2015. augusztus 14., péntek

I. szakasz: A kitérő 1.

Ahogy ballagott, úgy hágott fel a nap a legmagasabb fokára, s millió mozdulatlan lángostorával hajszolta célja felé. Aztán enyhült az idő, a szél eleinte kellemetlenül hűtötte nyirkos tagjait, majd felszárítva izzadtságát már egészen tűrhető volt a létezés. De nem szokhatott bele, mert az idő elkomorult, a sötétség és nyomában a hideg egyre jobban követelte jussát. Végül már reszketett a hirtelen jött fagyban.
De kibírta. Mendegélt tovább, s az idő megkegyelmezett rajta. Az élénk magzat, a világ rúgkapált, majd rövidesen meg is született. Betelni is alig tudott a gyönyörűséggel, de nem kerülte el figyelmét, hogy mennyire nehéz fenntartania figyelmét, mert az egyre nagyobb hőség kikezdte idegeit, előcibálta félrehajított emlékeit. Ilyenkor különösen nem állhatta a nyarat. Nagy kár, hogy e máshonnan leginkább sivatag képében szeretett tetszelegni.
Így teltek az évszakok s az évek, a célállomás pedig napról napra közelebb került hozzá valami elvont, nehezen megfogható módon. Ritkán nézett fel, de olyankor mindig örömét lelte a világvégén túl, a végtelenben imbolygó foltban, aminek elérésére tette fel élete legnagyobb, talán utolsó részét. Eszébe juttatta, mennyire tökéletesen öncélú a feladat, amit magának adott, hogy mennyivel jobb itt, s hogy mi minden vezetett idáig, bár a sorrendet már ő maga sem tudta.
Ahogy abban sem volt igazán biztos, fizikailag közeledik, avagy távolodik hozzá. Sőt, az évezredes út utóbbi napjaiban mintha köszvényes ízületei is simábban gördültek volna. Már és még nem tudta, mit jelent mindez, egyelőre túlságosan bele volt merülve az útba.
Megállni azonban nem akart, nem véletlenül vonult el a világtól, saját gondjaitól és gondolataitól. Itt ha útközben netán valami kellemetlen éri, hát teszi azt, amit eddig is: kitapossa magából.