Égbolt Sikló kirántotta csuklói hanyag, de annál ügyesebb
mozdulatával a szárnyvégi pengéket – a lőfegyverek korában inkább jelképes
harcértékkel bíró, ám mégis sokat használt, presztízs-fegyverzetet. Először az
egyik, majd a másik oldallal hasított a levegőbe, majd mit sem törődve a
csökkenő magassággal, szabdalta tovább a képzeletét.
Mikor
percekkel később felfeküdt egy kényelmes termikre, még mindig szitkozódott, bár
a lihegéstől ez sem volt az igazi. Virágének vérét akarta ontani, hitt benne,
hogy szemrebbenés nélkül el tudná venni egykori mentora életét.
Megmentőjéét.
Nélküle
minden valószínűség szerint öngyilkossággal, azon belül is jó eséllyel a
leggyávább módon, túladagolással végződött volna egyébként vitathatatlanul
nehéz sorsa. Milyen naiv volt akkoriban! Sebezhető. Túlságosan is… Hiszen
annyira jók voltak együtt! Ki ne dőlt volna be… Átverte egyáltalán? Virágének
elvitte magával, elvonva figyelmét megoldhatatlannak tetsző gondjairól,
feloldhatatlannak mutatkozó belső ellentmondásairól. Ő pedig cserébe átadta
neki lénye egy részét, a benne élő teremtő képzeletet, mely fölött akár a
tényleges irányítást is átvehette volna a vörös tünde – de erre nagyon ritkán
került sor, Virágének nem használta ki. Jelen volt persze – ez a mágiájával
járt, s mellkasa közepén egy állandó, csiklandozó bizsergés formájában tudatott
magáról. Nem zavaró, csak akkor érezte, ha rákoncentrált. S legalább az üresség
legszorongatóbb pillanataiban is vele volt.
Mikor
is veszett ki belőle? Talán amikor a Rezervátumban megvédte a rókát és saját
magát? Pedig ott még nem akarta feltétlenül meggyilkolni, csak ha nem hagy más
választást és nem tesz le a gyerekről. De tény, hogy szándékaik ekkor
ellenpólusokká lettek. Vagy később, Szanaszél halálhírekor hagyta el
Virágéneket? Esetleg mikor megtudta, hogy legjobb barátját, fogadott testvérét
sem láthatja már többé? Könnyű most eseményeket találni, de tényleg csak ennyi
lenne? A hatalmas, el nem kárhozott, ezáltal Angyalként emlegetett vörös tünde
ereje ennyivel kijátszható lenne?
Hiszen
ugyanez az erő tartotta a helyükön a piramiskockákat, a népét, míg be nem
következett a hírhedt összeomlás – mikor a rajtuk ütő vándorok okozta
eszeveszett pánikban a kontrollját vesztett iszonytató erő felhasította az
Akaratot, s alá kerülve mindannyian bezárattak – menekültek, de csak beljebb
jutottak; életre és boldogságra vágytak hol csak sorvadást és gyötrelmet
kaptak; hatalmukat akarták, s örökös szolgaság lett a végzetük.
Az
Utolsó Szabad Vörös Tünde a kiszabadításukra tette fel életét és nem ismert
akadályt. De hogy pontosan miként jött ő, egy árva légúszó lány a képbe,
egyáltalán van-e köze (neki és a… lányának) a sok-sok éve készülő akcióhoz,
erről Égbolt Siklónak mindössze halvány sejtelmei voltak.
Ami
biztos, hogy látta a gyermeket annak idején, mikor Virágének megmutatta neki az
Életösvényt – mely inkább egy tenger-széles folyamhoz hasonlított, egyirányú
sodrásra, mely olyan sok mindent foglal magába, hogy nem látni át a túloldalra.
Megmerítkezett benne, hogy ezáltal betekintést nyerjen a dolgok
véghetetlenségébe – hogy életében először valóban elámuljon.
Aztán
az ámulat hanggá, kislányos, talán sosem hallott sikollyá változott. Vajon
miért kellett azt, pont azt meglátnia? Még most is tisztán emlékezett mindenre,
ahogy Virágének arcára is, melyből nyilvánvalóvá vált, hogy nem ő rendezte meg
így – a vörös tünde szintén megütközött, de inkább őrajta, aztán felvéve (s
azóta le sem téve) Égbolt Sikló alakját, ő is megtekintette a rettenetes
sorsot.
Az
ösvény egyik örvényében ő, az anya elvette a csodát, elhallgattatta a
tüneményt, megölte négyéves forma kislányát.
Ilyenkor
a legjobb azzal nyugtatgatni magunkat, hogy ennek bizonyára így kell majd
lennie, minden jó okkal fog történni. Az önmegcsalás e formája meg is védte
őt a kezdeti, ön- és közveszélyes állapotában, de aztán végül csak nem hagyta
nyugodni. Szokás szerint megfutamodott, és alkut kötött, sejtve anélkül, hogy
utána kérdezett volna: akárhogy is machinálnak ők ketten, ő ott, akkor, az
igazságot látta, a jövőt: Ő vagy a hasonmása egyre megy, meg fog történni. Segítek,
megteszem, légy szabad! – súgta a vele síró Vörös Angyal, ki ezek után nem
sokkal felvette a Virágének nevet.
Égbolt
Sikló pedig elhitte, hogy ezzel megszabadul sorsától.
Balga
volt, s a dolog talán már helyrehozhatatlanná vált. Régi énje boldogan süllyedt
volna vissza a tudatlanság, a beavatkozásra való képtelenség hitének
posványába.
De
ki mondta, hogy nem dacolhat a felsőbb hatalmakkal? Életösvény? Mi az
egyáltalán?
Virágének
szerint minden lehetséges. Egykori tanára szerint a világot, beleértve az
összes máshonnant, a változás uralja, s ezt az annak fölébe kerekedni kísérlő
vörös tündék bukása is igazolja.
Legyen
hát ő a változás!
A
mélységben egy nagyobb sziget úszott az égbolt alsó felén, egy darabka föld.
Hirtelen a sok rögzíték béklyóvá változott, az ostoba madárjelmez nevetséges
megtestesítőjévé lett a vágynak, amit itt soha el nem érhetett.
El
kell innen ébredni, itt már nincs semmi; ellenben valahol, valószínűleg
mélyebben egy lány, az ő lánya kiállt talán most is segítségért.
De
hol? Ha tudná, akár az életveszélyes légbealvást is vállalná, csakhogy
mielőbb elérhesse. Azonban semmiféle információval nem rendelkezett. Virágének
tökéletesen elrendezett mindent, hálás uralkodóként gondoskodott szolgája
zavartalan kikapcsolódásáról, az áldásos tudatlanságról. A vörös tünde a maga
szabályai szerint ugyan, de tisztességesen játszott.
Égbolt
Sikló egyszerűen nem talált rajta fogást – végül is egy sok száz (vagy az ő
idővel dacoló erejével akár több ezer) éves, hatalmas varázslónőről volt szó!
Legenda, Angyal, aki megtagadva Isten profán megkísértését, állhatatosságával
túlélte népe holokausztját.
Ámde
a tények azt igazolták, hogy az ő számításaiba is csúszhat hiba – hiszen azt
már tisztázta magában, hogy Virágének csak jót akart neki, mikor a Édesálom
jegyezte Rezervátumba zárta. Részéről nem lehetett tervben a kiébredése.
Kell
egy róka! – hasított Égbolt Siklóba a
felismerés, és mérlegelés nélkül zuhanórepülésbe kezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése