Talán annak a beígért babának jobban örülnének, de hidd el, a
lányaim tüneményesek, biztosan hamar megkedvelnek. – Fosmánt magánkívül volt a
tenyerek alkotta lágy, meleg burokban, melyből csak úgy áradt a szeretet
irányába. Valahogy így képzelte a számára soha meg nem adatott anyaméhet is.
– Megvannak.
Ideje ébredni.
Fosmánt
csőszívébe a tiszta, virágszagú rémület mart bele, a rettegés, hogy elveszik,
megfosztják e mindenek feletti kötődéstől. De a következő néhány pillanatban
érzései rossz illúzióként foszlottak a fénylő semmibe.
Virágszirmokkal
telehintett, pihe-puha ágyban találta magát, a kezek közben lassan felnyíltak
mellőle, s ő meglátta megmentőjét – mert nagyjából már tudta, mi történt:
életében először átébredt, ezen, ismeretek hiányában komoly veszélyeket rejtő
folyamatban segítette meg az ember. Az, akit a barlangban megmentett,
az, aki most aggodalmasan figyelte őt, miközben meggyötört emésztőszerveivel
sikertelenül próbált meg hálája jeléül egy kis gyomortartalmat felöklendezni.
Mindegy is, mert a kitörő üdvrivalgás végül magával ragadta a férfit.
– Apúúúúúú!!
– Mi
az ott?
– Apu-apu-apu!
– Hoztál
valamit?
– Apuci,
annyira hiányoztál!
– De
undiii!
Felesége
csak nézte könnybe lábadt szemmel.
– Ez
a piciny teremtmény kétszer is – Fosmánt megrándult. – megmentette az életem.
Ennek fényében beszéljetek róla!
A
lendlégy szemügyre vette az egybegyűlteket a felkelő nap simogató fényében. Négy
ember-nőstény magassági sorrendben. A legkisebb alig érte föl az ágyat, a
legnagyobb kifejlettnek, korban a férfihez illőnek látszott. A kicsik haját
külön-külön egyféle virág díszítette, míg az asszony valóságos csokor-koszorút
viselt.
– Lányaim:
Hamuvirág, Napsugárka és Holdviola – mutatta be őket egyenként az apa. – E
sudár napraforgó, ki csupa illatos báj, kinek nevetése akár a gyöngyvirág,
szerénysége pedig a hóvirágét idézi és múlja felül, nem más, mint feleségem,
Csillagfürt.
Az
asszony elmosolyodott, majd odabújt hozzá és legördülő könnyeivel kezdte
áztatni a törött szkafander alatti piszkos felsőt.
– Nagyon
féltem – vett nagy levegőt és erőt magán, elnyomva a sírást. – Rémálmaim
voltak. Ez… – Megint visszaverte a sírást. –
Eddig nem kerülhetett rá sor, hogy elmondjam ezt neked, mert az ilyen
álmok oly ritkák mifelénk; sosem hittem, hogy megtörténhet. Édesálom ezen
mélyen nyugvó földjén ez nagyon rossz ómen.
A
férfi magához húzta, csitította, csókolgatta.
– Lányaiddal
nap mint nap jártuk a mezőket, hogy folyamatosan cserélhessük illatunk
virágait, hogy mindig megtalálhassa kóbor lelked az otthonod. Minden hajnal
első fénysugarával együtt mi is benéztünk az átébredő szobába, vajon
visszatértél-e már.
– Visszatértem
– mondta a férfi, és erősen fogva a vékony karokat eltartotta magától
Csillagfürtöt, hogy mélyen a szemébe nézhessen. – És döntöttem: megbarátkozom
az itteni, nyugalmasabb munkával egy olyan élet reményében, ahol nem kell
többet hasonlónak kitennem benneteket. Beláttam, hogy nem való már nekem a
zsoldoslét.
Ekkor
már a lányok is hozzábújtak, miután segítettek a legkisebbnek felkecmeregni az
ágyra. A csöppség csodálkozó pillantást vetett az apja tenyerén lassan lüktető
testű Fosmántra. Őt nézte akkor is, miközben ölelte édesapját, mire a lendlégy
nyugtalankodni kezdett, melyet azonban a férfi hangja azonnal megtört.
– Egy
életre leteszem a fegyvert. Ebből a szkafanderből pedig virágcserepeket
készítek, meg egy házikót annak, akinek az életemet és eljövendő boldogságomat
köszönhetem – eléjük tartotta Fosmántot. – E légy odaadása, önzetlen szíve
nélkül ma nem lehetnék itt, veletek. Szeretném, ha családtagként tekintenétek
rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése