaszdi ekkor előreloholt, hogy orrával futtában kotorjon egy elnagyolt „Várj” feliratot, aztán továbbiramodott Virágének és a most lassan feléjük forduló férfi felé.
A vörös tünde oda se nézett, csak rátette másik kezét is gömbölyded pocakjára. Égbolt Sikló tudta, hogy védtelensége a legcsalókább látszat csupán. Lassan kivonta ikerpengéit.
Egy régi emlék fröcskölt vörösen az elméjében: egyszer szemtanúja volt egy haldokló anyán sebtében végrehajtott császármetszésnek. A bába nem kímélte a szülőt, csakis az élet és halál közt lebegő magzatra koncentrált.
Olyanformán ő is képes lesz levezetni a szülést.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése