2015. november 22., vasárnap

IV. szakasz: Egyfiú 1.

Ma jön ide utoljára. Virágének beígért három napja letelt. Igazából a hiábavaló várakozás kiölte belőle azt a csekélyke reménykedést is, ami még benne bujkált. Egyébként nem is ezen múlott, hogy egymaga nem ostromolta meg a várbörtönt.
A frissesség mellett a motiváció hiányzott. Lehet, hogy Virágének távoztával veszett ki belőle? Hiszen azelőtt meglehetősen egyszerű felfogásban, bár a gyakori alkalmazkodás végett sokrétű életet élt. Ment előre és pusztított, ahol és amit tudott, ellátta feladatát, ami a léte is volt egyben. A motiváció is mindig ebből fakadt.
De most, hogy itt áll, nem kéne vágyakoznia a pusztításra? A falak lerombolására, a boszorkák, meg az idióta fabatkák lekaszabolására? Talán nem érdeke a romlottság eleresztése? Pont a teremtője kiszabadítása összeférhetetlen mindenkori indítékával?
Elképzelhető – elvégre ott, neki, rossz!
Más miatt amúgy sem akarná kihozni. Itt szó sem volt és nem is lehetett klasszikus gyermek-szülő viszonyról. Esszencia, egy kitépett, bár formált darab volt ő – erre mindig is fontos tényként tekintett. Annak biztosítékát látta benne, hogy nem csak időlegesen teremtették, hiszen akkor elég lett volna szigorúan a funkciók mentén felépíteni őt.
Többet kapott. Valamit Romlás személyiségéből talán, amit aztán ő maga kedve szerint formálhatott mind a négy alkalommal, valahányszor nekirugaszkodott az életnek.
Arról lenne szó, hogy tudat alatt konkurenciaként tekint egyszülőjére? Egyikük sem felelős a máshonnanok sanyargatásáért, nem egyedüli gonoszok ők – kapásból maga az élet is volt akkora mocsok, mint ők együttvéve. Munka tehát akadna bőséggel, sosem kellene találkozniuk. A legtudományosabb vélekedések szerint is csak a képzelet szab határt a máshonnanok számának.
Nincs itt szó irigykedésről, akkor már inkább az irányítás megőrzése lehetne a nemcselekvés oka. A Szükséges Rossz nem tudta, szabadlábon mit művelne vele egyszülője. Az biztos, hogy ő nem akart visszatérni belé. Emellett kissé úgy festett a dolog, mintha azért teremtette, szaggatta volna ki saját, fiktív testéből, hogy legyen valaki, aki majd érte jön. A Nagy Romlás ne gondolt volna arra, hogy oly aljas, hogy nem mentené ki saját magát? A sors fintora, hogy nem akaródzik most kardot ragadnia fiának, a Szükséges Rossznak?
Tenyere hullámzott a meleg kőfal egyenetlenségein, mígnem befolyt egy sötétlő repedésbe. Na tessék, még ábrándozás közben is ösztönösen megtalálta a leggyengébb pontot, ahol a Célszentesítővel megroppanthatná a falat. És igen, azért most egy kis, egészséges pusztításvágy kapargatta szívét…
De semmi több.
A lakók sem foglalkoztatták különösebben. A fabatkáknak annyira mindegy, annyira nem váltana ki belőlük semmi egészségeset a rajtuk ütés, minden valószínűség szerint ellen sem állnának. A sosem az erkölcsösségükről ismert boszorkáknak meg legalább annyira börtön ez az önként vállalt önmegtartóztatósdi, mint a fogolynak; helyen vannak ők odabent.
Nincs itt dolga. Virágének meg már úgysem…
Egy dal libegett a száraz, izzó levegőben. Kedves, de kissé szomorkás dallamához szépen, lassan, ismeretlen nyelven íródott szöveg is csatlakozott – a Szükséges Rossz mégis megértette:
Ahogy a tavasz felsóhajt
A kicsiny szív megreszket, mielőtt dobbanni kész
Az ág büszkén mit bír, roskad
Gyümölcse megérett, kezembe tart a csodaszép!

A férfi sivár lelkének pattanásig feszített húrjai lágyan, feloldódva követték az éneket, ahogy azt addig lehetetlennek hitte. A varázserő ezen megnyilvánulásából azonnal kitalálta, ki közelít.

Világod fénylőn felhasad
De sose félj: várlak már és karom óvón ölel
Napfény is velem simogat
Boldogságom árad, akár szemeimből könnyem

A Szükséges Rossz tiszta libabőr volt, ember-szeme pedig égett; úgy érezte, ha nem lesz vége hamar, le kell ülnie eszméletének megőrzése végett.

S ha idejekor fám korhad
Csak dőlj a hűs avarágyba, tárd szélesre karod!
Ujjad fúrd a nedves sárba:
Érted sírok most is – mindig, örökké, ott vagyok.

Percek teltek el, melyek egyszerre tűntek pergő másodperceknek, melyek nem lehetnek elegek arra, hogy összeszedje magát, és egyszerre hatottak gyötrő óráknak, annyira kikezdte elméje és teste minden egyes elemét a varázsének.
– Csak nem egy dal az őshazából, vörös tünde? – szólt végül hátra a Szükséges Rossz, s hangjából életeiben először hallott vissza bizonytalanságot. – Furcsa… Nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e.
– Ilyenek a mi énekeink – mondta Virágének feszült hangon. – Telítve vannak a lét fájdalmával. Hát nem ironikus? Nem akartunk többet szenvedni, a változás fölé akartunk kerekedni, s a Kárhozatot, a legvégső, örök, s ezért változhatatlan gyötrelmet kaptuk cserébe.
– Te nem.
Virágének bánatosan kacagott, majd hirtelen felszisszent, és a hasához kapott.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése