2015. szeptember 29., kedd

II. szakasz: Hívatlan édes álmok 2.

Vörös tünde – elevenítette fel a kifejezést a király. Határozottan ismerősnek tűnt neki. Valami dajkamese talán? Azoktól bármi kitelik… A vénasszonyok (a dohszagú dajkák) fenyegetőztek meg nem fogadott tanulságok következményeiről, mert hogy szerintük mindennek megvan a maga igazságtartalma, még ha az egy hideglelős rémtörténetbe is van ágyazva…
De hoppá!
Most, hogy így mélyebben leásott múltja elhagyatott, félig beomlott tárnáiba, meglelt egy elfeledett bejáratot, lesodorta a zárat helyettesítő pókhálót egy szinte szitává rágott, oldalára állított ládáról, majd feltárva az ajtónak is beillő fedelet, végtelen, mégis évszázados sötétség borította, hideg nyirkosságtól (és persze dohtól) terhes katakomba-csarnokba jutott.
És igen, ott lélegzett nehezen, súrlódó hangot hallatva az Úr, a koronás Vörös Démon. Ki önkéntes szolgálóiból (melybe a katonák, de maga a népe, sőt tulajdon rokonai is beletartoztak!) merítette erejét, s építette föl mérhetetlen hatalmát, a tornyot, melynek csúcsáról egyes egyedül ő érinthette meg Istent, így válva egyenrangúvá vele, egyúttal elérve azt, hogy az addigi Úr elhagyja helyét.
De a torony maga, a test-téglák hamarosan megelégelték sorukat, s fellázadva elkezdték megbontani az építményt. A magát Istenné avanzsáló Vörös Démon ekkor bősz haragjában mindent felülmúló hatalmával nemes egyszerűséggel kiirtotta engedetlen népét.
Azzal viszont nem számolt, hogy az immáron élettelen és nagyon is nyugodt testek oszlásnak indulnak, a férgek és a dögevők is bedolgoznak, s a torony szépen lassan veszít magasságából, még ha oldalirányba terebélyesedik is egy kicsit – de ez már nem segített a Vörös Démonon.
Magára maradt. Halott népe és szerettei, az ő áldozatainak maradványaiból emelt, kifordított sírhalom tetején ült, befészkelve magát hegynyi csont-trónjába. Minden egyes mozdulatára széjjelebb csuszamlott a halom, tovább csökkentve élettelen, az egykori Istenével szöges ellentétben álló, hamis és céltalan erejét.
Ott ül most is kényszeres rezzenetlenségben, éppen csak, de azért haragosan lélegezve; beleőrülve tettébe, s a hatalom akarásába.
Így végezte hát – s tulajdonképpen végzi most is a Vörös Démon.
Maga is boszorkány, aki ilyeneket mesél gyerekeknek – zsörtölődött magában a király. – Könnyebben is megértettem volna a leckét, miszerint ne hagyjuk elhatalmasodni a hataloméhséget magunkon és hogy őrizzük meg emberi mivoltunkat. Én balga tartottam magam a mese intelméhez, de mire mentem vele? Majdnem megölt az unalom…
A király körbeindult a királynak is pompás lakosztályban. Bordó bársonyfüggönyök szabdalták az aranyozott növénymintákkal ékesített, sötét, optikailag mélységbe húzódó falakat. A bútorok mindegyike egyazon asztalosmester keze munkái lehettek; egyenként, a finom, talán szándékos eltérések ellenére is remekműveknek számítottak. A gyertyatartónak álcázott, izzó végű, arany színű fém agancsok egyszerre biztosították a finoman pulzáló világítást és a meleget. Technikailag rendkívül magas színvonalú, tartalmilag érdekes festmények tucatjait keretezte a falak mintázata. Egyiken idilli környezetben kútról nevetve vizet hozó lányka, kinek korsóján apró, mégis feltűnő repedés éktelenkedett – szinte látta az ember, ahogy hazaérve kiürül az egész. Aztán egy másikon kettőnél több lény valószínűleg vak szerelméből származó poronty feküdt egy halom szalmán, hanyag lenézéssel szemlélve a körülötte térdre ereszkedett, áhítatos embereket.
És még hasonló finomságok.
Virágének, a Vörös Angyal libegett be a flancos terembe.
– Hamarosan indulunk – jelentette be nő; a király már nem tudott rá lányként gondolni.
– Megoldottátok? – érdeklődött élénken. – Hogyan?
Virágének elengedte a füle mellett a kérdést.
– Hová megyünk? – próbálkozott máshonnan a király, s egyik oldalt elegánsan félresodorta palástját, de maga sem hitte, hogy hathat egykori daliás termete szellemével a nőre.
– Le.
– Mennyire? – fogta el az izgalom a királyt: Hiszen válaszolt!  Azt hallottam, nem mehetünk akármeddig…
– Te nem is – állította meg Virágének hűvösen, de egy kicsit huncutul: valami a régiből, Égbolt Siklóból. – Kiteszlek ott, ameddig lejuthatsz, hogy azt ne mondhasd: bezártalak. Egyébként szerintem ott fogod magad a legjobban érezni, ahol a saját határaid is fekszenek. Elsőre mindig az a legérdekesebb.
– Mi lesz Szúróval? – kérdezte gyanakodva a király. Az alak még mindig nem volt neki szimpatikus, de mibenlétéből kiindulva talán nem is lehet…
– Őt tovább kísérem, hogy megkíséreljük kiszabadítani egyszülőjét, a romlás fogalmát.
A királynak ennyi is elég volt, a Szükséges Rossz nem izgatta különösebben (amíg kellő távolságra volt tőle), az abból adódó sorstársiasság sem hozta közelebb hozzá, hogy Virágének mindkettejüket kihasználta.
– És aztán? Mihez kezdesz?
Virágének hatalmasat, ezredévnyi szenvedésnek megfelelőt sóhajtott fel.
– Betörök a Kárhozatba.