Látogató! Méghozzá máshonnani! Talán a futár?! Egy nő? Tehát
nem Erne az… De azért… Van helye deazértnek?
Micsoda
remek hír, de ennyi erővel miért nem a lehető legjobb?
Ahogy
a király a jövevény üdvözlésére igyekezett (mások üdvözlése és igyekezet
másokért – milyen király az ilyen?!), lépten-nyomon palástjára lépett.
Szitkozódva, üggyel-bajjal összehúzta magán a nemrégen rávarrt rojtos fűzők
segítségével a jó meleg szövetet. Mostanában folyton fázott.
Már
odafele menet, ahogy józan ítélőképességet próbált erőltetni magára, és
lassított léptein, kezdte megutálni ezt a valakit. Kéretlenül egyesült benne
mindama harag, amivel a máshonnani látogatók iránt viseltetett (kivéve persze
Ernét). Hiszen mind egyformák! Gúnyolódni járnak csak ide! Hogy unalmas e föld,
kicsinyesek a lakók, rossz a koszt, ésatöbbi, ésatöbbi. Még egy tisztességes
máshonnani tolvaj sem akadt! Mert hogy szerintük nincs is mit ellopni innen. A
legkülönösebb egzotikum a fantazma-pestis – egy e világon mára már kordában
tartott, jószerivel gyógyíthatatlan kór, amely miközben megállíthatatlanul, a
felhasadásig dagadó gubóival szó szerint kivéreztette áldozatait, gondoskodott
azok őrült utazásáról, mely állítólag – aligha van erről hiteles információ! –
a világok legkéjesebb, legelképesztőbb kárpótlását nyújtja.
Csekélység
az életért!
Természetesen
megfordult királyunk fejében a halálturizmus – ő találta ki ezen tulajdon lényegretörésébe
unalmasodó elnevezést. Csakhogy – s ez egyben pontosítás is lesz, hiszen mégiscsak
eltulajdonítottak innen valami igazán említésre méltót – beelőzték más
máshonnanok: a ritkás beszámolók szerint számos helyütt iparágszerűen űzték az
elmúlni vágyók ilyesfajta, pikáns kiszolgálását. Cserébe pedig elnevezték e
máshonnant Nyavalyaföldnek – királyunk a gondolatától is fel tudott volna
robbanni.
Az
uralkodónak ráadásul nem volt esélye konkurenciáival szemben, hiszen
mindegyiken akadt bőséggel látnivaló egyéb, mint rideg kőfalak, sárban
dagonyázó parasztok, vagy egy-két kósza csata. Komolyan nem értette, hogy
legalább az utóbbi miért nem vonz látogatókat – közben meg beismerte, hogy
harcban edzett lovagkirály létére már őt sem hozza lázba a vérontás. Utolsó
ütközetét is félbehagyta: feladta a zsákmányolt várat, igaz, a kutakat azért
megfertőzte fantazma-pestissel – ha nem lehetett az övé, ne is lehessen senkié
sem…
Na
mindegy.
Jött
valaki és ő fogadni fogja.
Amikor
kitárták a kisebbik trónterem neki fenntartott ajtószárnyait, meglepő látvány
fogadta.
A
lány nyilvánvalóan álcaként hordott hamvassága alapján tizenhat ha lehetett, és
épp vékony ujjai ormótlan körmeivel kocogtatta egyik páncélos, kissé
tanácstalan vitézét, másik keze karmaival pedig a csipát lapátolta ki
szemzugaiból, melyet aztán szárazra dörzsölve, egy elegáns mozdulattal elpöccintett.
Hófehér haja kócos volt, de valahogy rendezetten, akár egy oroszlán sörénye.
Úgy és olyan mereven vigyorgott, hogy a király pár pillanatig azt latolgatta,
hogy vajon képes-e egyáltalán mimikára.
De
aztán jött a java! Ahogy a távolság csökkentése segített a király látásán,
olybá tűnt, a lány légúszó – csakúgy, mint Erne. A ruhája legalábbis ezt
sugallta: sötétbarna, szíjakkal (fölöslegesen) gazdagon keresztül-kasul, vagy
sorban kötött hacuka, melynek csápjai feszes bőrzekévé álltak össze, hozzá illő,
majd szétrepedő nadrággal és körbevasalt csizmával. Nem hiányozhatott az
elmaradhatatlan repülős szemüveg, mely a feltűnően rendezett benyomást keltő
frufru kezdővonaláig volt feltolva.
És
milyen magas volt! Na persze, pont mint egy nyúlánk, de inkább átlagos
máshonnani… Éppen olyan magas, hogy ha trónemelvényén ülve látogatná meg
őfelségét (a király szeretett magának e kifejezéssel kedveskedni), alig-alig
kerülne feljebb királyi szemmagassága az övénél!
Érezzük
át, mennyire kínos ez!
A
király csak nézte, nézte, és hiába emlékezett, mint dúlt-fúlt korábban, most
mégsem tudott haragudni a látogatóra, holott meggyőződése volt, hogy
kiérdemelné.
– Főtanácsos!
– vakkantotta uralkodóhoz nem illő zavarában.
Már
megint mintha a falból jött volna elő. Hogy utálta ezért! De szigorúan csak
ezért. Hiszen ragyogóan végezte dolgát.
– Igen,
királyom – fuvolázta a műveltekre jellemző affektáló túlartikuláltsággal,
miközben úgy meghajolt, hogy csúcsos süvegének le kellett volna pottyannia.
Királyának
semmi értelmes nem jutott eszébe.
– Hallgatlak
– vetette oda inkább.
– A
kishölgy egy órája érkezett. Légúszó. – Ura horkantással reagálta le az ismert
információkat. – Nem hivatalos, tehát nem az, akit várunk. Röstellem bevallani,
de nem sikerült kiderítenem, mik a szándékai.
Hát
már ez is teljesen hasznavehetetlen?! – fortyogott magában a király, majd
azon kezdte törni koronázott fejét, hogy mit is kéne mondania.
– Ez
a hely tényleg tök uncsi – előzte meg a létező legbosszantóbb dumával a
légúszó. – Már értem, miért nem jött vissza.
Csak
nem Ernéről beszélsz?! – a király keze megakadt intés
közben, mellyel embereinek üzent, hogy készüljenek, mert móresre kell tanítani
a lányt. Micsoda mézesmadzag… Ki tudja, talán nem véletlenül ébredt ide.
– Pedig
e hon termi a legnagyszerűbb fantazma-pestist – mesélte szívélyesen a király,
akár egy kígyó, miközben egészen közel ért a felé forduló lányhoz, mire az
eddig macerált páncélos lovag hallhatóan felsóhajtott. – Két nap járóföld nem
sok, de talán annyi sem kell a legközelebbi friss csatáig. Mintha csak a fáról
tépnéd le a gyümölcsöt, nem úgy, mint a más máshonnani konzervtelepeken!
– Guszta
– kommentált lesajnálóan a lány. – De sajnos még nem érint a dolog. Ígérem, ha
eljön az ideje, fontolóra veszem!
– Futárt
várunk, máshonnét – váltott ridegebb hangnemre a király. – Főtanácsosom szerint
te csak úgy… jöttél, leány.
– Hát
azt azért nem merném állítani.
– Akkor
ne tedd.
– Mi
szél hozott erre? – súgta a főtanácsos bárdolatlan urának az illendő
kérdést.
– Mit
keresel itt?
– Egy
fásult és mogorva lovagkirályt.
A
legközelebbi király felmordult.
– Baromi
uncsi ez a hely – sóhajtott a lány. – Szeretnék mielőbb elszelelni. Ja, és
hoztam magammal egy extra retúrjegyet.
– Egy
mit?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése