2015. szeptember 3., csütörtök

I. szakasz: Esszencia 4.

A hagyományos érzékszervek semminemű változásról nem számolhattak be. A Szükséges Rossz azonban átlátott a csalóka csenden, a rezzenéstelen Úrnőn: valami nagy dobásra készült, valami a ki tudja milyen dimenzióban vett mélységekben várakozott, hogy kitörjön. Pillanatokkal később pedig már tisztán lehetett érezni, mint éri el a kívánt szintet. Innentől kedve nem volt megállás – a csarnok életre kelt mar.
A falak hasadékaiban, a sötétség sötétségében megbúvó mohák sejtelmesen felparázslottak, majd izzani kezdtek, s ezzel párhuzamosan elképesztő növekedésnek indultak. A már meglévő kapaszkodó gyökerek összeálltak, és helyváltoztatásra képes, ízelt csápokká alakultak.
A Szükséges Rossz inkább érezve, mint látva e mozgolódást, s inkább tapasztalata, mint a még nem túl rémisztő látvány miatt pattogó, éppen kissé unott parancsszavakkal utasította zsoldosait, hogy módszeresen égessék fel az egész barlangot. Ő maga azonban nem mozdult, csak figyelte tovább belső és külső szemein keresztül a lények hihetetlen metamorfózisát.
Miután újdonsült végtagjaikkal eltávolodtak egymástól az egykori mohák, a fölöslegessé vált csápjaikat javarészt eltüntették, jobban mondva ritkás bordákká alakították. Az időközben megfolyósodott levélzet ragacsos lepelként csorgott végig rajtuk, rugalmas, de szilárd külső szövetet alkotva. Végeredményében valami gumó jött létre, elvékonyodó csővel a végén. A mohatelepek utódai maradék néhány tagjukkal megkapaszkodtak a kőzetben, mintegy fejlődés közben is előre tudva, hogy így nagyobb az esély feladatuk végrehajtására, ami nem volt más, mint a következő generáció minél komplikáció mentesebb világrahozatala.
A gumók tulajdonképpen anyaméhek voltak, önmagukat kezdték minden fizikai szabályt meghazudtolva sokszorosítani. Cuppanó hangok kíséretében csusszantak ki belőlük kicsinyített, még nyitott bordázatú, túlfejlett csápokkal rendelkező másaik, melyek aztán – mintha csak irtóznának anyjuktól – kezdtek iszkolni annak közeléből. Rövidesen megállapodtak, növekedtek egy kicsit, majd megkezdték a következő ciklust.
A tizenegy lángszórósnak nem lehetett esélye feltartóztatni ezt az őrült reprodukciót.
A Szükséges Rosszt lenyűgözték a látottak. A fogását próbálgatta a keze ügyébe vett Célszentesítőnek, az egyszerűen csak míves rúdnak tetsző, rettenetes csatabárdnak. Jobban szerette ugyan a hozzá illő szúróeszközt, vagyis a lándzsát, de erre a helyre pillanatnyilag ezt látta a legmegfelelőbbnek. A fegyver fejének helyére most odaröppent az eddig tétlenül a Lüktető felett leselkedő vörös fény. Felragyogott, hogy a Szükséges Rossz egyszerű emberszemének is megmutassa, mire ment ki ez a hallatlan szaporodás.
Az anyaméhek többsége innentől már nem önmaga másolásával volt elfoglalva, hanem minden máséval. Az egyikből épp egy visítozó szárnyatlan denevér mászott elő, miközben ügyetlen ujjcsont karmaival felsebezte a szülőcsatornát.
A Szükséges Rossz szívesen figyelte volna e korcs első lépéseit, ehelyett azonban egy félfordulattal leszelte a lény fejét könyökpengéjével, és már e mozdulat közben megelevenítette gondolatait a nyél végén: a vörös fény mintha megkövesedett volna, ahogy szimmetrikus, kristályosan áttetsző bárdfejet képzett.
A Célszentesítő mai első csapásától szinte szétrobbant a denevér testvérének éppen életet adó anyaméh. A mindenfajta további létre képtelen cafatok méterekre repültek a végzetes sujtástól.
A folyamatosan szelektált zsoldosok eközben jól állták a sarat, sőt, hatékonyságuk egy darabig fokozódott is, ahogy a tüzektől egyre többet láttak és egyre célirányosabban égették fel az Úrnő gyermeteg seregeit.
A Szükséges Rossz azonban hamar felismerte az állás csalóka mivoltát: a csarnok sokkal hatalmasabb volt annál, semhogy mindennek elejét vehessék.
És tessék: egy távolabbi zugból már fel is hangzott egy bömbölés. A Szükséges Rossz a hangból a méretre következtetett (és nem repesett az örömtől), abból pedig arra jutott, hogy ezt már valószínűleg nem a legfeljebb fazéknyi mohanyaméhek, hanem saját fajtája hozta világra.
Igen, ez nagyon is ésszerű – állapította meg, miközben a harci düh és egy zoológus elragadtatottsága kelt birokra elméjében. Azonnal belátta, hogy ma bizony meg kell izzadnia.
Meglendítette a Célszentesítőt, hogy egy szárazföldi tüskés polipnak (mellesleg a mérete alapján ez sem volt első generációs) legyen a végzete, mire fegyvere megakadt a levegőben.
Döbbenetes! A távoli unokatestvérét megmentő imádkozósáska akár fölé is magasodhatna! Tüskés mellső lábaival úgy szorította a csatabárd fejét, hogy csak a döggel együtt lehetett volna megmozdítani. Noha légies testarányaiból adódóan az se lett volna kivitelezhetetlen feladat, a Szükséges Rossznak elegánsabb ötlete támadt, melyet mindjárt meg is osztott a rovarral, de csak miután térdpengéjével szétkaszabolta a polipot.
A Célszentesítő félig átlátszó feje ellentmondást nem tűrve alakult át, és néhány tüskét félrenyomva vagy éppen kitörve, majdnem körbenőtte egy pár külső penge formájában a sáska lábait. Az ízeltlábú kétségbeesve rángatni kezdte csapdába zárt tagjait, de csak felsebezte őket a sokkal szilárdabb éleken.
A Szükséges Rossz kihasználva ellensége zavarát és hogy már nem tartanak neki ellen, félfordulattal rásegítve a nyomatékra, egy egyszerű csavarással letépte a szörnyeteg lábait.
Az állat hangot sem adott, miközben vergődve feldőlt.
A Szükséges Rossz csizmájával lerugdosta fegyveréről a darabokat, melyek éppen egy zöldesbarna, kérges-inas láb elé hullottak. Ahogy feltekintett, a védekezően keresztbe maga elé emelt Célszentesítő vöröses fénybe vonta az Úrnőt és zsákmányát: az egyik zsoldos volt az.
Az Úrnő levette a katona hullafoltos nyakáról több tíz centis ujjait, láttatva a sebből tenyerébe komótosan visszahúzódó, jóllakott férget.