2015. szeptember 22., kedd

II. szakasz: Hívatlan édes álmok 1.

Ki vagy te valójában? – kérdezte a király a légúszónak öltözött lányt, aki korábban az Égbolt Sikló névre hallgatott, mire válasz gyanánt olyan fagyos tekintetet kapott, hogy szinte összekoccantak a fogai.
Felfogta, hogy a helyzet megváltozott legelső találkozásuk óta, s hogy soha egy pillanatig sem volt nyeregben (kivéve talán a Szanaszél nevű srác megfertőzésénél). Minden a valahogy időközben „megérő” lány érdeme, nem vitás. Alig néhány órája ismerik egymást, mégis annyi mindent köszönhet neki máris – a légúszók még kutyafuttában is elképesztő világa, vagy ez a mostani kastély a maga sajátos, gonosz arculatával, na meg persze az átébredés csodája – hihetetlen, s még most sem tudta, hogy mit álmodott belőle és mi volt valóság. Nem kérdés, hogy vezetője legalább egy nagyságrenddel jobban tisztában van mindennel, ami most csak számíthat.
De mi a helyzet a másikkal? Jellegtelen alak, s mintha erre rá igyekezne játszani azzal, hogy annyira félrevonul, arcát is lehorgasztja, és csak néha mozdul, mint aki ellenőrzi, működnek-e még az izmai – olyankor viszont riasztó módon, gyorsan és pontosan teszi.
Ővele bezzeg nem viselkedik lenézően az egykori Égbolt Sikló, úgy, mintha csupán egy eszköz, holmi tenyészcsődör volna. Bár ami azt illeti, kettejük kapcsolatával sincs minden egészen rendben. A lány ideges. Keresi a szürke férfi szürke és sárga-fekete tekintetét, talán közel van hozzá, hogy belekössön. Feszültsége szinte tapintható, de már ennyiből is egyértelműen látszik, hogy ez kevés lesz, kevés az alakhoz. Mintha a világon minden hidegen hagyná…
– Legalább az igazi nevedet elárulhatnád – törte meg a csendet sokadszorra is a király. – Valahogy csak kéne, hogy szólítsalak.
Mindketten odafordultak. A lány talán csak azért válaszolt, mert ő is észrevette, hogy ezzel sikerült kiváltani valamit az ismeretlen férfiből.
– Neked sehogy sem kell szólítanod.
Na tessék, megint egy ilyen haszontalan, fellengzős felelet. Mire jó ez? Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy annak idején ő is kihasználta az alattvalóit – megizzasztotta őket szóban, de csak ha megérdemelték. Például egy-egy kiskirályi babérokra törő nemesúr ilyetén való megregulázására igazán nem lehet mondani, hogy merő passzióból van rá szükség.
De a lány… ugyan mi olyat tett vele szemben, ami ridegségét indokolná? Elintézte neki Szanaszelet… vagy Szanaszélt, és még a kedvére is tett, ahányszor csak megkívánta, jócskán túlteljesítve saját (vélt) képességeit. Idővel persze felismerte, hogy a libidóval együtt nem tért vissza fiatalsága, s kezdte teljesen elveszíteni érdeklődését. Beleunt a kihasználtságba. Amúgy sem hitte volna, hogy eddig tarthat türelme.
Az Isten szerelmére, hiszen csak egy nevet kért, hát olyan nagy…
– Virágének. Szólíts Virágéneknek.
A furcsa alak arcán hideg méregként folyt ki oldalra a félmosoly, s mikor megszilárdult, mintha sötét árnyék suhant volna át fölötte.
A király sem ezt, sem az elhangzottakat nem igazán tudta értelmezni. Virágének? Hát ezt nézte volna ki a legkevésbé a hirtelen haragú, szexmániás, gyilkos gondolatoktól sem mentes fúriából.
– Virágének – tett hangosan is próbát a szóval, de az így is bántóan idegenül hangzott.
A lány eddig lehunyva tartott pillái felrebbentek, nyíló virágokhoz téve hasonlatossá szemeit. Amikor megszólalt, dallamos hangja furcsa módon éneknek tetszett.
– Tessék, én királyom.
A király megköszörülte torkát, tartott a lány burkolt haragjától, nem akarta fölöslegesen beszéltetni, de a céltalan megszólítással feldühíteni sem.
– Ki ez az… alak? – tette fel a legkézenfekvőbb kérdést.
– A Szükséges Rossz. Az egyetlen szövetségesünk.
– Biztos, hogy ez a megfelelő kifejezés? – szólalt meg most először a férfi, de meg nem moccant, arckifejezését is mintha úgy faragták volna koponyájára.
– Csak teszt volt – emelte fel, majd tárta szét a kezeit Virágének, aztán megkérdezte: – Szerinted ennyire távol állunk tőle?
– Mire kell neked ez a szó? Tudom, hogy azok közé tartozol, akik elvileg már réges-rég eltávoztak az élők, de legalábbis a szabadok sorából. Csak nem ismersz olyasfajta bűvigéket, amelyekkel kikényszeríthetsz belőlem valamit a megfelelő egyetértést követően?
– Népem nem rendelkezett ilyennel.
– És te?
– Nem értek a szavak bájolásához.
– Talán nem. De nem is kellett, hiszen amennyire szabad akaratom megvan még, önként teljesítettem az alku rám eső részét.
– Talán attól tartasz, hogy nem állom a szavam?
– Fel sem merül bennem.
– Mi hozott létre benneteket? – kérdezte egyszer csak a lány a király számára dühítő áhítattal a hangjában. – A magatok módján tökéletesek vagytok. Méghozzá a leghétköznapibb értelemben.
– Engem egyszülőm alkotott.
– Tudom, de mi alkotta őt? Mi hív életre egy fogalmat?
– Mi hívja életre az élőt? – kérdezett vissza még mindig tökéletes passzivitással a férfi. – Például azt, amelyik véresen, ordítva jön világra?
– Minket az Akarat – jelentette ki büszkén a lány.
– Vagy elhiszem, vagy nem.
– Talán nem ismered felfogásunk fundamentumát?
– Piramis-hatás.
– Hisszük, hogy a csúcs… olyan, mint másoknak Isten.
– Nem voltatok mindig ilyen lerongyoltak. – Szavai hallatán a lány izmai, azok az erős, játékos izmok megfeszültek. – Talán nem állt valaki a magatok aranykorában a tetején? Találkozott az Akarattal?
– A legtetején sosem. Vagy elintézte, hogy ne tudjuk meg soha.
– Igen, valami ilyesmi válaszra számítottam.
– Nem hiszel nekem – állapította meg nyugodtan Virágének.
– Tökéletes vagyok, de ez az állapot a fogalmi tökély megtestesülése. Ez annyit tesz: egyszerű vagyok. A szükségleteim is azok.
– Attól még értheted, mi az a hit.
– Értem. De nem érzem át, tehát a hívő logikája szerint mégsem értem.
– Hit nélkül szálltál be a játékba. Mégis látom rajtad, hogy fel-feléled benned egy rejtélyes motiváció. Hadd előzzem meg a vádat: nem, nincs hozzá közöm.
Most először! A férfi most először moccant meg úgy, ahogy egy normális ember szokott, akire hat a környezete.
– Talán mégsem vagy olyan egyszerű.
– Mire kell neked egyszülőm? – tette fel egészen emberien a kérdést a Szükséges Rossz. Mint aki nincs tisztában a válasszal.
– Semmire.
– Tehát hazudtál.
– Nem mondtam, hogy nekem célom a kiszabadítása. Kellettél.
– Miért? – kérdezte élesen, ellentmondást nem tűrve a férfi.
– Mert féltem… – fogott bele csendesen a lány – az Élet, az Ősanya tekintetétől. Ezért küldtelek a Lüktetőért téged.
A Szükséges Rossz karba tett kézzel várakozott, úgy festett, átvette az irányítást.
– Jó tett helyébe jót várj – folytatta a másik. – Szívesen segítek neked, amennyiben kívánod. Akár jószülődet, Romlást is kihagyhatjuk belőle. Van némi fogalmad hatalmam mibenlétéről, és van ugyebár egy Lüktetőm is. A döntés a tied.
– Segítesz, pedig okod már nincs rá – emelte fel a fejét a férfi. – Piramis kockának szánsz talán? Bátor gondolat az utolsó vörös tündétől. Vagy hívjalak inkább Vörös Angyalnak?
Virágének felkacagott.
– Hazudnék, ha tagadnám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy forrást fakasztok belőled, hogy követőmmé teszlek. De ehhez még mindig bőven túl egyszerű vagy, fejben igen jól védett. Noha lenne honnan kiindulnom.
– Éspedig? – így a Szükséges Rossz, ki még most is megingathatatlannak tetszett.
– Lefogadom, hogy nagyon régi ez a te Célszentesítőd.
– Egyidős velem.
– Gondolkoztál már azon, miért vörös a fénye?