2015. szeptember 30., szerda

II. szakasz: Vándorok vándora 2.

Erne még mindig kába volt. Nehéz fejével azon tűnődött, vajon Romlás érezhet-e hasonlót? Elvégre ő sem sieti el mai társalgásuk kezdését…
Micsoda terhes éjszaka! Telítve azokkal a jelentéktelen (vagy annak remélt), szapora álmokkal, melyek csak jönnek és mennek megállás nélkül, nem hagyva nyugtot a pihenőidejét töltő agynak.
Felkavartál rendesen, te dög, pedig még alig kezdtünk bele!
Ilyenkor (meg olyankor, ha rossz volt a kedve, vagy ha esetleg a legritkább esett meg, vagyis: félt) mindig tett egy kiruccanást valamelyik jól bejáratott máshonnanba, ahol elvonták a figyelmét, esetleg kikapcsolták.
Vágyta most is e megváltó-helyeket, de úgy érezte: nem mehet. Még nincs itt az ideje, még nem tud eleget, a megértés felépítményéhez szükséges állványzatok lábának nem találta meg a helyet. Sehol sem tart. Ha elmegy, talán elszalaszt valamit… bármit, hiszen az sem világos mit és hol keressen.
– Mesélj magadról! – zúzta szét tompa, vizenyős állapotát egy egyszerre lelkes és parancsoló hang: egyedül Romlás lehetett képes össze nem fésülhető dolgokat egyidejűleg közvetíteni.
– Magamról? – hagyta magát visszakérdezni Erne, hiszen még nem volt teljesen képben.
Romlás nem felelt.
Miért kéne mesélnem? – ütközött meg a vándor. – Miről beszél ez? De máskülönben meg miért vagyok itt?
Átkozni kezdte magában Romlást, de közben rájött: a legtöbb gondolatban rászabadított csapásnak e furcsa lény még örülne is… És nyerésre áll, bármilyen szabályok szerint és bármilyen tétre is játsszák e játszmát. Fel kell vennie a kesztyűt, meg kell mutatnia, hogy nem akárkivel van dolga.
Vándorok vándora – ugrott be neki, s szinte azonnal arcon is csapta magát: hiszen ezt is Romlás találta ki!
– Biztos vagyok benne, hogy magadban tusakodással nem kerekedhetsz fölém. A fizikai erőszakot pedig szóra sem méltatnám.
– És ha mesélek? – kérdezte akaratlanul is feldúltan a vándor. – Azzal talán javítok az esélyeimen?
– Minden rajtad áll. Számomra mindenesetre sokkal érdekesebb lenne.
– Persze – csapott le Erne, s érezte azt a belül égető kis lángot, ami jelezte: végül nem lesz igaza. – Csak még jobban kiszolgáltatnám magam. Miért akarnám megkönnyíteni a dolgod?
– Az valóban nem lenne okos húzás – értett egyet Romlás, képzeletbeli hangjában nevetés bujkált. – De ugyanezzel az erővel magadnak is kedvezhetnél. Arra kértelek: légy a mesélő. Nem is tagadom: én mindent befogadok, érzékenységem rendkívüli. Te viszont irányíthatsz. A kulcsszó: tudatosság.
– Hazudozzak? – támadott megint Erne. – Azt szereted csak igazán, te mindenek megrontója!
– Szeretem – erősítette meg rövid töprengés után Romlás. – Már csak azért is, mert ez számomra hazai pálya. De figyelmeztetlek: ne úgy próbálj legyőzni, hogy közben ezen cél lebeg a szemed előtt! Ezek korlátok. Amivel te rendelkezel: tulajdon, vándori határtalanságod. Használd fel ezt, szárnyalj!
– Minek? – kérdezte szemeit dörzsölve a vándor. – Te végig itt leszel és iszod minden szavam.
– Rázz le magadról! S ha kell, hessegess el!
Erne harcművészhez méltatlan kalimpálással űzte el a rókatetemet hátrahagyó, kövér döglegyeket, melyek most az ő reggelijére vetettek szemet.