Ki vagy te valójában? – kérdezte a király a légúszónak
öltözött lányt, aki korábban az Égbolt Sikló névre hallgatott, mire válasz
gyanánt olyan fagyos tekintetet kapott, hogy szinte összekoccantak a fogai.
Felfogta,
hogy a helyzet megváltozott legelső találkozásuk óta, s hogy soha egy
pillanatig sem volt nyeregben (kivéve talán a Szanaszél nevű srác
megfertőzésénél). Minden a valahogy időközben „megérő” lány érdeme, nem vitás.
Alig néhány órája ismerik egymást, mégis annyi mindent köszönhet neki máris – a
légúszók még kutyafuttában is elképesztő világa, vagy ez a mostani kastély a
maga sajátos, gonosz arculatával, na meg persze az átébredés csodája –
hihetetlen, s még most sem tudta, hogy mit álmodott belőle és mi volt valóság.
Nem kérdés, hogy vezetője legalább egy nagyságrenddel jobban tisztában van
mindennel, ami most csak számíthat.
De
mi a helyzet a másikkal? Jellegtelen alak, s mintha erre rá igyekezne játszani
azzal, hogy annyira félrevonul, arcát is lehorgasztja, és csak néha mozdul,
mint aki ellenőrzi, működnek-e még az izmai – olyankor viszont riasztó módon,
gyorsan és pontosan teszi.
Ővele
bezzeg nem viselkedik lenézően az egykori Égbolt Sikló, úgy, mintha csupán egy
eszköz, holmi tenyészcsődör volna. Bár ami azt illeti, kettejük kapcsolatával
sincs minden egészen rendben. A lány ideges. Keresi a szürke férfi szürke és
sárga-fekete tekintetét, talán közel van hozzá, hogy belekössön. Feszültsége
szinte tapintható, de már ennyiből is egyértelműen látszik, hogy ez kevés lesz,
kevés az alakhoz. Mintha a világon minden hidegen hagyná…
– Legalább
az igazi nevedet elárulhatnád – törte meg a csendet sokadszorra is a király. –
Valahogy csak kéne, hogy szólítsalak.
Mindketten
odafordultak. A lány talán csak azért válaszolt, mert ő is észrevette, hogy
ezzel sikerült kiváltani valamit az ismeretlen férfiből.
– Neked
sehogy sem kell szólítanod.
Na
tessék, megint egy ilyen haszontalan, fellengzős felelet. Mire jó ez? Mondjuk
az igazsághoz hozzátartozik, hogy annak idején ő is kihasználta az alattvalóit
– megizzasztotta őket szóban, de csak ha megérdemelték. Például egy-egy
kiskirályi babérokra törő nemesúr ilyetén való megregulázására igazán nem lehet
mondani, hogy merő passzióból van rá szükség.
De
a lány… ugyan mi olyat tett vele szemben, ami ridegségét indokolná? Elintézte
neki Szanaszelet… vagy Szanaszélt, és még a kedvére is tett, ahányszor csak
megkívánta, jócskán túlteljesítve saját (vélt) képességeit. Idővel persze
felismerte, hogy a libidóval együtt nem tért vissza fiatalsága, s kezdte
teljesen elveszíteni érdeklődését. Beleunt a kihasználtságba. Amúgy sem hitte
volna, hogy eddig tarthat türelme.
Az
Isten szerelmére, hiszen csak egy nevet kért, hát olyan nagy…
– Virágének.
Szólíts Virágéneknek.
A
furcsa alak arcán hideg méregként folyt ki oldalra a félmosoly, s mikor
megszilárdult, mintha sötét árnyék suhant volna át fölötte.
A
király sem ezt, sem az elhangzottakat nem igazán tudta értelmezni. Virágének?
Hát ezt nézte volna ki a legkevésbé a hirtelen haragú, szexmániás, gyilkos
gondolatoktól sem mentes fúriából.
– Virágének
– tett hangosan is próbát a szóval, de az így is bántóan idegenül hangzott.
A
lány eddig lehunyva tartott pillái felrebbentek, nyíló virágokhoz téve
hasonlatossá szemeit. Amikor megszólalt, dallamos hangja furcsa módon éneknek
tetszett.
– Tessék,
én királyom.
A
király megköszörülte torkát, tartott a lány burkolt haragjától, nem akarta
fölöslegesen beszéltetni, de a céltalan megszólítással feldühíteni sem.
– Ki
ez az… alak? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést.
– A
Szükséges Rossz. Az egyetlen szövetségesünk.
– Biztos,
hogy ez a megfelelő kifejezés? – szólalt meg most először a férfi, de meg nem
moccant, arckifejezését is mintha úgy faragták volna koponyájára.
– Csak
teszt volt – emelte fel, majd tárta szét a kezeit Virágének, aztán megkérdezte:
– Szerinted ennyire távol állunk tőle?
– Mire
kell neked ez a szó? Tudom, hogy azok közé tartozol, akik elvileg már réges-rég
eltávoztak az élők, de legalábbis a szabadok sorából. Csak nem ismersz
olyasfajta bűvigéket, amelyekkel kikényszeríthetsz belőlem valamit a megfelelő
egyetértést követően?
– Népem
nem rendelkezett ilyennel.
– És
te?
– Nem
értek a szavak bájolásához.
– Talán
nem. De nem is kellett, hiszen amennyire szabad akaratom megvan még, önként
teljesítettem az alku rám eső részét.
– Talán
attól tartasz, hogy nem állom a szavam?
– Fel
sem merül bennem.
– Mi
hozott létre benneteket? – kérdezte egyszer csak a lány a király számára dühítő
áhítattal a hangjában. – A magatok módján tökéletesek vagytok. Méghozzá a
leghétköznapibb értelemben.
– Engem
egyszülőm alkotott.
– Tudom,
de mi alkotta őt? Mi hív életre egy fogalmat?
– Mi
hívja életre az élőt? – kérdezett vissza még mindig tökéletes passzivitással a
férfi. – Például azt, amelyik véresen, ordítva jön világra?
– Minket
az Akarat – jelentette ki büszkén a lány.
– Vagy
elhiszem, vagy nem.
– Talán
nem ismered felfogásunk fundamentumát?
– Piramis-hatás.
– Hisszük,
hogy a csúcs… olyan, mint másoknak Isten.
– Nem
voltatok mindig ilyen lerongyoltak. – Szavai hallatán a lány izmai, azok az
erős, játékos izmok megfeszültek. – Talán nem állt valaki a magatok
aranykorában a tetején? Találkozott az Akarattal?
– A
legtetején sosem. Vagy elintézte, hogy ne tudjuk meg soha.
– Igen,
valami ilyesmi válaszra számítottam.
– Nem
hiszel nekem – állapította meg nyugodtan Virágének.
– Tökéletes
vagyok, de ez az állapot a fogalmi tökély megtestesülése. Ez annyit
tesz: egyszerű vagyok. A szükségleteim is azok.
– Attól
még értheted, mi az a hit.
– Értem.
De nem érzem át, tehát a hívő logikája szerint mégsem értem.
– Hit
nélkül szálltál be a játékba. Mégis látom rajtad, hogy fel-feléled benned egy
rejtélyes motiváció. Hadd előzzem meg a vádat: nem, nincs hozzá közöm.
Most
először! A férfi most először moccant meg úgy, ahogy egy normális ember
szokott, akire hat a környezete.
– Talán
mégsem vagy olyan egyszerű.
– Mire
kell neked egyszülőm? – tette fel egészen emberien a kérdést a Szükséges Rossz.
Mint aki nincs tisztában a válasszal.
– Semmire.
– Tehát
hazudtál.
– Nem
mondtam, hogy nekem célom a kiszabadítása. Kellettél.
– Miért?
– kérdezte élesen, ellentmondást nem tűrve a férfi.
– Mert
féltem… – fogott bele csendesen a lány – az Élet, az Ősanya tekintetétől. Ezért
küldtelek a Lüktetőért téged.
A
Szükséges Rossz karba tett kézzel várakozott, úgy festett, átvette az
irányítást.
– Jó
tett helyébe jót várj – folytatta a másik. – Szívesen segítek neked, amennyiben
kívánod. Akár jószülődet, Romlást is kihagyhatjuk belőle. Van némi fogalmad
hatalmam mibenlétéről, és van ugyebár egy Lüktetőm is. A döntés a tied.
– Segítesz,
pedig okod már nincs rá – emelte fel a fejét a férfi. – Piramis kockának szánsz
talán? Bátor gondolat az utolsó vörös tündétől. Vagy hívjalak inkább Vörös
Angyalnak?
Virágének
felkacagott.
– Hazudnék,
ha tagadnám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy forrást fakasztok belőled,
hogy követőmmé teszlek. De ehhez még mindig bőven túl egyszerű vagy, fejben
igen jól védett. Noha lenne honnan kiindulnom.
– Éspedig?
– így a Szükséges Rossz, ki még most is megingathatatlannak tetszett.
– Lefogadom,
hogy nagyon régi ez a te Célszentesítőd.
– Egyidős
velem.
– Gondolkoztál
már azon, miért vörös a fénye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése