2015. augusztus 31., hétfő

I. szakasz: Anyu és apu 4.


Sikerült! Összehozták…
Az általa egyik legjobban vágyott világon nyújtóztathatta ki tagjait! Bár igazából szinte bárhova szívesen ment volna…
Milyen más! Még a levegő is – a hideg fém, kaparó korom és csalókán kellemes olajok illata vegyült a teljesen soha meg nem pihenő légáramlatokba.
Egy kövér léghajó éppen apró, madárjelmezt öltött embereket potyogtatott el a magasban – vezetőik boldogságtól tébolyult sikolya leért egészen hozzájuk. A király magamagát is meglepte, hogy nem zavarta e fékevesztettség, melyhez hasonlót bizonyára keményen jutalmazott volna odahaza. Más kérdés, hogy ő ugyan a világ minden (bár még nem ismert és elképzelhetetlen) kincséért sem próbálta volna ki e sorskísértő száguldozást.
Egyébként szívesen elnézegette őket – mígnem aztán olyan robaj támadt, hogy majd belesüketült, és nem egészen majdnem be is csinált.
Szégyenkezve, de azért nem zavartatva magát – ő nem egy puccos, koronás díszpinty (ami a fején van, az tényleg csak szimbolikus, semmi tetszelgés, meg hivalkodás), hanem lovagkirály! – követte tekintetével a szárnyaival élesen csattogó, füstöt okádó szörnyeteget.
Sárkány – jutott eszébe a félig lenézésből, félig félelemből tudata mélyére temetett szó.
– Biztos menekül a hétfejű elől – kuncogott több mint útitársa.
– Tűnj a fejemből, boszorkány! – húzódott el tőle a király, és suta démonűző jeleket rajzolt a levegőbe.
– Az arcodra van írva, én királyom – vigyorgott a légúszó lány, kinek bájainak élete első átébredését köszönhette. – S ami a repülőt illeti: aggodalomra semmi ok, nem volt itt semmiféle ördöngösség. A repülés és az itteni gépezetek mind-mind a tudomány remekei.
A másik csak fújtatott, mint egy töpörödött, kehes sárkány.
– De jó, hogy jössz, Szanaszél! – visított fel a lány.
– Ennyire csak nem jó… – mormogott a király a sietősen közelítő légúszó láttán.
– Nézd, mit hoztam! – Ezzel palástos vállainál fogva maga elé rántotta a fél fejjel alacsonyabb máshonnani királyt.
– Gratulálok, Sikló. – Szanaszél nem túl nagy kedvvel lassított léptein. – Mi ez? Megint valami főúr? Ugye tudod, hogy számlálhatatlanul sok lehet a még sokkal több máshonnanokon? – kérdezgetett homlokát ráncolva, talán mert nem tetszettek neki saját szavai.
– Ez a lényege a gyűjtésnek – nevetett Sikló. – Egy tevékenység, amely nem fél a végtelentől.
– Álljon meg a menet! – próbálkozott parancsoló hangnemmel a király, miközben oldalra kilépett, hogy mindkét magas fiatal a látóterébe kerüljön. Nem bízott Szanaszélben. Volt benne valami megmagyarázhatatlan. –  Én nem vagyok holmi trófea! Én király vagyok.
– Nézőpont kérdése – csúszott ki Sikló száján, mire még a zaklatott Szanaszélből is kibuggyant némi nevetés.
– Ne nevess rajtam… – nem talált sértő jelzőt, ami megállná a helyét, ezért megpróbálta viszolygósan kiejteni, hogy: – légúszó!
Nem érte el a kívánt hatást. Talán mégiscsak vennie kellett volna retorikai különórákat, ahogy a főtanácsos javasolta mindahányszor csak merészelte…
De az utolsó szó megakadhatott Szanaszél tomboló hurrikánnak otthont adó fejének egyik légbeömlő nyílásán, olyannyira, hogy megállásra késztette.
– Honnan hoztad? – kérdezte és látványosan végigmérte a királyt, értésére adva Siklónak: észrevette a feltűnően máshonnani öltözékét.
– Hát izé.
– Tehát akkor máshonnan, ugye?
A lány nem reagált, de arcáról eltűnt a pajkosság.
– Égbolt Sikló – szólította panaszosan teljesebb nevén Szanaszél, és gépiesen megindult feléjük. – Én már komolyan nem tudom, mihez kezdjek… Anyámról van szó. Azt hiszem, teljesen megzakkant. Kérlek, hagyd most ezt a… gondolom nyavalyaföldit – A király artikulálatlan bődülése a szó hallatán mintha senkit sem érdekelt volna. –, és gyere velem kitalálni, mi legyen anyámmal! Tarthatatlan. Azt hiszi, be vagyunk…
– Adok én neked nyavalyát, te fajankó! – ordibálta a vérig sértett nyavalyaföldi, miközben a belső zsebéből kiturkált kis tégely szivárvány színeiben pompázó halálfejes kupakját csavarta le.
– Akaszd már le a gépszíjadat! – szólt rá mérgesen és legalább olyan fellengzősen Szanaszél, majd a lányhoz fordult. – Segítesz?
– Attól tartok, most nem áll módomban.
Szanaszél épp elgondolkodott, hogy mi ez a tárgyilagos hangnem; a király pedig épp rájött, hogy mi volt a srácban olyan furcsa, mikor a tégelyben ázó, koponyanyelű pemzlivel belenyúlt annak képébe.
– Erne?! – kérdezte elképedve, belecsukolva a rövid szóba.
– Mi az, hogy Erne? – kérdezett vissza a képét bőrcuccaival alacsony hatékonysággal törölgető, de inkább elkenegető Szanaszél. – Mi a fene ütött beléd?!
– Mennünk kell – jelentette ki Égbolt Sikló, és vonszolni kezdte a dermedt királyt, aki még gépiesen kinyúlt a köpködő Szanaszél felé.
Mélységesen bánta hirtelen haragját – a gyilkolás, mint olyan, sosem hatotta meg, viszont a két férfi – mi több, a két légúszó! – hasonlósága, s ennek fényében saját tettének lehetséges következménye szürkülő lelke legalsó zugáig megrendítette.