IV. szakasz: Egyfiú 2.

Bosszú? – ismételte magában a Szükséges Rossz. – Ennyire nem ismer? Vagy a szavak alakja másnak szól, számomra csak a tartalom a lényeg – hiszen a dolog csábít, nem gyakran kerül a horogra Ravaszdi, aki ráadásul ezúttal különösen nem akar meghalni.

„Miaz, csak nem fogadd el parancsot a nagy romlás fiackája?” – provokált kétségbeesetten kapkodva, rosszul időzítve a róka. – „Te felette állsz a ezeknek a dologoknak, vagy elfelejteted?”

– Gyáva patkány – vetette oda Virágének. – Korlátlanul éledhetsz újra, mégis úgy viselkedsz, mint a leghitványabb halandó.

„Fogalmatok sincs, mijen így létezni!”

– Ami azt illeti, nekem van – mondta a Szükséges Rossz közönyösen, s egy követhetetlenül gyors féltérdre ereszkedéssel Ravaszdi álla alá csapta ki combja fölül kiszaladó pengéjét, majd kíméletesen, keskeny lapjával felszegte vele a róka fejét. – Én is már a negyediket taposom. Annyira nem rossz, hogy így be kelljen rezelni. Maga a halál sosem bánt, sosem fáj – csupán állapotváltozás, tehát még hossza sincs. Az élet az, amiben szenvedünk.

Ravaszdi megpróbált elhátrálni, mire a Szükséges Rossz egyik keze íves mozdulatával mozgásba hozta könyökpengéjét, hogy ezúttal hátulról zárja el az utat, ám a surrogásba forduló fémes csattanásra ő sem számított.

– Egy filozófus veszett el benned – tette hozzá az egyik ikerpengéjét markoló Égbolt Sikló. Szabad kezével, akár egy macskát szokás, emelte ki kettejük közül Ravaszdit, aki megalázottságának adva hangot, erőtlenül felvisított. – Mi a helyzet a harcossal?

– Méltó halálod lesz – jelentette ki bánatos komolysággal Virágének.

– Sorra kerülsz, vörös tünde, ne félj! – köpte az egykori tanítvány, és ledobta a rókát.

Ravaszdi nyüszített, mire a mellé guggoló Szanaszél sután magához húzta.

Nem lehetett megállapítani, ki adta meg a jelet az összecsapás kezdésére. A pengék villogtak, s a testek követték őket, noha egészen más stílust képviseltek. Égbolt Sikló vad és lendületes támadásai a laikus szemlélődőnek szinte esetlegesnek, néha akár kétségbeesettnek tűnhettek, ám a Szükséges Rossz felismerte az állatot benne, az őserőt, amiben a nő magára talált, amivel egymáséi lettek. Akárcsak ő, teste részeiként birtokolta a pengéket.

Méltó halál lehet ez mindkettejük számára!

A Szükséges Rossz közelséget kereső, ívekben dolgozó, precíz mozgása noha jóval energiatakarékosabbnak hatott, az eredmény mégis az ellenkező lett: a lány fáradhatatlanul, szívéből küzdött, rajta felülkerekedni képtelen ellenfele egy idő után már a védekezésre koncentrált: a támadó kardokat megerősített felkar- és comböltözéke és a megfelelő pengék közé próbálta beszorítani, hátha kiránthatja őket Égbolt Sikló kezei közül. Ám az ikerpengék még a fogásváltásokat követően is tökéletesen simultak a lány kezébe – lefegyverzéshez talán a csuklóját is ki kellene tépni.

A Szükséges Rossz egy hárítás zárásaként hátraszökkent, és féltérdre ereszkedett.

– Csak egy szavadba kerül – szólt közbe Virágének higgadtan, majd feszültebben folytatta: – Nem kellett volna egyedül hagyjalak azzal a képzettel.

Romlás fiát kissé felingerelte Édesálom kislány-teremtményének, tulajdonképpen sokadik unokahúgának az említése, s emiatt majdnem elkésett a reakcióval: az utolsó utáni pillanatban védte ki a támadást, azonban sebessége így csak még meglepőbb lehetett, s könnyedén ki tudta rúgni a lány lábát.

Már épp bevitte volna a fáradtságára való tekintettel különösen pontosnak szánt, gyilkos szúrást, mikor váratlanul fejbe rúgták: a kis bestia még a levegőben úszva beszúrta kardját a földbe, innen nyerve kitámasztást egy keményre sikeredett találathoz.

De azzal, hogy mindketten a földre kerültek, a Szükséges Rossz legalább időt nyert, s elővehette a Célszentesítőt. Ám nem kaphatta meg a várt megnyugvást, mert a régi, tökéletes nyelet elhajította az említett képzettel együtt, aki ráadásul virágcsokrot csinált belőle, s ez a mostani, ideiglenes korántsem öntött belé kellő magabiztosságot.

Meg fogok halni?

Pedig kezdett szívéhez nőni jelenlegi, tetszetős, oly sok harcmodorhoz illő teste.

A dolgot feltétlenül elodázta a vörösen izzó varázslándzsa, mely egészen hathatós védekezőeszköznek bizonyult: sikerült vele távol tartania a lányt, ám ezzel megfosztotta saját magát a hatékony támadástól többi, rövid pengéjével. Pedig a vörös tündék lándzsahegyként megelevenedő kövülete igyekezett a gazdája helyett is: a döfések végén váratlanul tovább vékonyítva alakját próbált még odaszúrni, vagy amikor a Szükséges Rossz hárított, mindig változtatta keménységét a lányt megtévesztendő, hogy elhitesse vele: esetleg belevághatott a pengébe. De ezzel sem lehetett kellő mértékben megbontani a lendületes támadó mozgását.

Szép lassan a férfi ereje ismét apadni kezdett, tagjaira ólmos nehezékek kulcsolódtak, szinte elszorítva a véráramot. Meddig bírja még a lány? Ez lassan már boszorkányság! És tényleg ennyit kivett volna őbelőle az a képzet? Harcuk sokáig elhúzódott – a kislány nagyon sokat kibírt, a Szükséges Rossz száz páncélos férfiharcost is megölt volna testi erőfeszítéseivel. A szükség és az idő együttese akkor rákényszerítette a férfit, hogy a vörös fény révén felvegye a kesztyűt a fizikán túli szinten is: megcsapolva annak erejét, már képes volt felülkerekedni a képzeten.

Mostanra azonban sem a teste nem heverhette ki maradéktalanul a küzdelmet, és ami a sokkal nagyobb probléma: a fény sem töltődött még fel kellő mértékben, ahhoz előbb rossz dolgokat kellett volna cselekednie, de ez most nem jöhetett szóba. Talán futhatja néhány támadásra, de azok egy ilyen képzett és fürge, ösztönösen mozgó harcossal szemben csak akkor vezethetnek célra, ha kellően meglepőek. És a Szükséges Rossz fáradtsága éles eszét is eltompította.

A védekezéshez, például valami egyszerű, de hatásos pajzshoz ugyanakkor nincs szükség különösebb kreativitásra. Onnantól meg bárhogy meglóghat, percekig is működtetheti a fényeszközt… De akkor mi lesz Romlással? A tündérboszorkákkal szemben megrogyott testi ereje és pengéi szintén kevesek lesznek.

Majdnem elfelejtett védekezni, mikor felismerte a magától értetődő megoldást a problémára, egyúttal saját kételyeire: nincs többé dilemma Romlás kapcsán, ha felhasználja maradék vörös-erejét! Virágéneknek ebben az állapotában egymaga számára túl nagy falat lenne a vár. A kiszabadítás ismeretlen időre szóló kitolása adott.

A lány feléje robbant előre szegezett pengékkel. Micsoda erőfeszítés lenne kitérni is, hát még hárítani!

A Szükséges Rossz felvonta az előzőleg kiötlött pajzsot.

Égbolt sikló lepattant az ellenfele mozgását követő, vörösen vibráló felületről, mely érintéskor még el is taszította őt – túl erősre sikeredett!

A Szükséges Rossz először a zavarodott tekintettel pislogó, porban elterülő Égbolt Siklóra, aztán a vörös tündére nézett.

– Hatalmad van a vörös fény fölött? – kérdezte feszülten Virágéneket.

– Mondtam már, hogy nem véletlen a név – válaszolt a vörös tünde két, mély levegővétel között. – A te vörös fényed egy a korona megelevenedett ékkövei közül, mely…

– Igen, de nem tudtam, hogy képes vagy… feltölteni.

– Sok mindenre képes vagyok.

Ahogy sikertelenül megpróbált lábra állni, Égbolt Sikló fájdalmasan felnyögött, mely lihegésektől megszaggatott nevetésbe fordult, miközben a várfalnak támaszkodott. Virágének szintén felnyögött, de ő majdnem elsírta magát a testét megrázó gyötrelemtől.

A Szükséges Rossznak nem csak azért nem akaródzott odasietnie megtámogatni a vajúdás közben megszédülő kismamát, mert az ellenkezett volna léte értelmével. Most először, eddigi legsebezhetőbb állapotában, valóban tartott a vörös tündétől.

Virágének egyensúlyát vesztve, lehunyt szemmel zuhant a föld felé.

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!

IV. szakasz: Nagy állat 2.

Mily tökéletesen átlátta tette ostobaságát! Mindig is viszolygott az önfeláldozástól, a nemesség köntösébe beletuszkolt vakmerőségtől…

Joggal merült hát fel benne a kérdés, hogy akkor mégis mi a bánatos fenét csinál?

Szaladt akár egy nyúl… áá! – vágtatott akár egy versenyló, mintha az élete múlt volna rajta. Pedig az ő bőre a tőle függetlenül hömpölygő események legrosszabb forgatókönyve szerint sem igen volt veszélyben, most mégis önként vitte a vásárra, egyenesen első gyilkosa karmai közé. Racionalitása majdnem szétrobbantotta belülről, de csak azért sem törte meg gyönyörűn kecses, fürge mozgását. A róka, a hagyományos állat dolgozott benne, s a jelek szerint annak lélekmaradványa nemesebb volt a Rókák Hercegénél.

De amit énje legegyszerűbb zuga biztosan nem tudott: mit fog mondani (mancsával kotorni…)?

Időt kell húzni, igen, hátha történik valami. Kérdés, hogy Virágéneknek lesz-e türelme kivárni, míg írásban megbeszélik, amit még meg lehet.

Magyarán jottányit sem került közelebb a megoldáshoz, mikor porfelhő kíséretében elérte őket. Szerencsére Égbolt Sikló megállt útközben, de még a hozzá csatlakozó Szanaszél sem merte pár méternél jobban megközelíteni, annyira fenyegetően tartotta pengéit.

Ahogy Ravaszdi visszafordult előre, az elmondások alapján rájött, ki lehet a felemás szemű, jellegtelenül jellegzetes férfi: mindig is szerette volna látni Romlás hírhedt fiát, noha ezzel viszolygó rókasága a maga zsigeri módján igen erősen ellenkezett…

Csakhogy ez így már túlontúl egyértelmű: ezek ketten tudják, kit zártak oda be az ő hathatós kavarásának köszönhetően!

És Riad még mindig nem tört az életére.

Mit nem vett számításba?

Ravaszdi elgyötörten felvakkantott.

A furcsa szagot árasztó Virágének nem figyelt fel rá, továbbra is pocakját simogatta, és kissé gügyögve beszélt:

– Minden rendben, kicsi élet. Közel a világrajövetel, de előtte még láss egy kicsit a szememmel, mert mutatok valamit. – Ekkor Ravaszdira nézett. – Ugye milyen szép sivatagi róka? Nem is akármilyen! És azok a bohókás fülei! Szeretnéd rajtam keresztül megsimogatni?

Ravaszdi lekuporodva vicsorgott, majd legyőzve állati félelmét, írni kezdett:

„Ha tudtad, miért nem szóltál Riadnak?”

– Naaagyon okos egy róka, ugye? De úgy tűnik, csak fajtája szintjén – Ravaszdihoz fordult: – Nekem több eszem van annál, mintsem hogy megkockáztassam, hogy kirobbanjon az álmok háborúja. Ha szeretnél, kapsz egy rókát. Ezt vagy hasonlót. Nem tudod véletlenül, miért tört ki mégis?

Ravaszdi elsápadt volna, ha nem takarja tetőtől talpig bunda.

„Elárulom, ha hagysz egy kis időt nekem, mielőtt…”

– Megint végeznék veled? – egészítette ki készségesen a vörös tünde. – Ugyan! Mi hasznom származna abból? Gyenge vagy immár, csak a szád maradt. Igaz, az sem veszélytelen… De visszatérve az időre: az nem rajtam múlik és igencsak fogytán van.

A nő rámutatott elázott nadrágszárára, mire Ravaszdi végre felismerte a magzatvíz enyhén édeskés illatát. De régen is érezte ennek megfelelőjét rókaszukán!

„Honnan tudtad?”

– Ki felelős az álmok háborújáért? – kérdezett vissza Virágének, s Ravaszdinak volt egy olyan kellemetlen érzése, hogy csak szórakozik vele.

„Én.” – A vörös tünde meg sem rezzent, halványan mosolygott, melyet néha remegve kiegyenesített a fájdalom, s ilyenkor gyorsabban simogatta pocakját. – „Elképzelhető, hogy nem gondoltam át a dolgot.”

– Milyen dolgot?

Ravaszdi elsőre alkudozni akart, hogy most már igazán az ő kérdése van soron, de aztán szembesítette magát tulajdon szorult helyzetével.

„Rémálom révén rémálmokat bocsájtottam tanítványodra, így űzve őt ki a „jutalomból”.”

– Azok ott idézőjelek? – ütközött meg Virágének. – Bosszantó alak vagy még mindig, hallod-e? Másik rókát kapsz, kicsikém!

„Honnan?”

Virágének felkacagott.

„Mindent megrendeztem. A helyszín tökéletes volt. A templomot csak szentek lakták. A remetéknél is zárkózottabb, szerzeteseknél is feddhetetlenebb lények. Ők nem beszélhettek, még ha akciómmal gyalázat is érte otthonukat.”

– Alábecsülöd a kapcsolati hálóm.

– S egy Vörös Angyal esetében nincs is annál nagyobb hiba – lépett a körbe Égbolt Sikló, kit néhány méterről követett a szemlátomást ideges Szanaszél.

Ravaszdi üres gyomra bukfencet vetett: a Templomot számos Vörös Angyal is lakta!

„Megtetted?”

Virágének tágra meresztett szemekkel, ártatlanul pislogott az írás láttán.

„Angyalokat hálóztál be, hogy erőre kapva megmentsd néped elkárhozottait?”

– Ilyenkor hol marad a vörös, te kis képmutató féreg? – csattant fel a vörös tünde. – Mindig is sokat engedtél meg magadnak, róka, s ezúttal sem sikerült idejében leállnod. Szúró, kedves, megtennéd, hogy személyes bosszúállásod keretében elhallgattatod? Úgy értem, szabadítsd meg mindentől, amivel írhat! Csak hogy neked is legyen benne némi élvezet!

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!

IV. szakasz: Végjáték 1.

Mámor járta át és fordítva. Végigvándorolt a sárkánykígyó testű emlős bizsergősen égető hátán, aztán lenyelette magát vele. Megemésztődött, és eggyé vált a lénnyel.

És hiába érezte és tudta, hogy ez már megtörtént egyszer, mégis mindig belement a dologba. Hogy pontosan mennyi idő és alkalom után unt rá – de szigorúan csak aznapra –, sosem kérdezte magától. Egyszerre várta és szánt szándékkal tolta a kifulladás idejét, mikor elfogyva hátravetheti magát a túl puha ágyba, várni a teljes elmúlást.

Azonban az sosem jött el, helyette egy-egy szőrmók falatka hozta be neki a frissítő, tökéletesen kevés, inkább italt mint ételt. Aktuális partnere ritkán bírta a lények jelenlétét, s általában még a felöltözéssel sem bajlódva szaladt ki a szerelembarlangnak használt vendégkunyhóból. Ava, személyes kedvence volt – nem ruházatilag – a legszégyenlősebb a falatkák előtt, ugyanakkor a legvirgoncabb is a zárt ajtók mögött. Ő emlékeztette legjobban feleségére, s talán emiatt, amikor vele volt, a bűntudat sem tépte annyira.

Erne kábán megköszönte a csipogva átnyújtott frissítőt, és egyből benyakalta, holott az nem csúszott kellő mértékben, s így jelentős része csupasz testén, vagy a gyűrött lepedőn végezte.

– Egy újabb folt ide vagy oda, nem mindegy? – kérdezte dühösen a csendben figyelő falatkát.

Néha úgy érezte, érti, mi feszélyezi annyira a tündérboszorkákat. Hihetetlen, de igaznak tűnt a kis szőrcsimbókok makulátlansága. Amikor így néztek valami nem szájuk íze szerint valót, sosem közölték gondolataikat. Ernének volt egy olyan sejtése, hogy a boszorkákkal sem beszélnek ilyenkor, csak pislognak rájuk úgy, szavak nélkül, mégis feddőn, s ez a gondolat megszülte a következőt: e nők számára közel akkora kínzókamra e vár, mint Romlásnak! Mit követhettetek el, amiért elvállaltátok a foglár szerepét?

Erne felült, és majdnem Aváért kiáltott. Hogy mit mondott volna neki, arról ugyan fogalma sem volt, s lehet, hogy néhány elcsépelt kedves szó után megint a szokásos összegabalyodás keveredett volna ki belőle.

– Miért vagy még itt? – találta meg a falatkát inkább.

A lény azt csipákolta, hogy csak segíteni akart, és fog is, amíg Ernének szüksége lesz rá.

– A mai napra már nincs szükségem semmire – morogta a vándor, gyűlölve ezt a fajta kommunikációs formát. – Holnap visszatérhetünk a kérdésre. Esetleg Ava hozhatná a reggelim… Persze csak ha szeretne jönni…

A falatka nem mozdult, s Erne eleinte nem is értette, mit sugall éppen. Elgémberedett derekától nehézkesen közelebb hajolt hozzá, mintha azzal bármit is elérhetne.

Romlás a bűntudatában is megtenyészik – tudta meg hirtelen, s legszívesebben hozzávágott volna egy vánkost a falatkához. Aztán lehet rá is ülne a biztonság kedvéért.

Bűntudat? – ha úgy tetszik. Csakhogy őt nem olyan fából faragták, hogy az érzések e veszedelme feleméssze, tudta, mit kell tennie: hagyja, hadd tombolja ki magát – szándékos kétértelműség. A tagadás a legfölöslegesebb, amit tehet. Annál lehet jobbat is csinálni. Ami történt, megtörtént. A vörös tündék a Kárhozatban senyvedtek, míg lelkük végleg el nem emésztődik – ha minden igaz, már nincs sok hátra a szenvedésből.

És bizony azt se lehet mondani, hogy nem érdemelték meg… valamelyest. Erne egyébként nem haragudott igazán rájuk, nem tekintette őket ellenségnek sem. Így esett.

De szánalom ide vagy oda, ha választania kéne, összességében inkább tudná az egész bagázst ott, ahol most is vannak. A szabadságot nem érdemelték meg, annyi szent.

És itt: állj. Ha tovább lép, az magyarázkodásba, agyalásba fordul, s végül önsanyargatásba megy át.

– Megtörtént – jelentette ki vállrándítva, egész őszintén. – Kiheverem, aztán visszatérek hozzá, folytatni a játszmánkat. Nem felejtettem el. Ne hidd, kicsi fabatka, hogy ennyivel elintéz a mi jó öreg Romlásunk. A csatát megnyerte, ezt elismerem, de ennyi, nem több.

A falatka lemondó csippantást hallatott – a döntés Erne kezében van. És már csak az ösztöne segíthet.

– Vándor-ösztönöm azt súgja, hozz még egyet, de ezúttal is a bal hátsó sorokból, amiket mindig ottfelejtetek és kicsit erjedtek.

Talán másnap reggel egészen rövid, ideges kopogás riasztotta.

– Romlás hívat – suttogta Ava lesütött szemmel a belső fal mellé felhúzott vendégkunyhó vár felőli bejáratából. Mintha szédelgett is volna, de még így, fáradtan is gyönyörűek voltak megnyúlt vonásai – nem véletlenül választott annak idején vándor létére társat; a boszorkány olyan volt, mint felesége fiatalkori mása, csak zöld szemekkel.

A vándor félrehúzta a lenge takarót.

– Nem azért jöttem. Tisztulni kell.

– Hogyhogy? Hiszen nem vonultál el a gyónás zárkájába, amikor érkezésemkor hozzá kísértél. Azt hittem, megúsztad.

– Azt a próbát valóban kiálltam. Romlás azonban ragályos, ha olyan kapja el, aki nem tudja kordában tartani.

– Fene ebbe a Romlásba, hogy elrontja a reggelem – ásította kótyagos fejjel Erne, s ahogy feljebb kecmergett, kezével benyomta a puha matracot, mire a tálból hideg folyadék és émelyítő emlékek ömlöttek rá.

Vett néhány mély levegőt, s végül a hányingert jótékonyan, de nem kevésbé sürgetően elnyomta a vizelési.

– Megkeresel, ha végeztél?

– Inkább neked kéne megkeresned engem, amíg nem késő.

– Míg tisztulsz? Hiszen a gyónás zárkájában nem is lehet…

– Valóban nem. Rajtad áll.

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!

IV. szakasz: Két anyáról 1.

Égbolt Sikló legszívesebben felsikoltott volna örömében, ahogy addigi életében még sosem merte kiereszteni hangját, melyet ezúttal őszinte érzelmek gerjesztettek. Hiszen azt hitte… Úgy volt… Lehetetlen, de…

Kit érdekel?

Nekifutásból ugrott Szanaszél nyakába, és csókolta, ahol érte, úgy, ahogy azt másoktól látta, mikor rég nem látott szerettük tért vissza. Igazuk volt, nagyon is jól esett így viselkedni.

Vajon mi mindenből zárta ki magát eddig?

Megpróbálja? Nem, tudta, hogy nem illik kihasználni az érzelmes pillanatokat, a másik feltételezhető zavarát. De megint csak: kit érdekel? Mire jó ez az élet, ha nem tárhatja ki szívét, ha elszalasztja annak esélyt, hogy megkapja leghőbb vágyát?

Ám Égbolt Sikló nem értett a szerelmes csók adásához, szeme sem ihatott be eleget kedvese arcának csodájából, s így, le nem hunyva szemeit, látta, amint a megrökönyödött Szanaszél egészen hátrahajol, elfordul karjaiban.

Hogy is hihette?

– Szállj le rólam – utasította a férfi ridegen, akár egy idegent.

– Ne… ne haragudj… – hebegett Égbolt Sikló. – Csak annyira megörültem neked… Én… Azt hittem, meghaltál.

– Hát… – illetődött meg láthatóan Szanaszél, és elengedte az eddig reflexből visszaölelt lányt, majd sokatmondó lépéshosszal elhúzódott tőle –, ami azt illeti… egy darabig én is. Valószínűleg az a király… Jól elintézett… De aztán… De mit fecsegek itt? – ütött meg egy sokkal határozottabb, dühös hangnemet. – Hiszen te pontosan tudod, mi történt, hogy minek kellett volna végeznie velem!

– Nem hiszem el, már te is kezded! – panaszkodott a lány. – Az nem én voltam. Ő nem Égbolt Sikló volt. Én voltam és vagyok az.

Szanaszél nem volt eléggé meglepetve, s még jobban eltávolodott tőle. – Nem játszod valami hitelesen a szereped – húzta el a száját gúnyosan. – Legalábbis ahhoz képest semmiképp, hogy milyen pofásra sikeredett a külsőd. Ki vagy? Mit akarsz?

Hát ennyit a szerelemről – füstölgött magában Égbolt Sikló, a hamissággal vádolt igazi.

„Nyugalom, gyerekek, nyugalom!” – törte meg némán a hallgatást Ravaszdi írása. A róka a hatalmas füleivel ezúttal különösen komikusan festett Égbolt Sikló számára, aki valamiért szerette volna ezt a tudtára is adni. – Összefeküdtél egy nyúllal? – motyogta, de a róka ügyet sem vetett rá.

„Valamit meg kell értened, fiú.”

– Ebben egyetértünk, bolhás – biztosította Szanaszél, és tett egy rúgó mozdulatot felé, de Ravaszdi meg sem rezzent.

„Kérlek. – írta, majd egy darabig mozdulatlanul figyelte a fiatal vándort. – Ez egy igen kényes és bonyolult szituáció. És csak mi kettőnkről mondható el biztosan, hogy nem akarunk kicsinálni téged. Ugye, kishölgy?”

Szanaszél és a róka várakozóan nézett Égbolt Siklóra.

– Persze, hogy nem akarlak bántani – tört ki belőle mindenfajta él nélkül. – Félreértés történt. Én… kedvellek téged.

– Aha – fonta keresztbe karjait Szanaszél. – Szóval higgyem el, amit egy túlképzett róka, meg egy hiteltelen Égbolt Sikló-hasonmás akar nekem bemesélni?

Mintha elbizonytalanodott volna a végére, de azért csak szúrósan méregette tovább a másik kettőt. Égbolt Sikló azonban már nem figyelt: fegyvertelensége az élet e harcnemében teljesen tanácstalanná tette, ám sóhajtás közben bennszakadt a levegő: most látta csak meg, ki az a másik kettő, kiket szerelmes csőlátása eddig elkerült. Tett egy lépést feléjük, mire a róka rögtön, rá nem jellemző sietséggel írni kezdett („N…”). De Égbolt Sikló éppen csak megtorpant, a nadrágszárába maró állkapcsokhoz csatlakozó könnyű test sem igen gátolhatta.

Ez az egyetlen esélye. Élete a végső összeomlás szélén inog, vagy most rendbe teszi egyszer s mindenkorra, akármilyen eszközt is kell bevessen hajdani mentorával szemben, vagy ezúttal tényleg lesz oka önmaga számára halálnemeken agyalni.

Ravaszdi ekkor előreloholt, hogy orrával futtában kotorjon egy elnagyolt „Várj” feliratot, aztán továbbiramodott Virágének és a most lassan feléjük forduló férfi felé.

A vörös tünde oda se nézett, csak rátette másik kezét is gömbölyded pocakjára. Égbolt Sikló tudta, hogy védtelensége a legcsalókább látszat csupán. Lassan kivonta ikerpengéit.

Egy régi emlék fröcskölt vörösen az elméjében: egyszer szemtanúja volt egy haldokló anyán sebtében végrehajtott császármetszésnek. A bába nem kímélte a szülőt, csakis az élet és halál közt lebegő magzatra koncentrált.

Olyanformán ő is képes lesz levezetni a szülést.

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!