I. szakasz: Szunnyadó kíváncsiság 2.

Tornászokat megszégyenítő kecsességgel lendült ki a szerelékjáratok csődzsungeléből. Ahogy ügyessége révén lágyan, de a fém-fém találkozásnak köszönhetően mégis csattanva padlót ért, egy csapat lánnyal találta magát szemben – micsoda tetszést aratott mutatványával!

Csakhogy a légúszó srácnak elege volt aznapra belőlük – az a hang még mindig ott nyögött a fejében. Teljesen szétzilálta magabiztosságát: egyfelől mert kísértetiesen ismerős volt, másfelől pedig az a kétségbeesés, amivel szólította őt… Most is kiverte tőle hideg veríték.

Lábai alatt vidáman, szertelenül kongott a szegecselt lemezburkolat. Odafent egy léghajó úszott kövér, boldog malac módjára – alkalmi szemlélőjét azonban most dühítette a béke és a gazdagság, vagyis a sérülékenység és a tékozlás eme remeke.

Vagy csak azért érzett dühöt, mert akaratlanul is anyjához tartott. Nem volt ő anyámasszonykatonája, szülője szoknyájához sem nagyon menekült soha (ellenben más szoknyákkal). De vannak helyzetek… Illetve nincsenek. Az ilyen pont azért áll elő, mert olyan ritka, vagy éppenséggel lehetetlen. Hozzá kell mennie, különben elfogja a bizonytalanság felett érzett aggodalom, amit ki nem állhatott. Szinte érezte, ahogy az érzet érte nyúl, hogy lehúzhassa a mélybe, talán épp a végtelen szakadékba, magába a Kékségbe.

Miközben felfelé szaladt a lépcsőn, önkéntelenül is az annak gerince alól jövő csattogás ütemére lépett. Kisgyermekkora óta mindig így csinálta. Most úgy érezte, semmi sem lehet ennél nagyobb baj.

De aztán végre odaért. A kilincs hideg volt – mint minden árnyékban lévő dolog a légváron. És masszív. Olajozottan, csak a légúszók technológiájára jellemző rendkívüli határozottsággal nyomódott le és oldotta ki a nyelvet – még a zárszerkezet kopáshoz kalkulált rezgéseiből is érződött, milyen tökéletes, szinte felért egy műalkotással.

– Mi a fenét keresek én itt egyáltalán? – morogta az ajtó rézszínű rézötvözetének.

Válaszokért, megnyugtatásért jött ezen iszonytató, elsötétített kabinba, ebbe a nehézszagú acélkriptába. Be kellett hát lépnie.

Érdekes módon a borzalom e változatlansága csillapítóan hatott rá, de azért viszolygott a helytől, amiért egyszerre gyűlölte és imádta, s amiért ez az ellentmondás olyannyira összeférhetetlen volt a légúszók szegecselt, görbéket kizárólag precíz, mértanilag meghatározottan formában engedő filozófiájával.

Miért nem érti meg senki sem őt? Hát annyira szélsőségesek ezek a gondolatok, csak mert nem akarnak megmaradni az anyag keretei között? Megint és egyre jobban érezte, hogy segítségre van szüksége.

Ott volt vele szemben.

Ilyenkor – ritka, de annál nehezebben kezelhető kiborulásaikor – jól esett az a félholt, félőrült, és még egy nagy csomó extra-féllel bíró, semmibe révedő tekintet közönye. Nem neki szólt. Legalábbis nem kizárólag.

– Vasfog! – szólt az anyja tompán.

Ó, mennyire nehezen állhatta ezt fia! Lehetetlen volt megfejteni, kihez intézi szavait. Vasfog. A fiút sosem keresztelték el annak, s még csak nem is becézték így, legendás apja egyik nevével, az mégis elérte őt. Rég elveszett szülőjének személye ugyanis összeforrt a „vasfog”-gal: a híres légúszó, aki elnyűtte az idő vasfogát.

Őrá viszont adták, ragasztották apró, tehetetlen korában e  kellemetlen név-bélyeget, melyre ugyan csak nagy ritkán, de feszt a legkényesebb pillanatokban emlékeztették.

– Vasfog Szanaszél!

Na, ez legalább már biztosan én vagyok – dúlt magában Szanaszél.

– Szanaszél! – rebegte a lény, akivé anyja vált, a hangjában megcsillanó angyali esendőség mindig megfőzte fiát, aki mégis mindig jégpáncélt öltött találkozásaik előtt.

Ilyenkor legalább szót lehetett váltani vele. Beszélgetni egy kicsit, úgy igazán, vagy majdnem. Mert ilyenkor élt.

– Őt láttam, Szanaszél.

Mindig őt látod! – szeretett volna rárivallni a fiú. Ehelyett kinyúlt felé – noha onnan el nem érhette.

Anyja, mintha csak megérezte volna e gesztus őszinteségét, egyúttal felfogva a fiát korlátozó akadályokat, mosolyodott most el.

Minden rendben – szóltak a száj körüli ráncok.

– Apád jól van – váltak el az ajkak.

Szanaszél ilyenkor azt kívánta, bárcsak lenne a légúszóknak istenük. A máshonnaniak annyira szerették balsorsuk gödrében – mikor kényszerből fel kellett tekinteniük – ócsárolni a teremtőjüket. Ostobaságnak hangzik – de mindig jobban lettek tőle.

– Apa… – kezdett bele a fiú, de csak gondolatban folytatta – eltűnt, aláment, vissza nem tér, ahogy más sem. Nincs senki, aki tudhatna róla, vagy aki e tudását közölhetné mivelünk. Fogadjuk el a magunk érdekében: apa halott.

– Álmatlanul, vakon tapogatózva botorkálunk kábaságunk mezsgyéin – szólalt meg anyja szinte önkívületben –, képtelenül elszenderülni és képtelenül felébredni… Ez nem a mi művünk! – tört ki merengéséből. – Ezt okozták! Biztosan tudom a veled töltött évek során szerzett tapasztalat révén: bezártak… De ha mégis meghallasz odalent, kérlek válaszolj, kedvesem!

Szanaszél levegőért kapkodva ismerte fel szavaiban az őt ideűző csövek kántálását: – Adj jelet! Kérlek!

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!