A Szükséges Rossz látta rajta, hogy megértette. Rögtönzés
volt a részéről, bár valamennyi tudása megvolt hozzá, csak össze kellett
raknia: az Úrnő elsősorban anya volt. A kis szárnyas dög pedig frissen
termesztett katonáival ellentétben édes gyermeke, kinek élete: minden.
Talán
el fogja engedni. Az Úrnőnek ennyi – vagyis ennek üres ígérete – is elég lesz
az engedelmességhez. A Szükséges Rossz sejtése szerint ráadásul addig biztosan
nem törne életére, míg a légy életben és a kezében van – jóformán bármit
megtehet!
– Őszintén
érdekel, hogy dühít-e szó szerint véve áldozathozatalra való képtelenséged? –
kérdezte, miközben kényelmesebb pózba rendezkedett a csarnok tetején, hogy
lábával is tarthassa magát.
A
légy eszelős rángatódzásba fogott.
– A
kérdés rossz.
– Értem.
De azért érzed a helyzet komikumát, ugye?
– Még
meg is próbálsz alázni? Micsoda szellemi nagyság!
– Nem
akarlak megalázni – vallotta a férfi. – Csupán arról van szó, hogy kicsit még
meg vagyok szeppenve. Nem sokon múlott mai halálom. A küzdelem oldaláról nézve
– ha úgy vesszük – legyőztél. És mégis, te pusztulsz ma el, Élet Úrnője, és én
élek tovább.
– Essünk
túl rajta.
– Fogom
és letépem a Lüktetőt a helyéről és ennyi? Meddig marad meg? Kell… gondozni?
– Élő
közelében kell tartani, célszerűen úgy, hogy érintsék egymást. Valameddig
kibírja enélkül is. Az ezt befolyásoló tényezők felsorolásának
végighallgatásához szerintem nem lenne türelmed.
– Nekem
volna. De összességében elég egyszerűnek hangzik.
– Meglátjuk
– hagyta rá az Úrnő. – Ennyi?
– Kell
valami óvintézkedést tennem? Mégsem vagyok éppen az az ideális élettárs,
hogy úgy mondjam – kuncogott szárazon a Szükséges Rossz. – De figyelmeztetlek:
egész jó vagyok a hazugságok leleplezésében. Továbbá megjegyezném: a légynek még
hat lába van.
– Gonoszságod
hidegen hagyja a Lüktetőt – mondta fagyosan az Úrnő. – Egyébként meglep, hogy
nem is érdekel, miben nyilvánul meg a hatalma. Vagy hogy miként lehet kezelni.
– Ami
azt illeti, érdekel – ismerte be a Szükséges Rossz mosolyogva. – De amennyiben
a megrendelőmnek mégiscsak kellene eme információ, őszintén szeretném vele
közölni: fogalmam nincs róla.
– Furcsa
egy játékot űzöl te.
– Igen,
muszáj. Így úgy tűnik: én irányítok.
– Nem
kenyerem a fecsegés, pláne a magadfajtával. De azért megkérdem: elképzelhető
közöttünk egyezség?
– Elképzelhető
lenne, ha nem volnál ilyen erős, vagy ha adnék a szavadra. Ne vedd sértésnek,
Úrnő, de senki irányában nem engedem meg magamnak a bizalom luxusát.
– Akkor
csináld.
A
Szükséges Rossz még nézte őt egy darabig, miközben a légy minden nevetséges kis
erejével kitörni igyekezett. Tüzetesen szemügyre vette az Úrnő lángszigetek
fényében játszó, növényi szövetek alkotta arcát, a felderíthetetlen mélységeket
rejtő szempárt, a kérges állat és arccsontot. Eszményi volt – minden a helyén,
úgy, hogy az a legjobb hatást tehesse. A nem hagyományos anyag ellenére is
tökéletes nő. Kisugárzásban is verte a hús-vér eredetiket. Az Élet
szeszélye?
Milyen
kár érte!
A
Szükséges Rossz elengedte a sziklakiszögellést, mellkasához szorítva a legyet
guggolásig rogyasztva ért földet. A Célszentesítővel világítva az utat
ellépdelt a vonakodva ösvényt nyitó szörnyek között. Meglepetésére egyik
megtépázott zsoldosát még élve találta. Az volt az, akit utoljára gyűrtek le az
Úrnő vadjai.
– Szűrő…
– nyöszörögte felé.
– Nem
számoltam azzal, hogy túléli bármelyikőtök is. Szeretnéd, hogy végezzek veled?
– Igen…
– lehelte. – Kérlek…
– Sajnos
más dolgom van, hű katonám. Talán legközelebb.
A
Szükséges Rossz átlépte a félholt férfit, és megállt egy méterre a Lüktetőtől.
Íme hát: a teremtő erő, egyszülője szabadulásának kulcsa. Segítségével az őt
felbérlő vörös tünde is elérheti a mélységes börtönt, hogy onnan aztán együttes
erővel kihozzák életadóját, mely akcióval megbízója egyúttal teljesíti az üzlet
rá eső részét.
Nem
ez volt a legnagyobb hasonló szerv, amit a Szükséges Rossz valaha látott, de ez
volt az egyetlen, ami vígan eldobogott magában is. Arra számított, hogy egy
ekkora szívnek lesz – és nem is akármilyen – hangja. Valami persze dörömbölt
ott. De nem a fülével hallotta. Nem tudta, miként lehetséges, de a saját
szívével érezte, mely egy idő után önkényesen ráhangolódott a Lüktetőre. A
Szükséges Rosszt feszélyezte ezen önhatalmúskodás, azonban semmit sem tehetett
ellene.
Elkaszált
a cső számba menő erek végei fölött, majd körbe a Lüktető körül, de nem
ütközött semmilyen akadályba. A jelek szerint a szív lebegett, és mintha
gyorsabban vert volna…
A
Szükséges Rossz háttokjába csúsztatta a Célszentesítőt, majd félkezében a
léggyel, két oldalról közelítve nyúlt a Lüktetőért.
Hogy
mocorgott kezei közt! Játékosan és kiszámíthatóan. Mintha a saját szívét fogná:
hátborzongató, mégis csodás érzés. A szerv a lüktetésen túl is rendelkezett
valami mozgással, apróbb, bonyolult mintázattal. Meleg volt, tapintása pont
olyan, mint egy normál szívé (na igen, a tapasztalat!).
Tekintetével
megkereste az Úrnőt, aki tisztes távolságból figyelte őt, állatkái mélységes
letargiában csücsültek körülötte. A Szükséges Rossz remélte, hogy a dögökből is
kivész minden élet, nem csak anyjukból, mikor…
A
Lüktető semmiféle ellenállást nem tanúsított, mikor elmozdította helyéről.
Érezni sem lehetett semmit.
A
dobogásba dübörgés vegyült, ahogy az egybegyűlt állatkert egyszerre kimúlva rogyott
a földre. De aztán megint csak a saját szíve által közvetített lüktetés maradt.
Az Úrnő úgy hevert kivégzett gyermekei között, akár egy fadarab, egy organikus
műalkotás.
A
Szükséges Rossz érezte, amint nedvesség csorog le legyet fogó kezén. Elengedte a
rovart, amelynek potroha tovább horpadt és zsugorodott, ahogy gázoktól telítve
kispriccelt valami romlásnak indult hal szagára emlékeztető, undok levet.
Bizonytalanul röpködve, zavarosan döngve hullott Úrnője testére, melyben már
semmi sem lüktetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése