2015. augusztus 10., hétfő

I. szakasz: Anyu és apu 1.


Lovagkirály volt, vagyis annak fogják tartani otthonában. Igaz, e dicső emlékezethez nagyban hozzájárul majd e máshonnant övező érdektelenség, és az ebből fakadó elszigeteltség. Itt könnyedén lehettél valaki, mert ide jóformán senki sem érkezett máshonnét.
Ahogy a falon rozsdálló kardjára meredt, elszégyellte magát. Nem érdemli meg a dicső, lovagkirályi titulust. Rég nem. És ezen már nem lehet változtatni. Eljárt felette az idő.
Mit csináljon az ember, ha valamennyi csatáját túlélte, de a régi méltósághoz, az ormótlan páncélokhoz és csontrepesztő pallosokhoz már gyenge?
Az, hogy unalmában megint ezen rágódott, csak egyet jelenthetett: a futár késik. Volt rá példa, hogy ilyenért keményen büntetett, és megesett, hogy az áldozat már a kínpadon kilehelte lelkét: szíjjá hasított hátbőre sehogy sem tudta benntartani a vérét, s nem lehetett vele mit kezdeni.
Nagy ügy. Errefelé igazán mindegy volt egy halál ide vagy oda. Na meg akik a fertőzésbe pusztultak bele hosszas, lázas gyötrelmek után. Ismervén a kegyesség fogalmát, a király utóbbiaknak olykor megengedte a jótékony találkozást a híres-hírhedt fantazma-pestissel.
De ez a mostani futár persze más volt. Nagyon más. Máshonnét jött ide. Az ilyenekkel kivételezni kell. Hiába királya ez országnak, teljhatalmát önmaga, a józan esze korlátozhatja – büszke volt éles elméjére, aminek e megállapítást köszönhette, jóllehet érezte: nem kellene, hogy így legyen.
Igazából nem szeretett király lenni. Felelősség, ceremóniák, politika, vallás és a nyűgjei, illemnek becézett képmutatás, flancos göncök, giccsparádé – vége-hossza nincs felsorolás. A baj az, hogy senki nem akadt, kivel ezt megoszthatta volna. Kapcsolatát a királynővel kezdettől a tökéletes közöny jellemezte, miután egy békeszerződés jóvoltából összekerültek. Noha a nő rövidesen megajándékozta őt két kései, törvényes gyermekével, apjuk nagy bánatára azonban egyikük sem szerette a fakardokat.
A főurakkal és egyéb más rendű és rangú talpnyalókkal, élükön a főtanácsossal pedig már tele volt a hócipője, a hímtagjáról nem is beszélve. Idejét sem tudta, mióta volt egyedül.
A király mindössze egyszer beszélt maximálisan nyíltan életében, először és utoljára akkor érintette meg az igaz barátság langyos, kellemes szele. Kár, hogy e kapcsolat csak néhány napig tartott. Ernének – mert hogy így hívták – vissza kellett térnie honába, valamelyik máshová. Nem nevesítette, de ő, a király valószínűsítette, hogy a légúszókhoz.
Sosem látta azóta. És bár megbarátkozott ennek végérvényességével, attól még hiányzott neki. Csodálta, amiért olyan könnyedén meg tudta nyerni őmakacsságát, ugyanakkor egyáltalán nem volt behízelgés jellege a dolognak. Erne úgy érdeklődött, hogy közben nyíltan adta elő magát, és nyíltságot is várt cserébe. A király azonnal meglátta benne a többet, a különöst, akit nem köt semmi, azt, amivé titkon mindig is vágyott lenni.
Ernével e célok egyszerre elérhető távolságra kerültek, de mire a király erre rádöbbent, már újra egyedül volt megunt világa szürke kísértetei közt, kik folyton banális tébolyaikkal nyaggatták. Egyedül volt, és ezen nem változtathatott, mert Erne elment, mielőtt megkérhette volna rá, hogy tanítsa meg átébredni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése