2015. augusztus 27., csütörtök

I. szakasz: Esszencia 3.

Már megint elpatkolt az egyik, ráadásul a kitépett tartálycsőből kiömlő gázolaj, meg az égő maradványok begyújtották a hulláját. A tűz hamar átterjedt haldokló gyilkosára is: egy saját, képtelenül kusza agyarain át bömbölő rozmármedvére.
A Szükséges Rossz remélte, hogy legalább felrobban a tartály, de sajnos annyi már nem lötyögött benne. Kárpótolta az állat égő bundája, amit sehogyan sem tudott eloltani, így hát kénytelen volt elevenen, hemperegve elégni. Mikor aztán szenes, szétmarcangolt torkú áldozata mellett kiterült, a Szükséges Rossz, az expedíció vezetője felvillanyozva, csordultig töltve szenvedéssel legfőbb fegyverét, s egyben társát, vagyis a vörös fényt, tovább ballagott megmaradt zsoldosai karéjában.
A rettenthetetlen férfiak és nők reszkettek, mint a nyárfalevél. De legalább most már volt okuk. A környék egész faunája (sőt flórája egy része is) köréjük sereglett, mikor még a barlang mélyébe készültek. A Szükséges Rossz inkább elvetette annak eshetőségét, hogy az Úrnő rendelte el közvetlenül a támadást – hiszen addigra az idegenhonosak felvették és beüzemelték a szkafandereket s a lángszórókat, az eredmény pedig: igen dicső pusztítást végeztek a technikát nem ismerő őshonosak soraiban, mely áldozat hozatal kikényszerítése nem illett az isteni Úrnőhöz. Vagy tényleg ekkora a tét?
Mindegy, a Szükséges Rossz nem volt egy aggódós típus, harcosai jól teljesítettek, s odakint csak az egyiket gyűrtek le az állatkák a puszta tömegükkel, de ehhez az is kellett, hogy elromoljon a fegyvere.
A zsoldosok kissé unott vezetője nem csak azért nem érzett lelkiismeret furdalást, mert nem igazán volt rá képes, hanem mert ténylegesen nem ő intézte az ellenfeleiknek jóformán esélyt sem hagyó fegyverzet beszerzését. Megbízója, a vörös tünde nagyon, vagy inkább túl lelkesen vállalta be a szállítást. Úgy egyébként is egy csomó kérdés merült fel a nő kapcsán, s a Szükséges Rossz jól tudta, hogy hazudik, de nettó ferdít, amikor egyszülője kiszabadítását jelölte meg végső célként. Mégis belement. Érdekelte a dolog, mert azt érezte, hogy valami kapcsolat fűzi az események fonalát hozzá, függetlenül a rejtező valótlanságoktól.
A bejárati győzelem után a megbeszéltek szerint, egy híján három tucat harcosával elindult lefelé a sötét tárnában. Az igazi küzdelem csak itt kezdődött. Ez a környezet nagyon nem kedvezett a zsoldosoknak, nem úgy az otthonosan mozgó éj-lényeknek, s noha a védők összehasonlíthatatlanul többet veszítettek soraikból, azért rendesen tizedelte egymást a két csapat. Hátratekintve égő hullák világították meg a folyosót, a csata kígyózó terét.
Emberei eleinte védték a Szükséges Rosszat, kört alkotva, sugarasan kifelé tartva fegyvercsöveiket óvták életét, ha már ő nem tette – nem vett fel ugyanis szkafandert.
Röhej – gondolta, de el sem mosolyodott. – Ha tudnátok, mit éreztetek azokkal, akik rám fenik a fogukat! Engem még egy vírus is elkerül!
Aztán ahogy fogytak odaadó bérencei, úgy kezdtek egyre ötletszerűbben helyezkedni, baráti vagy haszon alapon tömörülni, mindenféle taktikát kipróbálni a túlélés érdekében. Hosszútávon azonban semmi nem vált be.
Az viszont idővel mégiscsak szemet szúrt nekik, hogy a főnököt nem bántják. Pedig ha hívatlanul megközelítette valami állat, bizony kíméletlenül lesújtott rá könyök- vagy térdpengéivel; bár érdekes módon a hátán unottan dülöngélő, látszólag fej nélküli csatabárdot nem vette kézbe, noha a nyél rovásai alapján még a legtudatlanabb számára is lerítt róla, hogy varázserővel bír. Mégsem nyúlt érte, mintha például azt a három méteres üvöltő-gépet, a megkövesedett, alig éghető bőrével és kíméletlenül kemény ökleivel figyelemre sem kéne méltatni.
Tény, hogy csak morgott rá, bántania annyira nem akaródzott neki a furcsa vezért. Zsoldosai végül főként hagyományos lőfegyverekkel gyűrték le a fenevadat, amihez azért néhány pöröly is jól jött, dacára a szúrófegyvereket nem ajánló instrukcióknak.
De lényeg a lényeg: a főnökük, ez a Szúró vagy Szűrő fesztelenül ballagott tovább célja felé, legfeljebb a pusztítás, vagy a térkép tanulmányozása miatt állt meg olykor. Maradék zsoldosai ismét köré gyűltek, és el nem mozdultak volna tőle, egyszerre tisztes távolságot tartva, mégis szigorúan őrizve külső karéjba szorult társaikkal szemben viszonylag közeli pozícióikat.
Röhej.
Ekkorra már egy jó órája botorkáltak a járatokban. A vezér ismét megnézte a térképet, bagolyszemét tágra meresztve vizsgálta a sötétben emberi látószervének éppen csak derengő vonalakat. Erősen koncentrálni kezdett, mire a sárga papíron sötétlő foltnál akár a pernye szakadt le és szállt fel a tinta. Örvénybe gyűlt, majd egységgé, vörös fénnyé vált. Kicsit körözött, aztán tovasuhant a tárnában, tünékeny vérrel vonva be a falakat, melyek egyszer csak eltűntek.
– Így – szólt a Szükséges Rossz inkább magának, mint embereinek.
A fény-előőrs bevárta őket, éppen az általa addig papíron jelölt tárgy, vagy inkább szerv fölött lebegett egy kongó csarnokban.
A Lüktető ott lüktetett riadtan alatta. Egyszerre sugározta egy egyszerű (bár eszmei értékű) szerv funkcionalista semlegességét és egy entitás mindennél nyilvánvalóbb jelenlétét. A karvastagságú verő- és visszerek a semmibe vezettek, a végeknél reszketve vibrált a levegő.
Érdekes módon semmi sem védte az élet, a teremtés e forrását. Kamráit és pitvarait fekete, szabálytalan szélű, kőszerű, de mégis rugalmas csíkok alkották, közöttük vagy bennük pedig alaktalan mocorgás derengett a narancssárga, fényt nem adó, de pulzáló burokban.
De nem volt idő bámészkodni: a Szükséges Rossz alighogy célhoz ért, rögtön megérezte a minden tüzet elégető, gyermekei halálából táplálkozó anyai harag közeledtét.
– Készüljetek! – szólt halálraítélt zsoldosaihoz, miközben elfordult a Lüktetőtől és rövid tétovázás után lassan hátranyúlt a Célszentesítőért, a bűvös csatabárdért.