Sikerült! Összehozták…
Az
általa egyik legjobban vágyott világon nyújtóztathatta ki tagjait! Bár igazából
szinte bárhova szívesen ment volna…
Milyen
más! Még a levegő is – a hideg fém, kaparó korom és csalókán kellemes olajok
illata vegyült a teljesen soha meg nem pihenő légáramlatokba.
Egy
kövér léghajó éppen apró, madárjelmezt öltött embereket potyogtatott el a magasban
– vezetőik boldogságtól tébolyult sikolya leért egészen hozzájuk. A király
magamagát is meglepte, hogy nem zavarta e fékevesztettség, melyhez hasonlót
bizonyára keményen jutalmazott volna odahaza. Más kérdés, hogy ő ugyan a
világ minden (bár még nem ismert és elképzelhetetlen) kincséért sem próbálta
volna ki e sorskísértő száguldozást.
Egyébként
szívesen elnézegette őket – mígnem aztán olyan robaj támadt, hogy majd
belesüketült, és nem egészen majdnem be is csinált.
Szégyenkezve,
de azért nem zavartatva magát – ő nem egy puccos, koronás díszpinty (ami a
fején van, az tényleg csak szimbolikus, semmi tetszelgés, meg hivalkodás),
hanem lovagkirály! – követte tekintetével a szárnyaival élesen csattogó, füstöt
okádó szörnyeteget.
Sárkány
– jutott eszébe a félig lenézésből, félig félelemből tudata mélyére temetett
szó.
– Biztos
menekül a hétfejű elől – kuncogott több mint útitársa.
– Tűnj
a fejemből, boszorkány! – húzódott el tőle a király, és suta démonűző jeleket
rajzolt a levegőbe.
– Az
arcodra van írva, én királyom – vigyorgott a légúszó lány, kinek bájainak élete
első átébredését köszönhette. – S ami a repülőt illeti: aggodalomra semmi ok,
nem volt itt semmiféle ördöngösség. A repülés és az itteni gépezetek mind-mind
a tudomány remekei.
A
másik csak fújtatott, mint egy töpörödött, kehes sárkány.
– De
jó, hogy jössz, Szanaszél! – visított fel a lány.
– Ennyire
csak nem jó… – mormogott a király a sietősen közelítő légúszó láttán.
– Nézd,
mit hoztam! – Ezzel palástos vállainál fogva maga elé rántotta a fél fejjel
alacsonyabb máshonnani királyt.
– Gratulálok,
Sikló. – Szanaszél nem túl nagy kedvvel lassított léptein. – Mi ez? Megint
valami főúr? Ugye tudod, hogy számlálhatatlanul sok lehet a még sokkal több
máshonnanokon? – kérdezgetett homlokát ráncolva, talán mert nem tetszettek neki
saját szavai.
– Ez
a lényege a gyűjtésnek – nevetett Sikló. – Egy tevékenység, amely nem fél a
végtelentől.
– Álljon
meg a menet! – próbálkozott parancsoló hangnemmel a király, miközben oldalra
kilépett, hogy mindkét magas fiatal a látóterébe kerüljön. Nem bízott
Szanaszélben. Volt benne valami megmagyarázhatatlan. – Én nem vagyok holmi trófea! Én király vagyok.
– Nézőpont
kérdése – csúszott ki Sikló száján, mire még a zaklatott Szanaszélből is
kibuggyant némi nevetés.
– Ne
nevess rajtam… – nem talált sértő jelzőt, ami megállná a helyét, ezért
megpróbálta viszolygósan kiejteni, hogy: – légúszó!
Nem
érte el a kívánt hatást. Talán mégiscsak vennie kellett volna retorikai
különórákat, ahogy a főtanácsos javasolta mindahányszor csak merészelte…
De
az utolsó szó megakadhatott Szanaszél tomboló hurrikánnak otthont adó fejének
egyik légbeömlő nyílásán, olyannyira, hogy megállásra késztette.
– Honnan
hoztad? – kérdezte és látványosan végigmérte a királyt, értésére adva Siklónak:
észrevette a feltűnően máshonnani öltözékét.
– Hát
izé.
– Tehát
akkor máshonnan, ugye?
A
lány nem reagált, de arcáról eltűnt a pajkosság.
– Égbolt
Sikló – szólította panaszosan teljesebb nevén Szanaszél, és gépiesen
megindult feléjük. – Én már komolyan nem tudom, mihez kezdjek… Anyámról van
szó. Azt hiszem, teljesen megzakkant. Kérlek, hagyd most ezt a… gondolom nyavalyaföldit
– A király artikulálatlan bődülése a szó hallatán mintha senkit sem érdekelt
volna. –, és gyere velem kitalálni, mi legyen anyámmal! Tarthatatlan. Azt
hiszi, be vagyunk…
– Adok
én neked nyavalyát, te fajankó! – ordibálta a vérig sértett nyavalyaföldi,
miközben a belső zsebéből kiturkált kis tégely szivárvány színeiben pompázó
halálfejes kupakját csavarta le.
– Akaszd
már le a gépszíjadat! – szólt rá mérgesen és legalább olyan fellengzősen
Szanaszél, majd a lányhoz fordult. – Segítesz?
– Attól
tartok, most nem áll módomban.
Szanaszél
épp elgondolkodott, hogy mi ez a tárgyilagos hangnem; a király pedig épp
rájött, hogy mi volt a srácban olyan furcsa, mikor a tégelyben ázó,
koponyanyelű pemzlivel belenyúlt annak képébe.
– Erne?!
– kérdezte elképedve, belecsukolva a rövid szóba.
– Mi
az, hogy Erne? – kérdezett vissza a képét bőrcuccaival alacsony hatékonysággal
törölgető, de inkább elkenegető Szanaszél. – Mi a fene ütött beléd?!
– Mennünk
kell – jelentette ki Égbolt Sikló, és vonszolni kezdte a dermedt királyt, aki
még gépiesen kinyúlt a köpködő Szanaszél felé.
Mélységesen
bánta hirtelen haragját – a gyilkolás, mint olyan, sosem hatotta meg, viszont a
két férfi – mi több, a két légúszó! – hasonlósága, s ennek fényében saját
tettének lehetséges következménye szürkülő lelke legalsó zugáig megrendítette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése