2015. szeptember 10., csütörtök

I. szakasz: Esszencia 5.

A Szükséges Rossz látta rajta, hogy megértette. Rögtönzés volt a részéről, bár valamennyi tudása megvolt hozzá, csak össze kellett raknia: az Úrnő elsősorban anya volt. A kis szárnyas dög pedig frissen termesztett katonáival ellentétben édes gyermeke, kinek élete: minden.
Talán el fogja engedni. Az Úrnőnek ennyi – vagyis ennek üres ígérete – is elég lesz az engedelmességhez. A Szükséges Rossz sejtése szerint ráadásul addig biztosan nem törne életére, míg a légy életben és a kezében van – jóformán bármit megtehet!
– Őszintén érdekel, hogy dühít-e szó szerint véve áldozathozatalra való képtelenséged? – kérdezte, miközben kényelmesebb pózba rendezkedett a csarnok tetején, hogy lábával is tarthassa magát.
A légy eszelős rángatódzásba fogott.
– A kérdés rossz.
– Értem. De azért érzed a helyzet komikumát, ugye?
– Még meg is próbálsz alázni? Micsoda szellemi nagyság!
– Nem akarlak megalázni – vallotta a férfi. – Csupán arról van szó, hogy kicsit még meg vagyok szeppenve. Nem sokon múlott mai halálom. A küzdelem oldaláról nézve – ha úgy vesszük – legyőztél. És mégis, te pusztulsz ma el, Élet Úrnője, és én élek tovább.
– Essünk túl rajta.
– Fogom és letépem a Lüktetőt a helyéről és ennyi? Meddig marad meg? Kell… gondozni?
– Élő közelében kell tartani, célszerűen úgy, hogy érintsék egymást. Valameddig kibírja enélkül is. Az ezt befolyásoló tényezők felsorolásának végighallgatásához szerintem nem lenne türelmed.
– Nekem volna. De összességében elég egyszerűnek hangzik.
– Meglátjuk – hagyta rá az Úrnő. – Ennyi?
– Kell valami óvintézkedést tennem? Mégsem vagyok éppen az az ideális élettárs, hogy úgy mondjam – kuncogott szárazon a Szükséges Rossz. – De figyelmeztetlek: egész jó vagyok a hazugságok leleplezésében. Továbbá megjegyezném: a légynek még hat lába van.
– Gonoszságod hidegen hagyja a Lüktetőt – mondta fagyosan az Úrnő. – Egyébként meglep, hogy nem is érdekel, miben nyilvánul meg a hatalma. Vagy hogy miként lehet kezelni.
– Ami azt illeti, érdekel – ismerte be a Szükséges Rossz mosolyogva. – De amennyiben a megrendelőmnek mégiscsak kellene eme információ, őszintén szeretném vele közölni: fogalmam nincs róla.
– Furcsa egy játékot űzöl te.
– Igen, muszáj. Így úgy tűnik: én irányítok.
– Nem kenyerem a fecsegés, pláne a magadfajtával. De azért megkérdem: elképzelhető közöttünk egyezség?
– Elképzelhető lenne, ha nem volnál ilyen erős, vagy ha adnék a szavadra. Ne vedd sértésnek, Úrnő, de senki irányában nem engedem meg magamnak a bizalom luxusát.
– Akkor csináld.
A Szükséges Rossz még nézte őt egy darabig, miközben a légy minden nevetséges kis erejével kitörni igyekezett. Tüzetesen szemügyre vette az Úrnő lángszigetek fényében játszó, növényi szövetek alkotta arcát, a felderíthetetlen mélységeket rejtő szempárt, a kérges állat és arccsontot. Eszményi volt – minden a helyén, úgy, hogy az a legjobb hatást tehesse. A nem hagyományos anyag ellenére is tökéletes nő. Kisugárzásban is verte a hús-vér eredetiket. Az Élet szeszélye?
Milyen kár érte!
A Szükséges Rossz elengedte a sziklakiszögellést, mellkasához szorítva a legyet guggolásig rogyasztva ért földet. A Célszentesítővel világítva az utat ellépdelt a vonakodva ösvényt nyitó szörnyek között. Meglepetésére egyik megtépázott zsoldosát még élve találta. Az volt az, akit utoljára gyűrtek le az Úrnő vadjai.
– Szűrő… – nyöszörögte felé.
– Nem számoltam azzal, hogy túléli bármelyikőtök is. Szeretnéd, hogy végezzek veled?
– Igen… – lehelte. – Kérlek…
– Sajnos más dolgom van, hű katonám. Talán legközelebb.
A Szükséges Rossz átlépte a félholt férfit, és megállt egy méterre a Lüktetőtől. Íme hát: a teremtő erő, egyszülője szabadulásának kulcsa. Segítségével az őt felbérlő vörös tünde is elérheti a mélységes börtönt, hogy onnan aztán együttes erővel kihozzák életadóját, mely akcióval megbízója egyúttal teljesíti az üzlet rá eső részét.
Nem ez volt a legnagyobb hasonló szerv, amit a Szükséges Rossz valaha látott, de ez volt az egyetlen, ami vígan eldobogott magában is. Arra számított, hogy egy ekkora szívnek lesz – és nem is akármilyen – hangja. Valami persze dörömbölt ott. De nem a fülével hallotta. Nem tudta, miként lehetséges, de a saját szívével érezte, mely egy idő után önkényesen ráhangolódott a Lüktetőre. A Szükséges Rosszt feszélyezte ezen önhatalmúskodás, azonban semmit sem tehetett ellene.
Elkaszált a cső számba menő erek végei fölött, majd körbe a Lüktető körül, de nem ütközött semmilyen akadályba. A jelek szerint a szív lebegett, és mintha gyorsabban vert volna…
A Szükséges Rossz háttokjába csúsztatta a Célszentesítőt, majd félkezében a léggyel, két oldalról közelítve nyúlt a Lüktetőért.
Hogy mocorgott kezei közt! Játékosan és kiszámíthatóan. Mintha a saját szívét fogná: hátborzongató, mégis csodás érzés. A szerv a lüktetésen túl is rendelkezett valami mozgással, apróbb, bonyolult mintázattal. Meleg volt, tapintása pont olyan, mint egy normál szívé (na igen, a tapasztalat!).
Tekintetével megkereste az Úrnőt, aki tisztes távolságból figyelte őt, állatkái mélységes letargiában csücsültek körülötte. A Szükséges Rossz remélte, hogy a dögökből is kivész minden élet, nem csak anyjukból, mikor…
A Lüktető semmiféle ellenállást nem tanúsított, mikor elmozdította helyéről. Érezni sem lehetett semmit.
A dobogásba dübörgés vegyült, ahogy az egybegyűlt állatkert egyszerre kimúlva rogyott a földre. De aztán megint csak a saját szíve által közvetített lüktetés maradt. Az Úrnő úgy hevert kivégzett gyermekei között, akár egy fadarab, egy organikus műalkotás.
A Szükséges Rossz érezte, amint nedvesség csorog le legyet fogó kezén. Elengedte a rovart, amelynek potroha tovább horpadt és zsugorodott, ahogy gázoktól telítve kispriccelt valami romlásnak indult hal szagára emlékeztető, undok levet. Bizonytalanul röpködve, zavarosan döngve hullott Úrnője testére, melyben már semmi sem lüktetett.