2015. augusztus 26., szerda

I. szakasz: Lüktetők 3.

Beitta félelmüket a természetellenestől, keresztül zavarta testén az Élettel létesített megfoghatatlan kapcsolódási pontig, hogy aztán az tépje- és porlassza szét, majd semmisítse meg a legelemibb szinten a fenyegetést.
A természetes lét határain belül vett nyugalom és szabadság tért vissza nyomában e zordon vidéken – mások talán kihalt, kietlen tájként jellemezték volna, de ő látta, tudta, érezte az élet millió formáját. E hely éppolyan tökéletes lenne, mint a legbujább őserdő…
Ha nem lennének a betolakodók!
A Lüktetőt akarják – mi mást? De vajon mi a szándékuk vele?
Miközben kecsesen, fáradhatatlanul futott, önkéntes, bátor kis útitársa, a futár lendlégy ott dongott körülötte. Meglepően eszes jószág volt – ő is hasonló dolgokon járatta dúcidegrendszerét.
És aggódott.
Az Úrnője közelében! Annak társaságában, aki valamennyi élő érzékeivel, képességeivel rendelkezett. Mindent megtehetett, amit akármi más e világon, és semmitől sem félt.
A lendlégyre pillantott. Éppen szőrös kis nyelv-szívókáját szörcsögtette a levegőbe – beszáradt neki, ha nem csinálta ezt időnként. Úrnője tekintete megakasztotta szájhigiéniája rendezése közben.
Szörcs – törte meg önkéntelenül a beállt csöndet a rovar egy kósza, a befejezetlen tevékenység kikényszerítette kifújással.
– Mi az, mit megtapasztaltál, de szorongásod elfojt, Fosmánt? – tudakolta légy-nyelven az Úrnő.
– Gonoszságot éreztem, Életem – vallott búsan lassuló potroh-lüktetve a légy, miközben úrnője karjára telepedett.
– Máshonnani betolakodóknál ez nem ritka, apróságom. Ezért is baj, hogy a Karámon kívül jutottak. Minden bizonnyal nem egy átlagos átébredővel van dolgunk.
– Ezt is tudom, én Életem. De volt velük valaki. Talán az, akiről beszélsz, mert ő sem volt éppen átlagos. Velejéig romlott, vagy még azon is túl. Mikor a szemébe néztem, önmagam legrosszabbjára ismertem. Amivé lehetnék.
– Mit láttál?
– Sosem hittem, hogy egy magamfajta lénynek – egy légynek – ekkora szerepe lehet. Még ha pusztító is.
– Tetszett?
– Sosem gyűlöltem semmit annyira, mint magamat, amiért igen.
– Elhoztál, és ez a lényeg.
– Elhoztalak – értett egyet idegesen döngicsélve az állat. – De vajon én, Fosmánt, a lendlégy akartam-e így, vagy az, akivé váltam a találkozás után? Mi van, ha romlásba taszítalak?
– Hidd el nekem, mint az élőket legmagasabban ismerő megállapítását: kiálltad a próbát, kicsinyem. Ne aggódj magadért, s legfőképp értem ne! Az, amit látsz: szolga, báb csupán.
– Szolga vagy báb?
– Éleslátásod meghazudtolja összetett szemed!
A légy szárnyverdesése magas hangra gyorsult – nevetett.
Nagyon okos ez a légy!
– A válasz: kicsit ez, kicsit az. Mikor mire van szükség – az Úrnő hangja elkomorult, ahogy felvett egy pernyéssé-porhanyóssá szenesedett, serdülő manónyulat, mely még a lendlégy ízlésének is túlságosan megpörkölődött. – És bennem semmi sem drága olyankor, mikor az Élet önmagát és ezáltal mindannyiunkat óvja.