2015. szeptember 4., péntek

I. szakasz: A kitérő 4.

A döglött róka mintha még mindig örömét lelte volna újdonsült társában. Olyasféle kifejezés ült pofázmányán, aminek a hosszas elemzése hajlamos volt kikezdeni az ember idegeit. Ez az állat a maga módján mindent tudott, és ennek tükrében boldogan pusztult el.
A vándor zavarában megköszörülte torkát, majd rövid helykeresgélést követően letelepedett a fűbe, szembe a döggel.
Jó egy percig semmi érdemleges nem történt, mire aztán egy emberfej méretű falatka totyogott közéjük. Hatalmas szemei teljes valójukban csak néha mutatkoztak meg – hosszú, dús, pirosas, ránézésre finom szőrzetük mindenhonnan és mindenhol benőtte őket, arcuk ezáltal teljesen kivehetetlenné vált. Csupán az aprócska szájat lehetett sejteni.
– Szia, kisöreg! – köszöntötte a férfi, és hirtelen ötlettől hajtva meg akarta simogatni a lényt.
A falatka röviden, de dallomosan csipogott, mire a vándor visszahúzta kezét – egész egyszerűen tudta belőle, hogy most még nincs simizés!
– Azt hiszem… értem.
– Csipri-csip csilla-csilla!
– Ígérem, szólok, ha… – nehéz volt megszoknia, hogy valami módon értette a nyelvüket – úrrá lesz rajtam a… rosszindulat.
A falatka hallatott néhány öröm-csippantást, majd a dolgára totyogott. A vándor utánanézve szemtanúja volt, amint hasra esik egy láthatatlan akadályban. Nem tudta visszafojtani röhögését.
A falatka méltatlankodva csipogott miközben üggyel-bajjal feltápászkodott.
– Mi olyan vicces ezen?
A vándor egy kissé megilletődött, de nem jutott idő válaszra.
– Az a pár másodperc, amíg a fűben szerencsétlenkedett is bőven túllépte az időt, ami már elég a közelségükből.
A férfi ennyiből már megértette, hogy nem a falatka csipogásának értelmezését hallotta fejében az imént. És hát valóban: a hang más volt, több. Megfejthetetlen bonyolultságú, vagy nagyon is egyszerű, ugyanakkor nehezen kiolvasható érzelmek és gondolatok lenyomatai kerültek át vele.
– Egyelőre nem tudom, hogy örülök-e találkozásunknak, Romlás – köszöntötte a sivatagi rókának címezve szavait a vándor, e felismeréssel tanúbizonyságot téve elképesztő tapasztalatáról.
– Egyelőre – visszhangozta a rókatetemben lakozó fogalom. – E szó ragyogóan illik a jelen helyzetre.
– Mert? Bemutatod rajtam, mire vagy képes? – kérdezte gúnyolódva a férfi. – Megrontasz úgy, hogy még azt is megbánom, hogy betettem ide a lábam?
– Hova gondolsz! – tettetett felháborodást Romlás. – Hiszen én csak beszélgetni akarok. Évődni egy kicsit.
– Nyilván hazudsz.
– Olyan hihetetlen ennyi rideg boszorka között, akik éppen annyira félnek tőlem, amennyire a falatkák nem teszik, hogy egy kis társaságra vágyom?
– Nehéz elhinnem, hogy ennyire iszonyodsz néhány… fabatkától.
A vándor háta mögül rosszalló csipogás hallatszott.
– Számomra ők nem fabatkák, sokkal inkább félelmetes erővel bíró, förtelmes szörnyetegek.
Annyira komolyan mondta, hogy a vándor nem bírta kinevetni.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Most éppen a türelmetlenségedet. Felér egy tartalmas reggelivel, bár a hasonlat sok lábon sántít.
– Szökni szeretnél? Belőlem megerősödni?
– Naná, hogy szökni akarok! Te mégis mit szeretnél, ha be lennél zárva… lássuk csak… Á, megvan! Ha be lennél zárva egy minden ízében átlagos, köznapi, szürke életbe? Amit a magadfajta mindennél jobban retteg!
A vándor szó nélkül fintorgott.
– Pontosan.
Tehát látsz – gondolta a férfi, majd szóban: – Ne hidd, hogy kiviszlek innen. Ugyan rendelkezem számos rossz tulajdonsággal, de ezek mértékét és fajtáját behatóan ismerem. Észreveszlek.
– Elhiszem – értett egyet készségesen Romlás.
A vándornak ez nem tetszett.
– Ha kell, alávetem magam a megtisztulás rituáléjának, tőlem ápolhatnak a falatkák, vagy akár a tündérboszorkák is.
– Szeretnél egy tündéri leápolást, mi? – A vándor úgy érezte, mintha rákacsintottak volna. – Állítólag boszorkányosan ügyesek!
– Gyenge próbálkozás, kísértő! Bennem ugyan ki nem jutsz.
– Lássuk meg! – vigyorgott láthatatlanul a romlás fogalma. – De mondd csak, jó vagy rossz tulajdonságaid közé sorolod a büszkeséget, ami itt tart, míg el nem dől a mi kis játszmánk?
A rókatetem pofázmányáról mintha eltűnt volna a derű, s egy apró légy mászott elő a szájából.