IV. szakasz: Nagy állat 2.

Mily tökéletesen átlátta tette ostobaságát! Mindig is viszolygott az önfeláldozástól, a nemesség köntösébe beletuszkolt vakmerőségtől…

Joggal merült hát fel benne a kérdés, hogy akkor mégis mi a bánatos fenét csinál?

Szaladt akár egy nyúl… áá! – vágtatott akár egy versenyló, mintha az élete múlt volna rajta. Pedig az ő bőre a tőle függetlenül hömpölygő események legrosszabb forgatókönyve szerint sem igen volt veszélyben, most mégis önként vitte a vásárra, egyenesen első gyilkosa karmai közé. Racionalitása majdnem szétrobbantotta belülről, de csak azért sem törte meg gyönyörűn kecses, fürge mozgását. A róka, a hagyományos állat dolgozott benne, s a jelek szerint annak lélekmaradványa nemesebb volt a Rókák Hercegénél.

De amit énje legegyszerűbb zuga biztosan nem tudott: mit fog mondani (mancsával kotorni…)?

Időt kell húzni, igen, hátha történik valami. Kérdés, hogy Virágéneknek lesz-e türelme kivárni, míg írásban megbeszélik, amit még meg lehet.

Magyarán jottányit sem került közelebb a megoldáshoz, mikor porfelhő kíséretében elérte őket. Szerencsére Égbolt Sikló megállt útközben, de még a hozzá csatlakozó Szanaszél sem merte pár méternél jobban megközelíteni, annyira fenyegetően tartotta pengéit.

Ahogy Ravaszdi visszafordult előre, az elmondások alapján rájött, ki lehet a felemás szemű, jellegtelenül jellegzetes férfi: mindig is szerette volna látni Romlás hírhedt fiát, noha ezzel viszolygó rókasága a maga zsigeri módján igen erősen ellenkezett…

Csakhogy ez így már túlontúl egyértelmű: ezek ketten tudják, kit zártak oda be az ő hathatós kavarásának köszönhetően!

És Riad még mindig nem tört az életére.

Mit nem vett számításba?

Ravaszdi elgyötörten felvakkantott.

A furcsa szagot árasztó Virágének nem figyelt fel rá, továbbra is pocakját simogatta, és kissé gügyögve beszélt:

– Minden rendben, kicsi élet. Közel a világrajövetel, de előtte még láss egy kicsit a szememmel, mert mutatok valamit. – Ekkor Ravaszdira nézett. – Ugye milyen szép sivatagi róka? Nem is akármilyen! És azok a bohókás fülei! Szeretnéd rajtam keresztül megsimogatni?

Ravaszdi lekuporodva vicsorgott, majd legyőzve állati félelmét, írni kezdett:

„Ha tudtad, miért nem szóltál Riadnak?”

– Naaagyon okos egy róka, ugye? De úgy tűnik, csak fajtája szintjén – Ravaszdihoz fordult: – Nekem több eszem van annál, mintsem hogy megkockáztassam, hogy kirobbanjon az álmok háborúja. Ha szeretnél, kapsz egy rókát. Ezt vagy hasonlót. Nem tudod véletlenül, miért tört ki mégis?

Ravaszdi elsápadt volna, ha nem takarja tetőtől talpig bunda.

„Elárulom, ha hagysz egy kis időt nekem, mielőtt…”

– Megint végeznék veled? – egészítette ki készségesen a vörös tünde. – Ugyan! Mi hasznom származna abból? Gyenge vagy immár, csak a szád maradt. Igaz, az sem veszélytelen… De visszatérve az időre: az nem rajtam múlik és igencsak fogytán van.

A nő rámutatott elázott nadrágszárára, mire Ravaszdi végre felismerte a magzatvíz enyhén édeskés illatát. De régen is érezte ennek megfelelőjét rókaszukán!

„Honnan tudtad?”

– Ki felelős az álmok háborújáért? – kérdezett vissza Virágének, s Ravaszdinak volt egy olyan kellemetlen érzése, hogy csak szórakozik vele.

„Én.” – A vörös tünde meg sem rezzent, halványan mosolygott, melyet néha remegve kiegyenesített a fájdalom, s ilyenkor gyorsabban simogatta pocakját. – „Elképzelhető, hogy nem gondoltam át a dolgot.”

– Milyen dolgot?

Ravaszdi elsőre alkudozni akart, hogy most már igazán az ő kérdése van soron, de aztán szembesítette magát tulajdon szorult helyzetével.

„Rémálom révén rémálmokat bocsájtottam tanítványodra, így űzve őt ki a „jutalomból”.”

– Azok ott idézőjelek? – ütközött meg Virágének. – Bosszantó alak vagy még mindig, hallod-e? Másik rókát kapsz, kicsikém!

„Honnan?”

Virágének felkacagott.

„Mindent megrendeztem. A helyszín tökéletes volt. A templomot csak szentek lakták. A remetéknél is zárkózottabb, szerzeteseknél is feddhetetlenebb lények. Ők nem beszélhettek, még ha akciómmal gyalázat is érte otthonukat.”

– Alábecsülöd a kapcsolati hálóm.

– S egy Vörös Angyal esetében nincs is annál nagyobb hiba – lépett a körbe Égbolt Sikló, kit néhány méterről követett a szemlátomást ideges Szanaszél.

Ravaszdi üres gyomra bukfencet vetett: a Templomot számos Vörös Angyal is lakta!

„Megtetted?”

Virágének tágra meresztett szemekkel, ártatlanul pislogott az írás láttán.

„Angyalokat hálóztál be, hogy erőre kapva megmentsd néped elkárhozottait?”

– Ilyenkor hol marad a vörös, te kis képmutató féreg? – csattant fel a vörös tünde. – Mindig is sokat engedtél meg magadnak, róka, s ezúttal sem sikerült idejében leállnod. Szúró, kedves, megtennéd, hogy személyes bosszúállásod keretében elhallgattatod? Úgy értem, szabadítsd meg mindentől, amivel írhat! Csak hogy neked is legyen benne némi élvezet!

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!