2015. augusztus 17., hétfő

I. szakasz: Anyu és apu 2.

Látogató! Méghozzá máshonnani! Talán a futár?! Egy nő? Tehát nem Erne az… De azért… Van helye deazértnek?
Micsoda remek hír, de ennyi erővel miért nem a lehető legjobb?
Ahogy a király a jövevény üdvözlésére igyekezett (mások üdvözlése és igyekezet másokért – milyen király az ilyen?!), lépten-nyomon palástjára lépett. Szitkozódva, üggyel-bajjal összehúzta magán a nemrégen rávarrt rojtos fűzők segítségével a jó meleg szövetet. Mostanában folyton fázott.
Már odafele menet, ahogy józan ítélőképességet próbált erőltetni magára, és lassított léptein, kezdte megutálni ezt a valakit. Kéretlenül egyesült benne mindama harag, amivel a máshonnani látogatók iránt viseltetett (kivéve persze Ernét). Hiszen mind egyformák! Gúnyolódni járnak csak ide! Hogy unalmas e föld, kicsinyesek a lakók, rossz a koszt, ésatöbbi, ésatöbbi. Még egy tisztességes máshonnani tolvaj sem akadt! Mert hogy szerintük nincs is mit ellopni innen. A legkülönösebb egzotikum a fantazma-pestis – egy e világon mára már kordában tartott, jószerivel gyógyíthatatlan kór, amely miközben megállíthatatlanul, a felhasadásig dagadó gubóival szó szerint kivéreztette áldozatait, gondoskodott azok őrült utazásáról, mely állítólag – aligha van erről hiteles információ! – a világok legkéjesebb, legelképesztőbb kárpótlását nyújtja.
Csekélység az életért!
Természetesen megfordult királyunk fejében a halálturizmus – ő találta ki ezen tulajdon lényegretörésébe unalmasodó elnevezést. Csakhogy – s ez egyben pontosítás is lesz, hiszen mégiscsak eltulajdonítottak innen valami igazán említésre méltót – beelőzték más máshonnanok: a ritkás beszámolók szerint számos helyütt iparágszerűen űzték az elmúlni vágyók ilyesfajta, pikáns kiszolgálását. Cserébe pedig elnevezték e máshonnant Nyavalyaföldnek – királyunk a gondolatától is fel tudott volna robbanni.
Az uralkodónak ráadásul nem volt esélye konkurenciáival szemben, hiszen mindegyiken akadt bőséggel látnivaló egyéb, mint rideg kőfalak, sárban dagonyázó parasztok, vagy egy-két kósza csata. Komolyan nem értette, hogy legalább az utóbbi miért nem vonz látogatókat – közben meg beismerte, hogy harcban edzett lovagkirály létére már őt sem hozza lázba a vérontás. Utolsó ütközetét is félbehagyta: feladta a zsákmányolt várat, igaz, a kutakat azért megfertőzte fantazma-pestissel – ha nem lehetett az övé, ne is lehessen senkié sem…
Na mindegy.
Jött valaki és ő fogadni fogja.
Amikor kitárták a kisebbik trónterem neki fenntartott ajtószárnyait, meglepő látvány fogadta.
A lány nyilvánvalóan álcaként hordott hamvassága alapján tizenhat ha lehetett, és épp vékony ujjai ormótlan körmeivel kocogtatta egyik páncélos, kissé tanácstalan vitézét, másik keze karmaival pedig a csipát lapátolta ki szemzugaiból, melyet aztán szárazra dörzsölve, egy elegáns mozdulattal elpöccintett. Hófehér haja kócos volt, de valahogy rendezetten, akár egy oroszlán sörénye. Úgy és olyan mereven vigyorgott, hogy a király pár pillanatig azt latolgatta, hogy vajon képes-e egyáltalán mimikára.
De aztán jött a java! Ahogy a távolság csökkentése segített a király látásán, olybá tűnt, a lány légúszó – csakúgy, mint Erne. A ruhája legalábbis ezt sugallta: sötétbarna, szíjakkal (fölöslegesen) gazdagon keresztül-kasul, vagy sorban kötött hacuka, melynek csápjai feszes bőrzekévé álltak össze, hozzá illő, majd szétrepedő nadrággal és körbevasalt csizmával. Nem hiányozhatott az elmaradhatatlan repülős szemüveg, mely a feltűnően rendezett benyomást keltő frufru kezdővonaláig volt feltolva.
És milyen magas volt! Na persze, pont mint egy nyúlánk, de inkább átlagos máshonnani… Éppen olyan magas, hogy ha trónemelvényén ülve látogatná meg őfelségét (a király szeretett magának e kifejezéssel kedveskedni), alig-alig kerülne feljebb királyi szemmagassága az övénél!
Érezzük át, mennyire kínos ez!
A király csak nézte, nézte, és hiába emlékezett, mint dúlt-fúlt korábban, most mégsem tudott haragudni a látogatóra, holott meggyőződése volt, hogy kiérdemelné.
– Főtanácsos! – vakkantotta uralkodóhoz nem illő zavarában.
Már megint mintha a falból jött volna elő. Hogy utálta ezért! De szigorúan csak ezért. Hiszen ragyogóan végezte dolgát.
– Igen, királyom – fuvolázta a műveltekre jellemző affektáló túlartikuláltsággal, miközben úgy meghajolt, hogy csúcsos süvegének le kellett volna pottyannia.
Királyának semmi értelmes nem jutott eszébe.
– Hallgatlak – vetette oda inkább.
– A kishölgy egy órája érkezett. Légúszó. – Ura horkantással reagálta le az ismert információkat. – Nem hivatalos, tehát nem az, akit várunk. Röstellem bevallani, de nem sikerült kiderítenem, mik a szándékai.
Hát már ez is teljesen hasznavehetetlen?! – fortyogott magában a király, majd azon kezdte törni koronázott fejét, hogy mit is kéne mondania.
– Ez a hely tényleg tök uncsi – előzte meg a létező legbosszantóbb dumával a légúszó. – Már értem, miért nem jött vissza.
Csak nem Ernéről beszélsz?! – a király keze megakadt intés közben, mellyel embereinek üzent, hogy készüljenek, mert móresre kell tanítani a lányt. Micsoda mézesmadzag… Ki tudja, talán nem véletlenül ébredt ide.
– Pedig e hon termi a legnagyszerűbb fantazma-pestist – mesélte szívélyesen a király, akár egy kígyó, miközben egészen közel ért a felé forduló lányhoz, mire az eddig macerált páncélos lovag hallhatóan felsóhajtott. – Két nap járóföld nem sok, de talán annyi sem kell a legközelebbi friss csatáig. Mintha csak a fáról tépnéd le a gyümölcsöt, nem úgy, mint a más máshonnani konzervtelepeken!
– Guszta – kommentált lesajnálóan a lány. – De sajnos még nem érint a dolog. Ígérem, ha eljön az ideje, fontolóra veszem!
– Futárt várunk, máshonnét – váltott ridegebb hangnemre a király. – Főtanácsosom szerint te csak úgy… jöttél, leány.
– Hát azt azért nem merném állítani.
– Akkor ne tedd.
– Mi szél hozott erre? – súgta a főtanácsos bárdolatlan urának az illendő kérdést.
– Mit keresel itt?
– Egy fásult és mogorva lovagkirályt.
A legközelebbi király felmordult.
– Baromi uncsi ez a hely – sóhajtott a lány. – Szeretnék mielőbb elszelelni. Ja, és hoztam magammal egy extra retúrjegyet.
– Egy mit?