I. szakasz: Anyu és apu 3.

Nyugi, vagyok már tizennyolc.

A király csak fintorgott és továbbra is kerülte a légúszó lány tekintetét. Sosem néz a szemükbe.

– Hogy jön ide, hány éves vagy?

– Ja bocs – mentegetődzött kuncogva a másik. – Tudod, a légúszók hajlamosak a vágyak szabályzására. Nálatok meg… khm… kardélre szokás hányni már… tizenkét évesen?

– Akár – felelt a király szűkszavúan, többek közt azért, mert gyönyörűen szűk helyre került, meg mert feszélyezte a téma… a végén még ő maga fog kivetni valót találni országa… mit országa, világa szokásaiban! – Tehát ez az… eljárás? – Majdnem felnyögött. – Mindig?

– Mit gondolsz?

– Honnan tudjam az Isten szerelmére?! – kiáltott fel a király kétségbeesetten. Az ő országában a fiatal, alultáplált lányoknak bőven nincsenek ekkora…

De nem hagyták, hogy befejezze a gondolatát, mert a másik olyat csinált, hogy az artikulációja pszichikai szinten is megszűnt.

A lány ezután normálisan folytatta, de még mindig klasszisokkal jobban a legprofibb ágyasoknál.

Eszméletlen! Meg tudná szokni az utazgatást, ezt az átébredősdit, annyi szent!

Ám ekkor valami szöget ütött királyunk fejébe, a szavak azonban csak nehezen törhettek utat. Az irtózatos vágta a paripa részéről is őrült levegőpumpálást követelt.

– Ki volt… idefele… a párod? – lihegte a király erőltetett ügetés közben.

– Egyedül jöttem – felelt a légúszó, majd sikkantott.

– Akkor mire ez az egész?

– Sosem csináltam királlyal.

A lány megint rákezdte, s a király most két okból sem jutott szóhoz. A markában volt. Ténylegesen pedig egy még gonoszabb helyen.

De micsoda király ő, ha egy csitri így betörheti és az uralma alatt tarthatja? Vénülő csontjai korlátait meghazudtolva pattant fel a lánnyal együtt, és nem túl finoman le… tette az asztalra. Más kérdés, hogy néhány centinél így sem került tőle távolabb.

– Most azonnal tudni akarom, mire megy ki a játék! – zihált a király. –  Hogy jutunk… Hogy jutok én máshová?

– Hát alvással. Hogy máshogy?

– A fene essen beléd, akkor mi a francot művelünk itt?

– Azt hittem, élvezed.

– Ki ne élvezné?

– Hááát… – És megint azt csinálta azokkal az izmaival. – Lehetnél kezdeményezőbb. Bár ha a folytatást az asztalon tervezed, az már valami.

– Milyen folytatást?! – tajtékzott a király, érezve a szituáció bohózatba illő voltát, a csorbát felséges méltóságán, s megmozgatta füleit, hogy ellenőrizze, rajta van-e még a korona.

A fejdísz a helyén, de a fémes hideg sehol.

– Még mindig jó odabent, mi? – kérdezett vissza a szemtelenek szemtelenje.

Válasz nem érkezett. A király tehetetlennek érezte magát, valahogy nem lelte meg a helyes utat. Aztán megakadt a szeme egy falra akasztott díszkardon. Dísz, de nem mű.

Úgy tett, mintha át akarná ölelni a lányt, egyúttal mélyebbre hatolva teljesen sikerült elterelnie a figyelmét. Kinyúlt a kardért, keze rákulcsolódott markolatára.

A légúszó viszont őrá, megint úgy, és ott.

– Mi az, királyom?

– Alvást… – beszélni is alig bírt, de azért folytatta – emlegettél.

– Arra is sort kerítünk…

Fém csendült fémen, ahogy a király esetlenül leemelte a kardot, s a zaj miatt már nem volt visszaút. Ifjúsága villant meg az ügyes mozdulatban, amint egy elegáns, íves suhintással a lány torkának szegezte a pengét.

A légúszó meg se rezzent.

– Aludjunk, leány! – parancsolt a király, szavai hosszú idő óta egészen úgy szóltak, ahogy elvárta, de a tartalom esetlennek tűnt.

– Felébrednél, de én már nem lennék itt – oktatta ki partnere tárgyilagosan, dühítő nyugalommal, mint akit egyáltalán nem feszélyez a nyakát kóstolgató él, mely e komolyan-nem-vevéstől megszégyenülve, szomjasan távolodott a bársonyos bőrtől.

– Akkor mi legyen?

A lány harsányan felnevetett, s a rázkódás ütemére csinálta azt, amit a férfi most már gyűlölve imádott.

– Te képtelen vagy rá, mert senki nem tanított. Én persze magammal ránthatlak. De ahhoz találkoznunk kell álmainkban. Ezért van szükség a szexre. Idő-mérték arányban ez juttat bennünket a legközelebb egymáshoz. Meg persze az őszinte, nyíltszívű beszélgetés – nyilván arra is legalább annyira vevő lennél, mint a testemre… De mint azt már említettem vala, – valamiért jót szórakozott a szó ezen alakján – nem csináltam még királlyal. Vagyis nem a teféle, kardozós-lovaglóssal.

A királynak annyira elege lett az egész szituációból, hogy csak azért nem ejtette le a kardot, mert agya legjózanabb része mindenek fölött megakadályozandónak ítélte az esetleges öncsonkítást.

– Most már csak az segíthet rajtunk, ha egyszerre érünk a csúcsra! – kacagott a lány, mire király vére egészen felfelé tolult: úgy érezte, most szenvedte el élete legsúlyosabb vereségét.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!