IV. szakasz: Az első befogadások 1.

Szanaszél a szemét meresztgette, mert nem akarta hinni, amit látott. Aztán ahogy félénken közelebb lopta magát időközben egészen felgyógyult lábain, már tagadhatatlanná vált: Égbolt Sikló gyereket vár?!

Egy pillanatra megfordult a fejében egy „mi van ha az enyém” kezdetű gondolat, de az ész rögtön rendre is utasította. Lehet, hogy az az egy helybe merevedett alak az apa? Reakciója így – ha nagyon akarjuk – érthető… Vagy csak Szanaszél látta bele saját döbbenetét?

Sose hitte volna róla. Ezerszer inkább a gyógyszerek, vagy akár a máshonnanok gonosz, vérszopó javasasszonyai, mint egy gyermek, vagyis a felelősség, na és az anyaság szerepe.

Mit is mondott Édesálom? A vándor… A vándor csak megy és bandukol és továbbáll. A vándort nem fogadják be – ő az, aki befogadja, amit tapasztal, s egy idő után már nem is a valóságban, hanem saját kiterjesztett elméjében rója az utat, vagy ennek fényében: önmagát.

Igen… Szóval… Aha. Tehát megtörtént valahogy, a hasa nagyságából ítélve az idő is meggabalyodott. Ez is megeshet. Jó tudni. De akkor hogyan tovább?

Kérdezzük meg a híres-neves vándor-ösztönt! Ami képes helyesen dönteni… Na mondjuk nem feltétlenül az ő, szinte suhanc korában kell ezen készséghez nyúlni…

Ugyanakkor a gyakorlat teszi a mestert…

Önmagára kell hangolódnia – így mondta Édesálom, mikor álmaikban Csillagfürt elvezette hozzá.

Szanaszél nem láthatta úgy, akár egy megtestesülést – ott volt mindenütt és mindenben, s nem csak abban, ami mozgott, született, hanem a változatlanban is meglelte a Liget csakis álombolygásban elérhető ösvényein. Édesálom, a teremtő és a megtartó nevetett rajta, mire ő először azt hitte, gúnyolódik. Aztán rájött, hogy úgy kacag, ahogy senki más – így csörög csorogva a patak és így csivitelnek a madarak, dörög az ég és omlik egy vidám lavina. Hullámszerű energiáival összességében hahotázó hatást keltett.

Jókedve azonban csak idegesítette Szanaszélt, aki Csillagfürt nagy riadalmára felszólította, hogy vessen véget féktelen jókedvének, és vigye őt az apjához. Percekkel később maga is meglepődött ezen a látszólag semmiből jött kívánságon.

Édesálom persze nem haragudott meg rá, talán nem is tudott volna (e felvetés egyébként azóta is foglalkoztatta tanoncát). Olyannyira nem neheztelt, hogy ő, az egyik leghatalmasabb, számos helyen istenként tisztelt lény okítani kezdte a kezdő vándort, vagyis inkább segíteni lefeszíteni a vándorlelkére szegecselt vaslemezeket.

Szanaszél úgy érezte, hamar rájött a titok nyitjára, s egy újfajta lelkesedés szárnyába kapaszkodva megköszönte Édesálomnak a tanítást és a türelmesen várakozó Csillagfürtnek a segítséget. Onnan már csak követte a gondolatban felfestett helyet, hol apja tartózkodik most is, kiről a tanítás során megértette, hogy nem csak a fantazma-pestis mellékhatásaként élt – az ő valóságát élte meg!

Az Út Vonalára vezető út megtétele mélységes irányából kifolyólag lehetetlen lett volna szinte mindenki számára, mert úgy taszította az álmodókat, akár a rendkívül magas sótartalmú víz tolta a felszínre a búvárt, legyőzve végül a legkitartóbbat is. Szanaszél azonban megtanulta, miként engedje át magán az erőt, miként váljon áteresztővé, mégis súlyossá céltudatossága révén.

Révedezéséből nadrágszárának rángatása zökkentette ki.

Eleinte kissé bosszúsan, javarészt tettetett undorral húzta el lábát a rágcsálóra inkább emlékeztető, nagyfülű, halványsárga sivatagi róka pofájától; aztán felidézvén a tanítást, a befogadást, mint létének célját, simító mozdulatot tett az állat felé, mely akár pofonnak is beillett, olyan hirtelenre és gyorsra sikeredett.

A róka persze fürgébb volt, s most hátrább szökkenve méregette. Szanaszél gyorsan belátta, hogy hibázott; szépen nyugodtan leült, úgy sem tudta, mit mondjon Égbolt Siklónak.

– Bocs, kishaver, nem akartalak megijeszteni – szólt inkább a rókához. – Mi a pálya?

Az állat egyik mancsával eltakarta a szemét. Mintha vakaródzott volna…

– Bolhák? – tudakolta kajánul a vándor.

A róka hirtelen felkapta fejét, majd lassan, kimérten rajzolni kezdett a szikkadt talajon elült porrétegbe.

„Hülye.”

Mire Szanaszél valóban csak hülye tátogásra volt képes, mint egy sárkánybőrbe bújtatott hal.

„Segítek, mert mire rájössz, hogy én vagyok az a bizonyos Ravaszdi, azok ketten már rég kinyírtak.”

Szanaszél még most is csak nehezen ocsúdott föl, s hol a rókára, hol arra a kettőre pislantott.

– Égbolt Sikló a… haverom – találta meg a hangját, bár közben el is bizonytalanodott. – Nem bántana.

„Nem hiszek az isteni közbeavatkozásban, de tény, hogy e fordulat most megkíméli halhatatlan elmémet a további sorvadástól, amivel az ilyen és ehhez hasonló ostoba locsogás folytatása járna.”

– Na idefigyelj, szőrmók! – fenyegette ujjával Szanaszél már az írás közben is, valójában még elméletben sem találva eszközt a fürge állat megtámadásához. – Ha nem fogod be, betömöm a pofádat a nyuszifüleiddel!

„Ha kicsit balra fordulsz, okosabb leszel.”

Szanaszél felháborodottan engedelmeskedett, hogy aztán elámuljon a másik, lapos hasú Égbolt Sikló láttán.

„Te faragatlan fa… tuskó”

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!