2015. november 7., szombat

III. szakasz: Család 3.

Persze, hogy nem fogadta el ezen emberhím sem a hála-hányadékot, Fosmánt azonban ragaszkodott ehhez az ízelt lábak szintjén bevett gesztushoz. Fú, mennyire elcsapta meggyötört hasát azzal a szőrevéssel még a barlangban! A friss, mégis ínycsiklandó nektár, amit bújócska közben behabzsolt, szinte emésztetlenül jött fel megkínzott, bár meglepő módon működőképes gyomrából, mikor kifejezte háláját. S így most még jobban felkorbácsolta bűnös éhségét az emlős kötései alól áradó seb-illat…
Na de kérem, viselkedjünk! Hiszen ha ő nincs… Lehet, hogy elbánt volna néhány darázzsal, mielőtt a mérgük utat nem talál testébe, ugyanakkor mindet nem győzhette volna le. Amúgy sem volt (szinte soha) semmi kedve komolyan konfrontálódni – annyira fölösleges dolog a kötözködés, a hobbiból űzött harc, oly primitív… Miért nem tudják ezt egyes rovarok megérteni? Nagyképű gondolat, de valahol itt jelölte meg az értelem határvonalát, amin túl már egy új, az állatét meghaladó szemlélet uralkodik.
Az emberekkel mostanában úgyis jobban kijött. Noha tisztában volt vele, sokan közülük fikarcnyival sem különbek a darazsaknál; barátsága a katonával is elég mélyről tornázta fel magát. De hogy mikor és mitől romlanak úgy el, arra nem tudta a választ. Játszótársai, a virágnevű lányok, eddig makulátlannak tűntek, és ő is örömmel vett részt a bújócskában, miután azok megértették: nem akármilyen háziállatot kaptak. Az első, na jó, inkább a második (a legkisebb, Hamuvirág esetében meg a még többedik) pillanattól fogva imádták őt, a három gyönyörűség mit sem törődött otromba csúfságával. Idővel áthidalják a kommunikációs szakadékot is, az apa már megértette, hogy Fosmánt tud rajzolni, kezdetlegesen írni, s készít majd neki valami eszközt gondolatai közlésére.
Kívánhat egy légy ennél többet?
Erre rögtön itt egy megoldatlan probléma, aminek helyrehozására tulajdon lelkiismerete kötelezte. Némi mérlegelést követően – hely és anyagismeret híján – csupán egyetlen lehetőséget látott nyitva, mint adhat gyógyírt megmentője sebeire (most egy ideig nem akart bél-kotyvasztani).
Fosmánt felemelkedett, és egy közeli bokor lapátnyi levelére röppent át, amit aztán az ember felé fordulva szaporán pöcögtetni kezdett. A dolog bevált, a férfi tétován, de odabicegett hozzá. Ezt ismételgették egy darabig, míg Fosmánt meg nem érezte az alig mozgó levegőben a hamuvirág kedves illatát…
Hoppá! Megfeledkezett a játékról! Ráadásul megint ő volt a hunyó!
Az illatanyagokat követve szerencsére könnyen rátalált egy bokor alján az elszenderedve lapuló Hamuvirágra. Csőszíve egy pillanatra összeszorult, hogy új családja legvédtelenebb tagjához vezetett egy zűrös vadidegent.
Bárcsak lenne nyelve, amivel kiálthatna!
A férfi eközben észrevette a lányt, majd kérdőn a légyre nézett.
– Miért hoztál ide? Rosszul van talán?
Fosmánt minden balsejtelme elszállt, az ember hangját ugyanis jóindulat zengte át. Nyak híján fejcsóválást imitálva jobbra, aztán balra fordult, majd Hamuvirág arcának birizgálásával felkeltette a kicsit.
– Legyem! – kiáltott fel a lányka, olyan élénken, mint aki nem is aludt, s felsikkantott a véres férfi láttán. – Baj van? – kérdezte elanyátlanodva legyét.
Fosmánt nemet „intett”, mire Hamuvirág félénken biccentett, és kimászott rejtekéből.
– Megsérült – jegyezte meg csakúgy, akárkinek. – Hazavigyük?
A lendlégy kinézett az elkerekedett szemekkel bámuló férfira, majd „bólintott”.
Hamuvirág ment elöl, Fosmánt pedig a vállán utazva tartotta szemmel a jövevényt, aki megérthette szándékát, és velük egy vonalba, mintegy két embernyi távolságra helyezkedett. Így mendegéltek hármasban a kislány apró lépéseihez igazodva.
Mikorra megpillantotta a színpompás házikót, mely szinte beleolvadt a környezetébe, Fosmánt nyugodt, boldog magabiztossága már szinte teljesen helyreállt.
Igen. Otthon. Még most is nehezen hitte, hogy létezhet számára ilyen.
A családfő épp egykori szkafander-páncélzatát szedte szét, melyben segítségére volt egy masszív kalapács is. A következő pillanatban a másik két lány rohant oda hozzá. A kisebbik, Napsugárka, sírt.
Apjuk felemelkedett Fosmánt épülő házikójától, de a kalapács a kezében maradt. Beszélt hozzájuk valamit. A lányok tanácstalanul körbe mutogattak, majd szinte egyszerre észrevették a közeledőket.
Fosmánt most már ki tudta venni a veterán arcán az indulatot, mire menten összeállt benne a kép: falánksága miatt olyan hosszúra nyúlt a bújócska ezen köre, hogy a lányok elkezdtek aggódni, ő pedig a lehető legrosszabb pillanatban tért vissza egy máshonnani, gennytől, vértől és verejtéktől bűzlő idegennel, aki szinte karnyújtásnyira volt az apa, az egykori vérengző harcos lányától.
Állat! Egy ostoba, falánk állat vagy te is, Fosmánt! – szidta magát a lendlégy.