A föld tiszta por volt, s ahogy lejjebb kotort mancsaival,
hamar meglelte a keményre szikkadt, rég halott talajt. Bárcsak jobban szűrhetné
a gazdatesteket! Persze kényelmes a földrajzi helyhez, s egyúttal teendőihez
igazítani a dolgot, vannak azonban bizonyos szükségletek, amikről jobb
gondoskodni.
Vagy
tényleg korgó gyomorral menjen oda? Hiszen még a levegőnek is baj szaga
van! Kis nyugalom nem ártana…
Vagyis
mégsem! Valahányszor gyorsan, az adott egyed ideje előtt távozott egy
fajtársából, mindig bűntudat gyötörte utána, ami ellen a legjobb fegyver, ha
elfoglalja magát egy olyan tevékenységgel, mely kellően alátámasztja az öngyilkosság
jogosságát – a táplálkozás, leszámítva az éhhalál-közeli helyzeteket, egyébként
szigorúan nem ilyen.
Jó,
ezúttal talán nem volt tökéletesen indokolt engedelmeskedni a lány hívásának,
hiszen még ha egy oldalon is álltak, mire mehet egy vörös tündével szemben?
A
légúszók felé legalább könnyű volt megtenni az utat – a testes hím, akiben
addig tartózkodott, a környék rókanépségének réme volt, már azzal is komoly
szolgálatot tett, hogy átvette felette az irányítást, de igazán csak egy helyi
nagyvaddal kiprovokált, eleve elvesztésre ítélt küzdelem hozhatta meg a környék
nyugalmát. Ismerjük be: jókor szólította őt Égbolt Sikló.
De
az éremnek mindig két oldala van: az ezt követő, sebtében meghozott döntés
végül egy békés, a légúszók máshonnanján éldegélő rókacsalád szukájára esett. A
hím nem volt otthon, a kölyköket pedig pont az anya nem engedte volna az ember,
Égbolt Sikló közelébe. Ravaszdi szívből remélte, hogy az apa rókához méltóan
gondoskodó, mert a csemetékre még bőven ráfért az ellátás és a tanítgatás,
miután „anyjuk” Égbolt Siklóval megölette magát.
Mennyi
szörnyűség! Egyáltalán kell ez neki? Akárcsak ez a kitérő, hiszen már most
sajnálta a kiválasztott egyedet. Annyira vékony jégen táncolt… Ha megtudja
Riad, hogy elintézte, hogy bezárják a túl nagyra törő Romlást, egyik
legkedveltebb teremtményét… Bár tulajdonképpen az, hogy nem kínozzák e
pillanatban is halálról halálra, azt jelenti, hogy nem szerzett róla tudomást,
s ezzel az ellenőrzéssel csak felhívná magára és a nem mindennapi rabra a
figyelmet.
Annyit
persze Riad is minden valószínűség szerint tudott, hogy Romlás eltűnt, méghozzá
nyom nélkül. Ám hiába e tudás – a csapda tökéletesre sikeredett, noha Ravaszdi
el tudott volna képzelni kevésbé kellemetlen megvalósítást is: mikor
réges-régen Virágének elővigyázatosságból volt kedves meggyilkolni őt, egy még
régebbi, kedves ismerőse, Rémálom segítségével megtréfálta a halál intézményét:
haldoklás közben az álombolygásba szenderedve meggyőzte őt hasznosságáról.
Miután sikerült beleszoknia új, valamelyest lebutított, de a halhatatlansággal
kacérkodó létébe, bosszút állt a vörös tündén: beleköpött a levesébe, melyet
Romlással együtt főzött ki. Mindezt utóbbi, nem mellesleg egyik legjobb
fogalom-barátja kárára hozta össze: csúnyán átejtette azzal, hogy – immáron szinte
tét nélkül – vele is megölette magát.
Sajnos
remek húzás volt, alattomos és… piszok szemét. Elhívta magával magában egy
megszentelt helyre, ahova amúgy Romlás soha sem juthatna. Ott aztán egy „bocs”
kíséretében felkínálta a legínycsiklandóbb, legromlékonyabb részét, mire
szerencsétlen, a balszerencsés, bár roppant érdekes körülményektől kissé eszét
vesztetten azonnal rávetette magát, szétszedve a (ráadásul arrafelé szentként
tisztelt) albínó róka maradék lelkét, mibe az állat menten bele is pusztult.
Onnantól meg minden ment magától: azzal, hogy Romlás felfedte kilétét, a
helyileg hihetetlenül erős Édesálom élve hatalmával és a jogos védelemmel,
elintézett neki egy alsó, karanténnal felérő zárkát a mindenki felé semleges Út
Vonalán.
Ilyet
még Romlás sem érdemelt. Ravaszdi némiképp kellemetlenül érezte magát a
gondolattól, mondhatni gyötörte felbátorodott lelkiismeretét, amiért ennyire
övön alul játszott. Megérte? Hiszen csak időt nyert vele, megnehezítve
Virágének dolgát. Csakhogy a vörös tündébe sajnos bőven szorult annyi kurázsi,
hogy tervét ha kell, bármi áron véghezvigye. Romlás kiiktatása csak
hátráltathatta, de meg nem törhette elszántságát. És Ravaszdi kifogyóban volt
az ötletekből. Egyedül az e máshonnanon, a végtelent kísértő kóborlását „töltő”
Ernében bízhatott, hogy ő valahogy megakadályozza a dolgot. Ugyanakkor fogalma
sem volt arról, hol is van a vándor.
Ravaszdinak
be kényszerült ismerni, hogy kevés ide, hol ezekkel az egyszerű rókatestekkel
kellett volna megragadnia a meglódult események gyeplőjét. Még beszélni sem
tudott. Meg különben is, ki a fene akar folyton folyvást megdögleni és
ártatlanokat kivégezni egy átébredésért?
Pedig
most kivételesen igaz és nemes ügyért küzdött, mely független volt saját
magától… Vagyis hát… Nyíltan haszna nem származott belőle, inkább csak felmérve
a dolog horderejét, arra jutott, hogy lehetőség szerint ne kerülhessen
sor a dologra, mert ő maga nem bírta teljesen belátni az esetleges
következményeket – és minden szerénytelenség nélkül, de ez bizony csak jelent
valamit az ő agyával.
Persze
nem feltétlenül olyan különös ez. Nagy, felelősségteljes szerep egy nagy, bár
egy hangyányit felelőtlen állatnak. Lehet, hogy majd ír róla egy könyvet, hogy
kicsit magával is foglalkoztassa a téma iránt érdeklődőket. A ponyva ízű, de
hangzatos, mert lényegi cím valószínűleg a következő lenne: A Kárhozottak
Halála.
Nem
élhette bele magát a jövő nagyszerűségébe, mert előbb a jelen volt soron:
magas, kissé zilált fickó sötét alakja rezgett a lusta porfüggöny mögött.
Lassan járt, mint aki nincs meggyőződve saját céljairól, ugyanakkor a mozgása
némi feszültségről is tanúskodott.
Mikor
elsőként feltűnt a fél, sárga-fekete bagolyszem, a Ravaszdiba szorult
róka-állat nyüszögve lekuporodott. A Rókák Hercege hagyta, hogy ráerőltesse
félelmeit a közös testre, mert tapasztalatból tudta, hogy ösztönének
rendszerint igaza van: a közelgő kétlábú fenevad előtt mindenáron
észrevétlennek kell maradnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése