2015. szeptember 7., hétfő

I. szakasz: Anyu és apu 5.

Mire biztos távolságra értek, a király már majdnem kifulladt. Vadul lihegett, de a légúszó is szaporábban vette a levegőt. Nem baj, ebben a zegzugos szerelékfolyosóban nem szúrhatta ki őket kíváncsi szempár, a gépek surrogása és csattogása a fül dolgát is ellehetetlenítette.
– Itt elég. – Égbolt Sikló légzése helyreállt, ami valamelyest kizökkentette a mellét üveges szemmel bámuló királyt: most, hogy végre megálltak, elengedte koronáját. Tenyerébe sötéten benyomódott a minta egy része.
A légúszó összeráncolt szemöldökkel meredt le a férfira, ahogy egyre lopta a távolságot a keblek és az arc között.
Ragyogó! Egy szarszagú, kivénhedt, kanos idióta. Hogy eshetett rá a választása?
A király egyszerre zokogásba tört ki és csatakos szakállal beleborult Sikló dekoltázsába. Valamit motyogott, bár a sokféle testnedvből kifolyólag inkább a csobogott lenne a megfelelő kifejezés.
– Megölted? – kérdezett rá türelmetlenül a lány a szótöredékek alapján.
A király egyre csak hajtogatta a szót.
– Kicsodát? – érdeklődött Sikló majdnem őszintén.
– Hát a srácot… – Férfiasan vinnyogott egy sort. – Azt a Szanaszelet, vagy kit. Olyan… Pont olyan, mint… mint Erne…
– Hogyhogy megölted Szanaszélt? – Sikló ezzel keményen (szíve szerint a hajánál fogva…) felemelte az ázott fejet.
– Én… én…
Sikló fújtatott egyet, de a király nem vette észre ingerültségét.
– Szóval én… hirtelen haragomban… megfertőztem őt. A kórsággal. Ez annyit jelent, hogy… megöltem.
– Csak nem a fantazma-pestisről gagyogsz? – élénkült fel a lány.
Ekkor a királyt maga alá gyűrte a zokogás újabb rohama.
– A tégely, meg az az ecsetecske! – világosodott meg Sikló. – Ó te koronás csirkefogó! Nem hittem, hogy a terveim alapvető szükségletén túl hasznomra lehetsz!
– Nem értem – szipogott a király.
– Nem is kell. Ereszd szélnek Szanaszélt, ő nem Erne. Helyette inkább koncentráljunk a vágyaidra!
– A vágyaimra? – rökönyödött meg a másik. – Pont most?
– Szanaszél neked senki! – csattant fel a légúszó. A király alig ismert rá: úgy érezte magát a szűkös szerelékfolyosóban, mint pókhálóba gabalyodott rovar, akit éppen elevenen felfalni készül a nyolclábú halál.
– Akárhogy is… a vágyaim… – keresgélte a szavakat félénken, az agresszív lány következő dühkitörését várva – téged az ég küldött… – Micsoda szavak! Hiszen legfeljebb mutatóban, királyi kötelességét teljesítendő viselkedett hívőként. – Mindig… ezt akartam.
– Ezt – pillantott Sikló saját kebleire, majd széttárta karjait – vagy ezt, a máshonnanok tömkelegét?
– Mindent – sóhajtott kissé beletörődötten a király.
– Mire lennél képes, hogy folytathasd? Hogy a végtelenbe menekülj, és megtapasztalj mindent, amit valaha is elképzeltél?
– Szerintem tudod.
– Hallani akarom.
– Bármire, Sikló. Bármire.
– Akkor kezdjük az első vággyal. Ha összejön, megkapod tőlem a többit.
A király nyelt egyet, szégyenletesen elbizonytalanodott a csitri előtt. Megváltozott, mióta elhagyták Ernét… vagyis hogy Szanaszélt, ezt most már tisztán látta. De e felismerés egyáltalán nem segített és nem is befolyásolt semmit – egyedül ő volt neki ezen az idegen világon, egyedül ő lehet kalauza a beígért máshonnanokon. Végül csak erőt vett magán: – Mire kellek én neked? Megkaptál… megkaptad a királyi skalpot. Hatalmam itt nincs. Bármit megtehetsz. Miért nem dobsz el?
– Mert amit valójában akarok, még mindig két részben, benned és bennem várakozik az egyesülés pillanatára. – Nekinyomta homlokát a férfiénak. – Hogy utána miért nem doblak el? Nos, megoldottad nekem a Szanaszél képezte problémát, szükségtelenné téve a légúszók bezárását. Ennyi jár neked.