Tudatosan álmodtak, s mindkettejük számára magától értetődő
volt, hogy egymásra akarnak lelni.
Virágéneknek
ez titkon tetszett, hiszen ez segített neki elfogadni a máskülönben
elfogadhatatlant: az ő magzata nem éppen átlagos, talán nem is lehet rá
hagyományos értelemben akként tekinteni. Egy egyszerű magzattal közösen
végrehajtott átébredést nagyon nehezen, de leginkább sehogy nem lehet
kivitelezni. Az anyaméh lakói alig bírnak kíváncsisággal, nekik ott, úgy jó, s
álmaikban sem keresnek fel máshonnanokat – logikus, hiszen így nem kell az
anyáknak attól tartaniuk, hogy reggel valahol egész máshol, mondjuk egy
testmeleg klímájú, lakatlan és biztonságos, a tápanyag óceánján úszó
szigetecskén ébrednek.
De
így, hogy a születendő maga a Lüktető, s a rendkívüli hatalommal
rendelkező Élet magas értelemmel bíró megnyilvánulása is egyben, együtt
leérhetnek a Kárhozatig, oda, ahova még Virágének sem mehetne egymaga – paradox
módon az inkább tudatosan kíváncsi felnőttek előtt a kor előrehaladtával
fokozatosan bezárultak azok a kapuk, melyek viszont a sokkal szabadabb
közlekedésre képes aprónépeket egyáltalán nem érdekeltek.
A
korlátlannak tűnő Lüktető eddig készségesnek és barátságosnak bizonyult, oda és
akkor mentek, amerre és amikor a vörös tünde akart, pedig utóbbi nem
kételkedett abban, hogy a leírhatatlan létforma a maga módján ismeri végső
szándékait.
Mondhatjuk
tehát, hogy eddig jól sült el a dolog, s Virágének legalább a helyesnek tűnő
választás örömét megengedhette magának. A lejutásnak lett volna ugyanis egy
másik, gyalázatos módszere: Szanaszél, az egyik utolsó vándor sarját hordozva a
szíve alatt szintén feloldhatná tulajdon gátait, ugyanakkor egy átlagos
intelligenciájú, de roppant kíváncsi magzattal szót érteni (hogy a már említett
módon ne kössenek ki reggelről-reggelre másutt) nem egyszerű feladat, pláne
úgy, hogy az anya a lehető legkevésbé akarja az ettől is mélyülő, rettegett
kötődést.
Szanaszél
azonban a pestis révén, s a vörös tündék ellenségéhez illő módon halott. Legalább
ezzel is elvarródott egy szál.
Virágének
kinézett a mellette lebegő, testet mindössze pillanatokra (és akkor sem
egységesen) öltő, villódzó Lüktetőre (ilyenkor könnyű volt így gondolni rá, s
nem pedig lányaként). Szemkontaktus nélkül is érezte a kölcsönös figyelem
létrejöttét.
Igen,
mindent tud, mégsem fél… Megértesz engem? Nem haragszol?
Tudod, hogy az én áldozatom nem csak te leszel, hanem saját magam is?
Virágének
egy többszintes piramis lábánál találta magát, pedig ezidáig azt hitte, ő az,
aki világot látni viszi a másikat. Azonnal felismerte a bűntudata miatt
elkerült szent helyet – az összeomlás és az Akarat megkísértésének színhelye
alapvetően semmit sem változott. Még a növények is csupán félve, tessék-lássék
módon vették birtokba. Bár a kiszögellések mintha kevésbé lett volna élesek – a
szél dolgozott.
Annak
idején Virágének is szemtanúja volt a nagyságnak, a birodalom aranykorának,
mikor ősi népe hatalma csúcsára hágott, mely mögött ő is csak halványan
sejtette a szakadékot. A legtöbben lenézték, amiért nem veti alá magát a
piramisnak. Tudta, egyesek, kik a célokat vallássá emelték, talán még életére
is törnének. Pedig más célokért sosem habozott kivenni, átadni a részét a
felette állóknak.
De
ez valahogy nem tűnt akkor helyesnek. Nem akarta ő korlátozni népe hatalmát,
amiből nem mellesleg ő, mint a hierarchia egyik magas fokán álló is bőven
megkapta volna jussát. Nem volt problémája a minden más fölé tornyosuló, saját
maga elképesztő erejéből következően kiterjesztendő uralommal. De hogy máris az
Akaratot célozzák meg… Ez túl sok volt egyszerre. S oly bántóan kevés vörös
tünde őrzött meg valamicskét abból a legfőbb, Isten irányába mutatott
alázatból, melyet réges-régen megkérdőjelezhetetlennek, magukénak tartottak.
Itt,
e lépcsők előtt vált maroknyi testvérével egyetemben Vörös Angyallá:
szabadságukat, tisztaságukat megőrizvén, de minden egyebet elveszítve kapták
meg az értékelhetetlen jutalmat, ami kicsit sem kárpótolhatta őket – el nem
kárhoztak, azonban egész népük oda, minden, amit együtt alkottak és építettek,
szertehullott. Az angyalok szétszóródtak és sosem keresték többé egymás terhes
társaságát.
Virágének
tudomása szerint ő volt az első, aki komolyan elkezdett foglalkozni a megfelelő
– Akarat szaggató – erőt nélkülöző kiszabadítás problematikájával. Sokáig
keresett, mire meglelte a maga nemében meglehetősen egyszerű nyitját a
Kárhozatnak: igazából csak egy örökké éhes máshonnan, mely új anyagra
vágyik csonttá rágott népe után.
Virágéneknek
nehezére esett elhinnie, hogy egyvalaki – még ha a legfőbb bűnt is követi el, s
ezért a legrosszabb jár neki – távoli jövőbeni halála megfelelő csere lehet egy
egész népért, mely ráadásul együtt hihetetlenül erős, egyáltalán nem tűnik
lehetetlen képzelgésnek a Kárhozat követelésének lerázása…
Végigsimított
a falak mágiával beégetett mintáin, kezével és a varázs lenyomatának testén
való átengedésével olvasva ki a jelentést. Mennyivel többre érdemesek voltak!
Tragédia – s nem csak az övék. Kihozhatták volna a maximumot a máshonnanok
tömegeiből.
A
Lüktetőt még ezen, őt is éppúgy, s nem éppen pozitívan érintő gondolatok sem
kavarták föl. Jelenlétként figyelt a hasból, de nem nyilvánított véleményt,
vagy avatkozott közbe.
– Mit
gondolsz minderről? – tárta szét a karját Virágének.
Választ
nem kapott, de érezte, hogy a kérdés túl általános.
– Helyes
úton járok, mikor a felszabadításukért küzdök? Vagy felforgatom a világot és
kiterjesztem a szenvedést? Megtanulták a leckét vagy újra megpróbálják? S ha
utóbbi, ezúttal kinek az oldalára álljak én, ki nem vetem meg a bűnt értük?
Hirtelen
feldühítette a másik némasága, s erőszakkal betört annak tudatába, ahol is
megdöbbenéssel tapasztalta: a Lüktetőnek, a magzat egyszerű
gondolat-kezdeményeit leszámítva, nincsenek hagyományos értelemben vett
gondolatai. Vagy elrejti őket, vagy… Egyáltalán semmi?! Se célok, se vágyak…
Virágéneket
kirázta a hideg a középszerűségében tökéletesen elégedett, ugyanakkor végtelen
lehetőségeket magában rejtő folyamtól, amire ablakot szolgáltatott e
behatárolhatatlan létforma.
A
Lüktető segít neki, megteszi azt, amire kéri, még ha e vágyakat Virágének nem
is akarja felszínre engedni, mint például a tragédia helyszínének
meglátogatását. Megteszi, mert neki teljesen mindegy. Talán ezért nem ad
tanácsot sem. És valószínűleg ezért nem tiltakozik az ellen, hogy az ő,
gyermekként történő meggyilkolásával, e legrettenetesebb bűn révén szülőanyja
felnyissa a Kárhozatot.
Virágének
egyszerre borzasztóan egyedül érezte magát; beleveszve egy saját maga kavarta
örvénybe, mely lassan forgatja, hideg közönye nem szomjazik az ő életére, csak
érdektelenül kavarog, mert mozgásba hozta. Ennél még a lánya együgyű közelsége
is jobb lenne, ha a kezében tarthatná…
Ekkor
szúró alhasi fájdalmat érzett.
Máris?
Pedig
volt még egy becsületbeli ügye! Szúró ugyanis minden bizonnyal számít rá célnak
alárendelt léte nagy-nagy küzdelmében – s egy vörös tünde, egy feddhetetlen
Vörös Angyal nem marad adósa senkinek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése