Úszott, ahogy csak a légúszók szoktak. Meglovagolt egy vad
termiket, aztán kitépte magát belőle. Sárkánya – meghajtás nélküli, harci
jármű-öltözékének – rögzítékei bánatosan felnyikordultak a megterhelő
kanyarban. Meg kéne majd olajozni…
De
az várhat, ahogy minden más is, míg nem tisztul valamelyest a kép.
Persze
valahol nagyon is egyszerű a helyzet: édesanyja végleg beleveszni látszott
önmagába, a mindenét kitöltő bánatba. Bezárták – hangoztatta; valójában
tulajdon rögeszméivel ő torlaszolta el a külvilágot saját magától. A
Nyavalyföldét, vagyis egy máshonnant frissen megjárt Égbolt Sikló, meg az onnan
elhozott, furcsa, agresszív kis kabalaállat-királya tökéletesen bizonyította,
hogy Szanaszél hiú ábrándokat kergetett, mikor elhitte anyjának a képzelgést,
miszerint bezárták a légúszókat... hogy mégsem őrült meg...
Folytak
a fiú könnyei a régi felismerés beismerésétől, s ő önkéntelenül is a rozsdára
gondolt, a nedvesség nevezetű ragályos betegség e végzetes tünetére.
Persze
a Légvárak és azok részei túlnyomórészt olyan ötvözetekből készültek, melyeken
nem fogott a rozsda.
Vasfog
Szanaszélt vajon megeszi-e? A vas nem jelent gondot a rozsdának. Lehet, hogy ő
kevés ide?
A
vas. A légúszók világában az alapot, a kezdetet jelképezte, ami mégsem elég jó,
nem elég nemes, hogy méltó helye legyen az ő magasságukban.
Mi
ez, ha nem önmegtagadás?
Képmutatók!
Gyávák!
Lebukott,
dugóhúzóban süvített alá két torony között, finoman manőverezve kerülte ki a
hidakat. A gyakorlóidőt leszámítva szigorúan tilos volt ilyen közel repülni az
épületekhez. Nem véletlenül. Lelte már korai halálát társa, barátja is ilyesfajta
játszadozás közepette.
De
őt ez nem állíthatta meg. Nem azért, mert nem sajnálta a srácot, vagy nem
érezte át a felettesek félelmeit, vagy hogy figyelmen kívül hagyta volna azok
jogos felháborodását.
Ezek
a zuhanások mindig is másról – önmagáról szóltak.
Egész
életét magasan töltötte, helyeken, ahol – bár természetesen nem volt
tériszonyos – sosem érezte igazán jól magát.
Ahogy
most sem, de azért javult a helyzet, ahogy egyre lejjebb és lejjebb zúgott.
Vajon
mi vár rá odalent? Mi az, ami úgy vonzza?
A
Légvárak alatt a végtelen al-ég, a sosem csökkenő étvágyú Légtenger, a
Kékség terpeszkedett. Az ezzel eggyé váló gyilkos vággyal szemben pedig ott
riadóztatott a legelső lecke, az iskolákban folyamatosan felemlegetett,
legszigorúbb, természetesen agyon szajkózott intelem, melynek lényege annyi
csak: Ne ess Kékségbe!
Megtenné!
Minden fém legyen rá a tanúja, hogy megtenné!
Talán
tényleg megtörtént volna, ha nem érzi…
furán magáT.
Kielégítetlen,
zsibogó agya égő testét kezdte gyötörni. A szél a bőrruhákon át is fagyasztotta
nyirkos bőrét. Újra! Megint keresett egy termiket, majd’ megbolondult,
mire olyan magasságba ért, amiről már úgy hitte, onnan alázuhanva kitöltheti
személyes űrjét.
Alant,
ahol a kiokádott füst nem takarta el, a IV-es Légvár tűpárnája csillogott át a
kosz-fellegen. A távolban Szanaszél felfedezni vélte több szomszédjukat is: ott
laposodott (még a magasból nézve is) a III-as, az ott meg talán a VII-es, a kis
izgő-mozgó foltja. És persze baljós szomszédjuk, a tiltott (hehe) Légrom, az
utolsó háborújuk csatatere, múzeuma.
Szanaszél
kifordult a láthatatlan felvonóból, s úgy összecsapta szárnyait, hogy a fém
merevítők is majd belehajlottak.
Alábukott.
Egyenesen
a IV-es közepét célozta meg, noha az még nagyon távol, szinte a számíthatóság
határán túl lebegett tőle.
És
akkor meglátta. Először azt hitte, a multifókuszú szűrőlencsék, meg a rájuk
csöpögő izzadtság babonázta meg.
De
hiszen annyira kicsi volt! Ez a hatalmas (légvárak között is méretes)
szerkezet, vagy inkább platform annyira jelentéktelennek tűnt, annyira
kicsinyesnek és beszűkültnek. Semminek tűnt az igazi semmi háttere előtt, s ez
utóbbi már nem volt teljesen önmaga. Kinyílt, de nem annyira a szemnek, sokkal
inkább egy belső érzéknek. Csak lehetőségeket mutatott, ösvényeket, szégyenlősen
megvillantva elképesztő távlatait.
Ez
egyszer megteszi? Kideríti, meddig zuhanhat, figyelmen kívül hagyva a külön
szakirodalommal bíró téma legempirikusabb kutatóinak tapasztalatait? A sok
befejezetlen könyvet a visszatérni képtelen alkotótól?
Van
odalent valami. Ezt biztosan tudta immár, csak feldolgozni volt képtelen. És az
is egyértelmű volt, hogy ezt nem így kellett volna megtapasztalni. Késő
bánat, eb gondolat – elmélkedett derűsen (bár nem tudta, mi is az az eb),
miközben az őrült gyorsulásban elvesztette a finom manőverezés képességét.
De
mégsem volt hajlandó széjjelebb nyitni szárnyait.
Mi
lehet a sebesség, a gyorsulás végén? – ragadta magával egy
őrült gondolat, amit talán a szél süvöltött a fülébe.
A
IV-es Légvár legmagasabb tornya, a harcászati célokból emelt Lándzsa
szélesedő felső része, pengéje egy villanás volt csupán, a gigászi építmény mit
sem ért az új, az első, a vágyott istennel, a sebességgel
szemben.
A
beteges mámort egy széllökés rángatta szét.
Szanaszél
teljesen elvesztette az irányítást, propellereket megszégyenítő sebességgel
kezdett pörögni több tengely körül egyszerre. A centrifugális erő kiokádtatta
vele maradék, féligemésztett ebédjét, és szétvetette végtagjait, kinyitva ezzel
a hozzájuk rögzített siklószárnyakat.
A
sárkányt nem erre találták ki. A szél süvítésébe szárnyvászon szakadása és
szegecsegek pattanása vegyült. De a szerkezet nem adta egykönnyen magát:
haláltusájával jócskán lelassította viselő-vezetőjét.
Ekkor
hirtelen kitisztult a kép, Szanaszél szinte felébredt.
Zuhant.
Még mindig. Meg fog halni.
Hacsak…
Összegömbölyödött, stabilizálta magát amennyire lehet,
majd megfeszítve lázasan égő izmait lassan kibontotta szárnyait, egyre simábban
felfeküdve a légtömegekre. Magára talált, amiből az is következett, hogy
tapasztalt sárkánypilótaként felismerte: noha van esélye a túlélésre, de ebből
bizony semmi esetre sem lesz finom földet érés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése