2015. augusztus 24., hétfő

I. szakasz: Anyu és apu 3.


Nyugi, vagyok már tizennyolc.
A király csak fintorgott és továbbra is kerülte a légúszó lány tekintetét. Sosem néz a szemükbe.
– Hogy jön ide, hány éves vagy?
– Ja bocs – mentegetődzött kuncogva a másik. – Tudod, a légúszók hajlamosak a vágyak szabályzására. Nálatok meg… khm… kardélre szokás hányni már… tizenkét évesen?
– Akár – felelt a király szűkszavúan, többek közt azért, mert gyönyörűen szűk helyre került, meg mert feszélyezte a téma… a végén még ő maga fog kivetni valót találni országa… mit országa, világa szokásaiban! – Tehát ez az… eljárás? – Majdnem felnyögött. – Mindig?
– Mit gondolsz?
– Honnan tudjam az Isten szerelmére?! – kiáltott fel a király kétségbeesetten. Az ő országában a fiatal, alultáplált lányoknak bőven nincsenek ekkora…
De nem hagyták, hogy befejezze a gondolatát, mert a másik olyat csinált, hogy az artikulációja pszichikai szinten is megszűnt.
A lány ezután normálisan folytatta, de még mindig klasszisokkal jobban a legprofibb ágyasoknál.
Eszméletlen! Meg tudná szokni az utazgatást, ezt az átébredősdit, annyi szent!
Ám ekkor valami szöget ütött királyunk fejébe, a szavak azonban csak nehezen törhettek utat. Az irtózatos vágta a paripa részéről is őrült levegőpumpálást követelt.
– Ki volt… idefele… a párod? – lihegte a király erőltetett ügetés közben.
– Egyedül jöttem – felelt a légúszó, majd sikkantott.
– Akkor mire ez az egész?
– Sosem csináltam királlyal.
A lány megint rákezdte, s a király most két okból sem jutott szóhoz. A markában volt. Ténylegesen pedig egy még gonoszabb helyen.
De micsoda király ő, ha egy csitri így betörheti és az uralma alatt tarthatja? Vénülő csontjai korlátait meghazudtolva pattant fel a lánnyal együtt, és nem túl finoman le… tette az asztalra. Más kérdés, hogy néhány centinél így sem került tőle távolabb.
– Most azonnal tudni akarom, mire megy ki a játék! – zihált a király. –  Hogy jutunk… Hogy jutok én máshová?
– Hát alvással. Hogy máshogy?
– A fene essen beléd, akkor mi a francot művelünk itt?
– Azt hittem, élvezed.
– Ki ne élvezné?
– Hááát… – És megint azt csinálta azokkal az izmaival. – Lehetnél kezdeményezőbb. Bár ha a folytatást az asztalon tervezed, az már valami.
– Milyen folytatást?! – tajtékzott a király, érezve a szituáció bohózatba illő voltát, a csorbát felséges méltóságán, s megmozgatta füleit, hogy ellenőrizze, rajta van-e még a korona.
A fejdísz a helyén, de a fémes hideg sehol.
– Még mindig jó odabent, mi? – kérdezett vissza a szemtelenek szemtelenje.
Válasz nem érkezett. A király tehetetlennek érezte magát, valahogy nem lelte meg a helyes utat. Aztán megakadt a szeme egy falra akasztott díszkardon. Dísz, de nem .
Úgy tett, mintha át akarná ölelni a lányt, egyúttal mélyebbre hatolva teljesen sikerült elterelnie a figyelmét. Kinyúlt a kardért, keze rákulcsolódott markolatára.
A légúszó viszont őrá, megint úgy, és ott.
– Mi az, királyom?
– Alvást… – beszélni is alig bírt, de azért folytatta – emlegettél.
– Arra is sort kerítünk…
Fém csendült fémen, ahogy a király esetlenül leemelte a kardot, s a zaj miatt már nem volt visszaút. Ifjúsága villant meg az ügyes mozdulatban, amint egy elegáns, íves suhintással a lány torkának szegezte a pengét.
A légúszó meg se rezzent.
– Aludjunk, leány! – parancsolt a király, szavai hosszú idő óta egészen úgy szóltak, ahogy elvárta, de a tartalom esetlennek tűnt.
– Felébrednél, de én már nem lennék itt – oktatta ki partnere tárgyilagosan, dühítő nyugalommal, mint akit egyáltalán nem feszélyez a nyakát kóstolgató él, mely e komolyan-nem-vevéstől megszégyenülve, szomjasan távolodott a bársonyos bőrtől.
– Akkor mi legyen?
A lány harsányan felnevetett, s a rázkódás ütemére csinálta azt, amit a férfi most már gyűlölve imádott.
– Te képtelen vagy rá, mert senki nem tanított. Én persze magammal ránthatlak. De ahhoz találkoznunk kell álmainkban. Ezért van szükség a szexre. Idő-mérték arányban ez juttat bennünket a legközelebb egymáshoz. Meg persze az őszinte, nyíltszívű beszélgetés – nyilván arra is legalább annyira vevő lennél, mint a testemre… De mint azt már említettem vala, – valamiért jót szórakozott a szó ezen alakján – nem csináltam még királlyal. Vagyis nem a teféle, kardozós-lovaglóssal.
A királynak annyira elege lett az egész szituációból, hogy csak azért nem ejtette le a kardot, mert agya legjózanabb része mindenek fölött megakadályozandónak ítélte az esetleges öncsonkítást.
– Most már csak az segíthet rajtunk, ha egyszerre érünk a csúcsra! – kacagott a lány, mire király vére egészen felfelé tolult: úgy érezte, most szenvedte el élete legsúlyosabb vereségét.