2015. szeptember 11., péntek

I. szakasz: A kitérő 5.

Részt veszek a játékodban, mert érzem a vesztem.
– Ó, ez a vándori kíváncsiság! – nevetett Romlás elragadtatva. – Mindig is bírtalak titeket. Merjünk nagyot álmodni!
A vándor összerezzent az utolsó szavak, népe pontatlanul, többesszámban használt jelmondata hallatán. Mióta is nem hallotta?
– Van közöd népem romlásához? – vonta kérdőre zavartan a romlás fogalmát.
– Itt-ott kivettem belőle a részem. Ahogy mindenbe igyekszem beleártani magam. De nektek nem kellett hathatós segítség, hogy elpusztítsátok magatokat.
– Talán nem jeleskedtünk sosem nacionalizmusból, vagy faji büszkeségből, de azért vigyázz a szádra! – rótta meg erélytelenül a férfi.
– Milyen számra?
– Miért pont róka?
– Felteszem, hallottál már a Rókák Hercegéről.
– Csak nem…
A vándornak elakadt a szava. A Rókák Hercege. Az évekkel ezelőtt elveszett Ravaszdi. A maga sajátos, cinikus módján annyira bölcs volt, hogy mindenkit meglepett eltűnése – általános vélekedésként élt, hogy vele ilyen egyszerűen nem történhet meg, és környezete valami hülye tréfát sejtett a dolog mögött.
– Nem egészen. Ő csak az egyik, akiben kísértett egy darabig miután megölték és kijátszotta a halált.
A férfi fürkészni kezdte a tetemet, hátha meglát rajta valamit – bármit –, ami szokatlan, ami jelezné, hogy a Rókák Hercege lakta e testet. Hasztalan próbálkozott.
– Akárhogy is, mit keres itt?
– Kedvenc rókám rászedett, aminek keretében megöltem e testben egy olyan helyen, ahol e tett különösen elevenébe vágott a helyieknek. Botrány tört ki – kajánkodott Romlás. – Így hát elfogtak és bezártak ide.
– Hiszen a tetem még szinte friss. Téged pedig több száz éve…
– Pont te beszélsz az évekről, te vasfogú? – szólta le kedélyesen Romlás.
A vándor elfintorodott.
– Tudom, újabban az Ernét használod.
– Újabban? Mindig is az voltam. E betűk szellemem tükröződései. Minden benne van. Csak rájuk kellett lelnem.
– Igen, hallottam erről. Bár bevallom: egy kicsit mindig szkeptikus voltam a dolog iránt. Lehet, hogy nekem is van ilyen… név-billogom?
– Tartsd meg a megjegyzéseidet, Romlás! Te fogalom vagy. Az, ami. Erről jut eszembe: kik lehetnek képesek egy fogalom elfogására?
– Azokon… vagy inkább ezeken a mélységeken bizony nálam is nagyobb hatalmak léteznek, ezért is rohadok még mindig itt.
– Azt hittem a végletek nem avatkoznak be ilyen szinten a máshonnanok dolgaiba.
– Minden attól függ, mekkora a dolog hordereje. Egyébként meg aki itt, e máshonnan, vagyis az Út Vonalán gondoskodott örökös rabságomról – hehe! –, legalábbis gyűlöletes fogláraimról, nem más, mint Nyugod.
– Nocsak – lepődött meg a vándor. – Azt hittem róla, hogy legenda, mely ugyan bizonyos körökben képes életre kelni, vagy legalábbis megmutatkozni, de alapvetően nem létezik.
– Sokak számára én is csupán legenda vagyok – magyarázott kedélyesen Romlás. – Sőt, te magad is az vagy: a légúszó, aki elnyűtte az idő vasfogát. És nem mellesleg gyakori szereplője vagy a meséknek, mint az egyik utolsó vándor.
A vándornak eszébe jutott a fia, akinek vérét elnyomandó a szikár felfogású légúszóknál neveltek… Vajon mit gondol róla? Gyűlöli, amiért lelépett? Esetleg már kezdi érteni az egyik miértet, érzi már a végleg ki nem ölhető, legfeljebb elnyomható kíváncsiságot? Csakhogy az egyet jelentene neveltetése kudarcával…
Meg kellene látogatnia?! Az anyját, az ő légúszó felesége sirámait sem hallotta már… Mióta is? Rég, túl rég, itt valami nem stimmel! Egy rövid időre biztosan le tudja győzni egy másik megfoghatatlan lény, Cserebere átkát, és ellátogathat hozzájuk…
Felállt.
– Hova-hova? – kérdezte élénken Romlás.
– Elmegyek. Örvendtem.
– Lábbal?
– Mit érdekel az téged? – legyintett fordulás közben Erne.
– Szeretném, ha maradnál. Boldogtalan szülőkként talán megvigasztalhatnánk egymást.
– Neked…
– Van egy fiam… Mondhatni esszenciám. És van egy közös csemetéinkben: mindketten közel vannak hozzá.
– Kihez?
– Az első gyilkoshoz! – kacagott Romlás, s a rókatetem aszott szájából barnás vérfolyam gördült nehezen alá.