2015. november 10., kedd

III. szakasz: Áldott állapotban 3.

Tudatosan álmodtak, s mindkettejük számára magától értetődő volt, hogy egymásra akarnak lelni.
Virágéneknek ez titkon tetszett, hiszen ez segített neki elfogadni a máskülönben elfogadhatatlant: az ő magzata nem éppen átlagos, talán nem is lehet rá hagyományos értelemben akként tekinteni. Egy egyszerű magzattal közösen végrehajtott átébredést nagyon nehezen, de leginkább sehogy nem lehet kivitelezni. Az anyaméh lakói alig bírnak kíváncsisággal, nekik ott, úgy jó, s álmaikban sem keresnek fel máshonnanokat – logikus, hiszen így nem kell az anyáknak attól tartaniuk, hogy reggel valahol egész máshol, mondjuk egy testmeleg klímájú, lakatlan és biztonságos, a tápanyag óceánján úszó szigetecskén ébrednek.
De így, hogy a születendő maga a Lüktető, s a rendkívüli hatalommal rendelkező Élet magas értelemmel bíró megnyilvánulása is egyben, együtt leérhetnek a Kárhozatig, oda, ahova még Virágének sem mehetne egymaga – paradox módon az inkább tudatosan kíváncsi felnőttek előtt a kor előrehaladtával fokozatosan bezárultak azok a kapuk, melyek viszont a sokkal szabadabb közlekedésre képes aprónépeket egyáltalán nem érdekeltek.
A korlátlannak tűnő Lüktető eddig készségesnek és barátságosnak bizonyult, oda és akkor mentek, amerre és amikor a vörös tünde akart, pedig utóbbi nem kételkedett abban, hogy a leírhatatlan létforma a maga módján ismeri végső szándékait.
Mondhatjuk tehát, hogy eddig jól sült el a dolog, s Virágének legalább a helyesnek tűnő választás örömét megengedhette magának. A lejutásnak lett volna ugyanis egy másik, gyalázatos módszere: Szanaszél, az egyik utolsó vándor sarját hordozva a szíve alatt szintén feloldhatná tulajdon gátait, ugyanakkor egy átlagos intelligenciájú, de roppant kíváncsi magzattal szót érteni (hogy a már említett módon ne kössenek ki reggelről-reggelre másutt) nem egyszerű feladat, pláne úgy, hogy az anya a lehető legkevésbé akarja az ettől is mélyülő, rettegett kötődést.
Szanaszél azonban a pestis révén, s a vörös tündék ellenségéhez illő módon halott. Legalább ezzel is elvarródott egy szál.
Virágének kinézett a mellette lebegő, testet mindössze pillanatokra (és akkor sem egységesen) öltő, villódzó Lüktetőre (ilyenkor könnyű volt így gondolni rá, s nem pedig lányaként). Szemkontaktus nélkül is érezte a kölcsönös figyelem létrejöttét.
Igen, mindent tud, mégsem fél Megértesz engem? Nem haragszol? Tudod, hogy az én áldozatom nem csak te leszel, hanem saját magam is?
Virágének egy többszintes piramis lábánál találta magát, pedig ezidáig azt hitte, ő az, aki világot látni viszi a másikat. Azonnal felismerte a bűntudata miatt elkerült szent helyet – az összeomlás és az Akarat megkísértésének színhelye alapvetően semmit sem változott. Még a növények is csupán félve, tessék-lássék módon vették birtokba. Bár a kiszögellések mintha kevésbé lett volna élesek – a szél dolgozott.
Annak idején Virágének is szemtanúja volt a nagyságnak, a birodalom aranykorának, mikor ősi népe hatalma csúcsára hágott, mely mögött ő is csak halványan sejtette a szakadékot. A legtöbben lenézték, amiért nem veti alá magát a piramisnak. Tudta, egyesek, kik a célokat vallássá emelték, talán még életére is törnének. Pedig más célokért sosem habozott kivenni, átadni a részét a felette állóknak.
De ez valahogy nem tűnt akkor helyesnek. Nem akarta ő korlátozni népe hatalmát, amiből nem mellesleg ő, mint a hierarchia egyik magas fokán álló is bőven megkapta volna jussát. Nem volt problémája a minden más fölé tornyosuló, saját maga elképesztő erejéből következően kiterjesztendő uralommal. De hogy máris az Akaratot célozzák meg… Ez túl sok volt egyszerre. S oly bántóan kevés vörös tünde őrzött meg valamicskét abból a legfőbb, Isten irányába mutatott alázatból, melyet réges-régen megkérdőjelezhetetlennek, magukénak tartottak.
Itt, e lépcsők előtt vált maroknyi testvérével egyetemben Vörös Angyallá: szabadságukat, tisztaságukat megőrizvén, de minden egyebet elveszítve kapták meg az értékelhetetlen jutalmat, ami kicsit sem kárpótolhatta őket – el nem kárhoztak, azonban egész népük oda, minden, amit együtt alkottak és építettek, szertehullott. Az angyalok szétszóródtak és sosem keresték többé egymás terhes társaságát.
Virágének tudomása szerint ő volt az első, aki komolyan elkezdett foglalkozni a megfelelő – Akarat szaggató – erőt nélkülöző kiszabadítás problematikájával. Sokáig keresett, mire meglelte a maga nemében meglehetősen egyszerű nyitját a Kárhozatnak: igazából csak egy örökké éhes máshonnan, mely új anyagra vágyik csonttá rágott népe után.
Virágéneknek nehezére esett elhinnie, hogy egyvalaki – még ha a legfőbb bűnt is követi el, s ezért a legrosszabb jár neki – távoli jövőbeni halála megfelelő csere lehet egy egész népért, mely ráadásul együtt hihetetlenül erős, egyáltalán nem tűnik lehetetlen képzelgésnek a Kárhozat követelésének lerázása…
Végigsimított a falak mágiával beégetett mintáin, kezével és a varázs lenyomatának testén való átengedésével olvasva ki a jelentést. Mennyivel többre érdemesek voltak! Tragédia – s nem csak az övék. Kihozhatták volna a maximumot a máshonnanok tömegeiből.
A Lüktetőt még ezen, őt is éppúgy, s nem éppen pozitívan érintő gondolatok sem kavarták föl. Jelenlétként figyelt a hasból, de nem nyilvánított véleményt, vagy avatkozott közbe.
– Mit gondolsz minderről? – tárta szét a karját Virágének.
Választ nem kapott, de érezte, hogy a kérdés túl általános.
– Helyes úton járok, mikor a felszabadításukért küzdök? Vagy felforgatom a világot és kiterjesztem a szenvedést? Megtanulták a leckét vagy újra megpróbálják? S ha utóbbi, ezúttal kinek az oldalára álljak én, ki nem vetem meg a bűnt értük?
Hirtelen feldühítette a másik némasága, s erőszakkal betört annak tudatába, ahol is megdöbbenéssel tapasztalta: a Lüktetőnek, a magzat egyszerű gondolat-kezdeményeit leszámítva, nincsenek hagyományos értelemben vett gondolatai. Vagy elrejti őket, vagy… Egyáltalán semmi?! Se célok, se vágyak…
Virágéneket kirázta a hideg a középszerűségében tökéletesen elégedett, ugyanakkor végtelen lehetőségeket magában rejtő folyamtól, amire ablakot szolgáltatott e behatárolhatatlan létforma.
A Lüktető segít neki, megteszi azt, amire kéri, még ha e vágyakat Virágének nem is akarja felszínre engedni, mint például a tragédia helyszínének meglátogatását. Megteszi, mert neki teljesen mindegy. Talán ezért nem ad tanácsot sem. És valószínűleg ezért nem tiltakozik az ellen, hogy az ő, gyermekként történő meggyilkolásával, e legrettenetesebb bűn révén szülőanyja felnyissa a Kárhozatot.
Virágének egyszerre borzasztóan egyedül érezte magát; beleveszve egy saját maga kavarta örvénybe, mely lassan forgatja, hideg közönye nem szomjazik az ő életére, csak érdektelenül kavarog, mert mozgásba hozta. Ennél még a lánya együgyű közelsége is jobb lenne, ha a kezében tarthatná…
Ekkor szúró alhasi fájdalmat érzett.
Máris?
Pedig volt még egy becsületbeli ügye! Szúró ugyanis minden bizonnyal számít rá célnak alárendelt léte nagy-nagy küzdelmében – s egy vörös tünde, egy feddhetetlen Vörös Angyal nem marad adósa senkinek.