2015. szeptember 14., hétfő

A Dermesztő

Derengő homály járja át és át, fagyott, nehézkes lassúsággal. Mégis: a széleken azért már vibrál a senki sóhaja. Hódara gyűlik a sarkokban, az a kevés dísz és faragvány alaktalanná torzul. Izzadnak és sorvadnak a szegecsek, a megfagyott víz mintája élesedik a belsejükben.
De még mindig bírja, még nem sikerült a lávatengernek komolyabb kárt olvasztania belé. Úszik büszkén, akár egy jéghegy, tör célja, a tűz magja felé. Már nincs messze, már érezni közelségét. A forróság elviselhetetlen és nincs visszaút.
Tovább a tűz fészkébe!
A Kapitány szokatlan módon egymaga mered a fedélzeten; kemény, akár a szikla, mégoly mozdulatlan. Ő az egész inváziós flotta parancsnoka, cirkálója, a Dermesztő, a környék egyetlen hajója. Megfeneklett bajtársai megkérgesedett lávából kinőtt jégcsapokként fogynak körülötte – hatalmas, vizeket uraló csatahajók, legyőzve is nehezen emészti meg őket a tűz tengere.
A Dermesztő azonban túlért rajtuk. A fekete buborékokká dermedő láva tapad gőzölgő falára, de a hajótest mindig kirobban. Megállíthatatlan. Nagyságához mérten igen gyors, a legsebesebb a flottában. Fürge és erős, szinte természetfölötti állhatatosság jellemzi, csakúgy, mint Kapitányát. Talán ők az utolsók, s talán a parancsnok fagyos, de már csöpögő kezében rejlik az utolsó esély arra, hogy elpusztítsák a magot, mielőtt az pusztítja el őket az utolsó jégkristályig.
Tovább a tűz fészkébe!
A Kapitány korlátra támaszkodó, a hadjárat kezdetén még robusztus és éles jégcsizmája megfolyva, de azért még felismerhető. Mellette egy lávacsepp lyukat éget a padlóba, sisteregve szublimál el a kis gödörnyi jég. Ez már a vég, a fagytartalék közel a leolvadáshoz.
Azonban a mag sem lehet már messze, egyre jobban izzik a végtelen óceán, táncol a mindenség. A Dermesztő körül lomhán kavargó láva sem lehet rosszabb ennél az égető, nehéz levegőnél!
Nincs remény... – Tovább, tovább a tűz fészkébe!
Kásás vízfolyamokat izzad ki magából a hajó fedélzete, felépítménye; a ringást követve sodródnak faltól-falig az elmúlás nedvei. A vasmacska már sehol – ugyan kinek kell? A jéghegy kiállású, rideg Kapitány máskor a leheletet sem engedte volna lecsapódni, sziklakemény hajóján egy szegecs feje sem hiányozhatott. De itt már nincs olyan szabály, ami ne íródott volna felül. Itt, a fagy birodalmától távol a jég alkalmazkodik.
A Kapitány mozdulatlan, orrszobornak is beillene. Alakja még mindig daliás, csak egy kicsit fogyott le; összességében nem sokat fogott rajta, a Dermesztőhöz képest elenyésző tömegen a forróság... De nem mozdul! Ki harsogja majd a legénységnek a csatakiáltással is felérő parancsot: „Tovább a tűz fészkébe!”?
A Dermesztőnek azonban úgy tűnik, ennyi sem kell. Tudja a dolgát matrózai nélkül is, talán a Kapitány szobormerev iránymutatása révén tartja az irányt. Tömege rendíthetetlen közeleg célja felé, maga mögött hagyva az utolsó roncsok jégzátonyait is. Üszkös, fekete kőhullámok kísérik útját, de hátrafelé, a messzeségben szinte azonnal feloldódnak.
Még soha senki nem jutott idáig, talán az övéik sem. Itt nincs semmi, minden képlékeny, a levegő alig elválaszthatatlan a lávatengertől – s az, hogy utóbbi színén még mindig fent van a rettenetes hadihajó, önmagában csoda. Páncélja tiszta izzadtság és harapás, de lék sehol sem tátong rajta.
Mindezen dac és akarat azonban fölösleges magamutogatás a győzelem nélkül. Csak ez számít, nincs más érdem.
A legfőbb ellenség egyszerre ott volt elől, szélesen, fortyogva terpeszkedve, s egy pillanatra mintha megállna a hajó: a mag és a Dermesztő találkozott végre, a tűz és a víz egymással szemben – farkasszemet néző gigászok, egy kis kölcsönös tiszteletadás az utolsó, mindent eldöntő ütközet előtt.
Eljött a pillanat, de a Kapitányt nem hallani, bátor hangja rég nem szilárdul eltökéltséggé: víz patakzik hajója oldalán, s a tűzfészek aranyos fénye játszik benne.
Ám a Dermesztő képlékenyen ringva tör előre így is; ha eléri a magot, sikerül, a világot izzó sárrá olvasztó harag lehűl, s végleg megenyhül. Íme hát az út vége, most vagy soha! Lávahullám ront keményen koppanva oldalának, a hidegtől lassuló örvény cibálja. Hánykolódó, kékesfehér tömege el-elveszik a gőzviharban, eltörpül a mag minden irányból égető ostromgyűrűjében. De meg nem áll, alakja egyre összébb megy, ahogy közelít ellentéte felé...
vagy csak zsugorodik, miközben olvad.