2015. november 26., csütörtök

IV. szakasz: Végjáték 1.

Mámor járta át és fordítva. Végigvándorolt a sárkánykígyó testű emlős bizsergősen égető hátán, aztán lenyelette magát vele. Megemésztődött, és eggyé vált a lénnyel.
És hiába érezte és tudta, hogy ez már megtörtént egyszer, mégis mindig belement a dologba. Hogy pontosan mennyi idő és alkalom után unt rá – de szigorúan csak aznapra –, sosem kérdezte magától. Egyszerre várta és szánt szándékkal tolta a kifulladás idejét, mikor elfogyva hátravetheti magát a túl puha ágyba, várni a teljes elmúlást.
Azonban az sosem jött el, helyette egy-egy szőrmók falatka hozta be neki a frissítő, tökéletesen kevés, inkább italt mint ételt. Aktuális partnere ritkán bírta a lények jelenlétét, s általában még a felöltözéssel sem bajlódva szaladt ki a szerelembarlangnak használt vendégkunyhóból. Ava, személyes kedvence volt – nem ruházatilag – a legszégyenlősebb a falatkák előtt, ugyanakkor a legvirgoncabb is a zárt ajtók mögött. Ő emlékeztette legjobban feleségére, s talán emiatt, amikor vele volt, a bűntudat sem tépte annyira.
Erne kábán megköszönte a csipogva átnyújtott frissítőt, és egyből benyakalta, holott az nem csúszott kellő mértékben, s így jelentős része csupasz testén, vagy a gyűrött lepedőn végezte.
– Egy újabb folt ide vagy oda, nem mindegy? – kérdezte dühösen a csendben figyelő falatkát.
Néha úgy érezte, érti, mi feszélyezi annyira a tündérboszorkákat. Hihetetlen, de igaznak tűnt a kis szőrcsimbókok makulátlansága. Amikor így néztek valami nem szájuk íze szerint valót, sosem közölték gondolataikat. Ernének volt egy olyan sejtése, hogy a boszorkákkal sem beszélnek ilyenkor, csak pislognak rájuk úgy, szavak nélkül, mégis feddőn, s ez a gondolat megszülte a következőt: e nők számára közel akkora kínzókamra e vár, mint Romlásnak! Mit követhettetek el, amiért elvállaltátok a foglár szerepét?
Erne felült, és majdnem Aváért kiáltott. Hogy mit mondott volna neki, arról ugyan fogalma sem volt, s lehet, hogy néhány elcsépelt kedves szó után megint a szokásos összegabalyodás keveredett volna ki belőle.
– Miért vagy még itt? – találta meg a falatkát inkább.
A lény azt csipákolta, hogy csak segíteni akart, és fog is, amíg Ernének szüksége lesz rá.
– A mai napra már nincs szükségem semmire – morogta a vándor, gyűlölve ezt a fajta kommunikációs formát. – Holnap visszatérhetünk a kérdésre. Esetleg Ava hozhatná a reggelim… Persze csak ha szeretne jönni…
A falatka nem mozdult, s Erne eleinte nem is értette, mit sugall éppen. Elgémberedett derekától nehézkesen közelebb hajolt hozzá, mintha azzal bármit is elérhetne.
Romlás a bűntudatában is megtenyészik – tudta meg hirtelen, s legszívesebben hozzávágott volna egy vánkost a falatkához. Aztán lehet rá is ülne a biztonság kedvéért.
Bűntudat? – ha úgy tetszik. Csakhogy őt nem olyan fából faragták, hogy az érzések e veszedelme feleméssze, tudta, mit kell tennie: hagyja, hadd tombolja ki magát – szándékos kétértelműség. A tagadás a legfölöslegesebb, amit tehet. Annál lehet jobbat is csinálni. Ami történt, megtörtént. A vörös tündék a Kárhozatban senyvedtek, míg lelkük végleg el nem emésztődik – ha minden igaz, már nincs sok hátra a szenvedésből.
És bizony azt se lehet mondani, hogy nem érdemelték meg… valamelyest. Erne egyébként nem haragudott igazán rájuk, nem tekintette őket ellenségnek sem. Így esett.
De szánalom ide vagy oda, ha választania kéne, összességében inkább tudná az egész bagázst ott, ahol most is vannak. A szabadságot nem érdemelték meg, annyi szent.
És itt: állj. Ha tovább lép, az magyarázkodásba, agyalásba fordul, s végül önsanyargatásba megy át.
– Megtörtént – jelentette ki vállrándítva, egész őszintén. – Kiheverem, aztán visszatérek hozzá, folytatni a játszmánkat. Nem felejtettem el. Ne hidd, kicsi fabatka, hogy ennyivel elintéz a mi jó öreg Romlásunk. A csatát megnyerte, ezt elismerem, de ennyi, nem több.
A falatka lemondó csippantást hallatott – a döntés Erne kezében van. És már csak az ösztöne segíthet.
– Vándor-ösztönöm azt súgja, hozz még egyet, de ezúttal is a bal hátsó sorokból, amiket mindig ottfelejtetek és kicsit erjedtek.
Talán másnap reggel egészen rövid, ideges kopogás riasztotta.
– Romlás hívat – suttogta Ava lesütött szemmel a belső fal mellé felhúzott vendégkunyhó vár felőli bejáratából. Mintha szédelgett is volna, de még így, fáradtan is gyönyörűek voltak megnyúlt vonásai – nem véletlenül választott annak idején vándor létére társat; a boszorkány olyan volt, mint felesége fiatalkori mása, csak zöld szemekkel.
A vándor félrehúzta a lenge takarót.
– Nem azért jöttem. Tisztulni kell.
– Hogyhogy? Hiszen nem vonultál el a gyónás zárkájába, amikor érkezésemkor hozzá kísértél. Azt hittem, megúsztad.
– Azt a próbát valóban kiálltam. Romlás azonban ragályos, ha olyan kapja el, aki nem tudja kordában tartani.
– Fene ebbe a Romlásba, hogy elrontja a reggelem – ásította kótyagos fejjel Erne, s ahogy feljebb kecmergett, kezével benyomta a puha matracot, mire a tálból hideg folyadék és émelyítő emlékek ömlöttek rá.
Vett néhány mély levegőt, s végül a hányingert jótékonyan, de nem kevésbé sürgetően elnyomta a vizelési.
– Megkeresel, ha végeztél?
– Inkább neked kéne megkeresned engem, amíg nem késő.
– Míg tisztulsz? Hiszen a gyónás zárkájában nem is lehet…
– Valóban nem. Rajtad áll.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése