Ahogy ballagott, úgy hágott fel a nap a legmagasabb fokára, s
millió mozdulatlan lángostorával hajszolta célja felé. Aztán enyhült az idő, a
szél eleinte kellemetlenül hűtötte nyirkos tagjait, majd felszárítva
izzadtságát már egészen tűrhető volt a létezés. De nem szokhatott bele, mert az
idő elkomorult, a sötétség és nyomában a hideg egyre jobban követelte jussát.
Végül már reszketett a hirtelen jött fagyban.
De kibírta. Mendegélt
tovább, s az idő megkegyelmezett rajta. Az élénk magzat, a világ rúgkapált,
majd rövidesen meg is született. Betelni is alig tudott a gyönyörűséggel, de
nem kerülte el figyelmét, hogy mennyire nehéz fenntartania figyelmét, mert az
egyre nagyobb hőség kikezdte idegeit, előcibálta félrehajított emlékeit. Ilyenkor
különösen nem állhatta a nyarat. Nagy kár, hogy e máshonnan leginkább sivatag
képében szeretett tetszelegni.
Így teltek az évszakok s az évek, a célállomás pedig napról napra
közelebb került hozzá valami elvont, nehezen megfogható módon. Ritkán nézett
fel, de olyankor mindig örömét lelte a világvégén túl, a végtelenben imbolygó
foltban, aminek elérésére tette fel élete legnagyobb, talán utolsó részét.
Eszébe juttatta, mennyire tökéletesen öncélú a feladat, amit magának adott,
hogy mennyivel jobb itt, s hogy mi minden vezetett idáig, bár a sorrendet már ő
maga sem tudta.
Ahogy abban sem volt igazán biztos, fizikailag közeledik, avagy
távolodik hozzá. Sőt, az évezredes út utóbbi napjaiban mintha köszvényes
ízületei is simábban gördültek volna. Már és még nem tudta, mit
jelent mindez, egyelőre túlságosan bele volt merülve az útba.
Megállni azonban nem akart, nem véletlenül vonult el a világtól,
saját gondjaitól és gondolataitól. Itt ha útközben netán valami kellemetlen
éri, hát teszi azt, amit eddig is: kitapossa magából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése