2015. szeptember 24., csütörtök

II. szakasz: Vándorok vándora 1.

Szó nélkül – tudva, amit részére tudatni akartak – elfogadta a falatka kínálta homogén, ragacsos pépet. Édes, enyhén vaníliás, de annál sokkal elevenebb illatot árasztott. Megmártotta benne ujját, és lenyalta. Még a sokat látott vándor számára is ismeretlen alapanyagok ragyogó keveréke egyáltalán nem bizonyult gejlnek, mint ahogy azt a férfi zsigerből várta. Íze széles skálán mozgott, szinte táncolt. Igen, az éhség megszűntéig jóízűen lehet majd fogyasztani magában is, de talán akkor sem lesz baj, ha degeszre tömi magát vele, ellentétben a legtöbb cukrászcsodával.
Felér egy élménnyel, egy újjal.
De vajon elég lesz ez ahhoz, hogy kiverje fejéből a látottakat?
A történtek, vagyis egy vérzésnek induló hulla nem lett volna önmagában különösen megrázó, hiszen egy vándorról, nem is akármilyenről beszélünk. Erne oly sok mindent látott és tapasztalt, hogy abba belekezdeni sem lenne értelme ilyen rövid fejezetek mellett…
Maga az esemény tehát ki nem zökkenthette, sokkal inkább a körítés. Mesterkéltség. Hatalom. Mikroszkopikus lábnyomok, apró, hátrahagyott hámfoszlányok, vagy egy régi, helyzetidegen beázás elszíneződései.
Ahogy tovább olvasott a még a falakon is kifigyelhető, porszemnyi jelekben, Erne számára bebizonyosodott, hogy a Romlással szembeni játszmához bizony valamennyi vándori tapasztalata elkél majd. És az sem biztos, hogy ellenfele egyedül van: a minták zavarosak és nagyon régi jegyeket hordoznak, melyeknek ma is jár a tisztelet, és semmiképp sem félvállról veendőek.
Megpróbált a tálból inni, de ahhoz túl sűrű volt a pép. Nem kapott evőeszközt, a falatka pedig már – méreteihez viszonyítva – messze, méterekre totyogott…
Persze, hogy a kezében ott a kanál…
Erne nem volt éppen kényes, egészséges lustasága pedig végleg megpecsételte a kulturált evés sorsát. Ahogy ujjaival kanalazgatta, róluk pedig szopkodta, szürcsölgette a súlyos levet, úgy tért vissza belé az életnedv-kedv, ami nem kiirtotta, sokkal inkább elnyomta azt a nyugtalan aggodalmaskodást, amit Romlás előadása kiváltott belőle. Ott is hagyta az összehordott bútorok ellenére is puritán benyomást keltő lakosztályát, és a dögnek fekhelyt biztosító emelvényéhez indult.
– Ki lehetett képes meggyilkolni Ravaszdit? – tette fel morogva energikussá tisztuló tudatának a kérdést. – És leszámítva azt, hogy a híresztelések alapján milyen borzasztó irritáló tudott lenni, mi oka lehetett rá?
Ő maga is ismerte az áldozatot, de csak futólag és mélyről, ahol gyakran nem könnyű a tapasztaltak értelmezése. Ezenfelül idejét sem tudhatta már a találkozásnak, ezeken az álom-utakon ugyanis az idő korántsem a szigoráról volt híres. Mint mindenre, emlékezni természetesen jól emlékezett a már-már kápráztatóan élénk narancs bundájú, fehér hasú, tiszteletre méltóan megtermett vadászra. Mennyire nem hasonlított erre a bohózatba illő sivatagi rokonára!
Havas tájon lelt rá a rókára (vagy fordítva), amint éppen vadat cserkészett. Hihetetlen érzékeivel kifigyelte az ember-térdig érő hó alatt kocorgó rágcsálót, majd szinte függőlegesen felugorva, pofával előre belefúródott a hóba.
A következő pillanatban öröm-vinnyogva rázta le dús, téli szőrzetéről a havat, szájában a még mindig rángatódzó, szőrös kis lénnyel. A vándorra nézett, akit elbűvölt az állat egyszerű, de nagyszerű boldogsága. Éppen belefeledkezett volna a szívderítő képbe, amikor kiszúrta a rejtett értelmet: épp ellenkezőleg, a róka figyelte őt vidáman, ahogy ha nem is alsóbbrendűt, de mindenesetre csekélyebb értelműt szokás nézni kellő, mégsem elegendő bölcsességgel felvértezve.
A róka egy pillanatra megvillantotta fogait, de ez nem vicsor volt. Mikor a későbbi Erne hűlt helyére loholt, vércseppekre lett figyelmes a hóban. Olyan hideg volt, hogy alig-alig színezték meg a mindent beborító fehérséget megfagyás előtt. Egyszerűen érezte akkori, kevésbé kibontakozott érzékeivel is, hogy mintát lát, noha felesleges lett volna keresni a bármivel is azonosítható részeket: a megfejtést önmagán keresztül kaphatta meg.
Az ellenség könnyei – ez ugrott be neki legelőször, s aztán még számos, látomással felérő címet adott a mulandó, ravasz műalkotásnak.
Sokkal később ébredt csak rá, ki volt valójában a magányos téli tundra vadásza. Nem lehetett más. Nem osztotta meg senkivel a történteket, mert nem akarta, hogy megtudják, miért ilyen biztos a Rókák Hercegével való találkozásban. Ebben az egy esetben szégyellte vándori készségét a külvilág előtt. Hiszen mintha egy istennel találkozott volna! Kiváltságosnak viszont sosem szeretett tűnni – talán mert az egyik utolsó vándorként lényegében az volt.
De pont jó volt ez titoknak. Nem is kívánkozott ki belőle – egészen addig, míg a kósza híresztelések megkerülhetetlen ténnyé nem nevezték ki magukat, azaz: Ravaszdi halott.
– Mi köze van az én Szanaszélemnek és a te fiadnak első gyilkosodhoz? Akarom mondani: Ravaszdi első gyilkosához.
– Azt hittem, ma már nem számíthatok társaságodra – szólította meg a rókatetemből Romlás szelleme, miközben a férfi lerakta kiürült tálját.
– Még egyszer szembe akartam veled nézni. Álomban sok minden a helyére kerül, amit nappal nem tudunk feldolgozni. Kell még egy lenyomat lefekvés előtt, egy falat, még ha érdemi válaszra nem is méltatsz.
– Remélem, azért nem akadok majd a vándorok vándorának torkán! – cukkolta Romlás, gondolat-szava nyomán a szél selymes, rövid szőrszálakat sodort le a tetemről.
Erne elmarkolta szájáról a csiklandozó bunda-maradványt, majd óvatosan hátrálni kezdett.
– Másra számítottál? – visszhangzott a kérdés a vándor fejében.