2015. szeptember 9., szerda

I. szakasz: Lüktetők 5.

Látta rajta az izzó, facilitáló feszültséget, ahogy minden porcikája zsongva azon ügyködött, hogy minél nagyobb hatékonysággal pusztíthasson. Azonban már nem maradt sokkal több benne. Talán alábecsülte az Úrnő és a tőle elválaszthatatlan Élet hatalmát?
Csakhogy e gyanú értelmetlenné vált, ugyanis az Úrnő akárhogy próbálta, képtelen volt megérezni ellenfele félelmét, miközben tűzokádó csatlósai (az a két maradék) a halálfélelem őrületében tomboltak, s joggal viselkedtek így.
De Ő nem. Ez a… Ez az anyagon túli szörnyeteg! – lelt rá valami fontosra az Úrnő.
A támadás kurdarcának biztos tudatában keltett életre halott, de nem a vörös bárd által véglegesen elölt anyaméhek alkotta csápokat, és eresztette rá őket a betolakodóra. A tüzek sárga fényében is szürke alak mindet lekaszabolta végtagpengéivel ívesen vagdosó, hatékony mozgásával. Lihegett. Tehát fárad. Akármi is legyen, a testét el lehet pusztítani!
A következő pillanatban a férfi követhetetlen sebességgel csapott tenyérrel a földre, az így keltett miniatűr hangrobbanás valamennyiüket megzavarta – csak az Úrnőt nem. De azért hagyta, hadd higgye el a másik, hogy sikerült, mire rögtön mellkasába is vágódott a szinte súlytalan csatabárd. Opálosan vörös feje körül halványan derengett a levegő, a felkavart évszázados porszemcsék vígan röpködtek a lomhább pernyecafatok között. Ellenfele mereven fogta a fegyvert, nem moccant, várt. Hiába a tűz, éles, kőszerű arcának még a lobogás játéka sem tudott életet kölcsönözni.
Az Úrnő a bőrén keresztül érezte, mennyire nem szokványos fegyverről van szó: az Alkotók keze munkáját érezte rajta, emellett tulajdonosa, ura egyik aspektusaként viselkedett, közvetítve annak akaratát és sok minden mást. Belelátott a fejébe. És a Szükséges Rossz – ismerte meg most a nevét – ezt nagyon is jól tudta.
– Hatásos bemutatkozás – dicsérte meg az Úrnő gunyorosan. – Sok szempontból többet tudtam meg rólad, mint szeretnék. De a lényeget nem láttatod. Elárulod?
– Hogy egész pontosan kinek, és mi szüksége erre, vagyis arra, ott – intett fejével a Lüktetőre –, számomra is rejtély. Én csupán teszem a dolgom.
– Megismerve fajtád, fölösleges bárminemű további kérdés erkölcsi vonzatokról.
– Felettük állok. Ahogy te is.
– Dühít hasonlóságunk, valamint az, hogy mennyire értelmetlen téged gyűlölnöm.
– Pedig nagyon igyekszel.
Az Úrnő felkacagott, visszhangzó nevetése eleinte egy sereg énekesmadár kánonjára hasonlított, végül mennydörgéssé mélyült.
– Kivennéd belőlem a bárdod? Nagyon szép piros, meg minden, de kezd kicsit zavarni.
– Le fogom vágni a fejed.
– Amilyen gyors vagy, még a végén sikerülne is. De vajon mire lenne elég?
A Szükséges Rossz kinyújtóztatta ujjait, majd visszakulcsolta a nyélre, de válaszolni nem válaszolt.
– Van ám egy hatalmas különbség közöttünk: az én testemnek nem lehet ártani ilyen primitív módon.
– Ehhez mit szólsz? – hallatszott egy reszelős hang távolabbról: az utolsó zsoldos.
– NE! – rivallt rá az Úrnő és a Szükséges Rossz egyszerre.
Sokszínű vér áztatta felhasogatott szkafanderét, sisakját elhagyta. Arcán mérgezés lila csíkjait lehetett kivenni. Lángszórója nyugalmi tüze centikre pislákolt a Lüktetőtől. Ólálkodott ugyan néhány megtermett szörnyeteg a környező félhomályban, de nem merték megkockáztatni a támadást.
– Elteszem láb alól a banyát, Szúró.
– Előbb én téged – parancsnoka végig sem mondta, a zsoldos torkában késsel, páncéljától lassítva, de hatalmasat csattanva feldőlt.
– Nézzenek oda! – kommentált az Úrnő a sajátjára támadó Szükséges Rossz láttán. – Ugyan fedd már fel lapjaidat, roppant kíváncsivá tettél!
– A Lüktetőért jöttem. És a használati utasításáért.
– A tudásom kell hát, s csak aztán akarod leszakítani, s vele együtt az én testemet is gyökérzetéről.
Ellensége biccentett.
– Utasítottam valamennyi élőt, hogy szép lassan, kimérten tépjen apró cafatokra – osztotta meg vele vidáman az Úrnő a neki szánt sorsot.
A sötétség megelevenedett a Szükséges Rossz körül. A méreteket csak sejteni lehetett, mely így még rettenetesebbnek mutatta az élet haragjának megtestesüléseit.
Irtózatos majomfej tolta be képét a csatabárd vörös fénykörébe. Vicsorgó pofáján megszenesedve feketéllett a szőr. Homloktól fölfelé körben kilátszott rétegzett koponyája – és ez nem sérülés nyoma volt.
A másik oldalt egy vörös-fekete csíkos óriásdarázs jelent meg, testét fektetett „U” alakban tartva közeledett előreszegezett, méregtől csepegő fullánkkal.
Sorra következtek elfajult társaik, teljesen körülvéve leendő áldozatukat.
A Szükséges Rossz szépen sorjában szemügyre vette mindegyiket, s közben elismerően hümmögött. Tekintete végül visszatért a darázsra. Elvigyorodott.
– Hiányolok valakit – fordult az Úrnőhöz. – Kis ízeltlábú barátod talán nem akar téged, meg a Lüktetőt megvédeni? Kitalálom. Túl a dermesztő félelmén, melytől mozdulni is képtelen, neki nem is kell küzdenie. Megteszik szörnyeteg gyermekeid. Ezek az értelmetlen, üresfejű gyilkológépek. Egyszer használatosak. Ellenem kellenek, aztán ennyi, kuka, mehetnek a komposztálóba.
– Csalódnom kell, ha tényleg ezzel a szöveggel próbálod őket magadnak megnyerni. Már most többre tartalak.
– Ígérem, nem okozom csalódást. Csupán hangosan gondolkodom.
Megint ráfogott a csatabárdra, mire annak feje semmivé szublimált.
– Igen, szinte reméltem, hogy megpróbálod.
– Muszáj vagyok. A kínhalál nekem sem kellemes.
Vakító fényár sugárzott szét az egykori csatabárd fejének helyéről, a Szükséges Rossz kihasználva a pillanatnyi zavart a rémségek gyülekezetében, olyan sebességgel, ahogy csak talán ő tudott, felszökkent a magasba. A csontfejű majom emberkoponyányi öklét így is alig kerülte el.
De fent volt. Egyik kezével egy kiszögellésbe kapaszkodva lógott, másik markában egy veszettül lüktető potroh vergődött.
– Bocsáss meg együgyű életemnek, Életem – kesergett Fosmánt, a lendlégy, ki a böglyök karmaiban sem rettegett még úgy, mint most.