I. szakasz: A kitérő 3.

Csak egy pillantást akart rávetni. Kíváncsiság, semmi több. Ami persze valahol minden: a vándorok büszke népének egyik, ha nem az utolsó egyedeként (na, ez még viccnek is rossz, hiszen a fia…) veleszületett kíváncsiság jellemezte, mely a legritkább esetben hagyta merengeni, pihenni, ha volt valami felfedezhető. Vagy érezhető.

Tulajdonképpen fogalma sem volt róla, miként fog zajlani a találkozás Romlással, e végtelen szellemmel, vagy inkább testetlenül testet öltött fogalommal. Maga a nagybetűs, zabolázhatatlan Gonosz, ha nagyon akarjuk. De tökéletes, hibátlanul romlott, makulátlansága sok-sok jóét felülmúlná.

A vándor nem félt tőle, s ez bevallottan ostobaságnak tűnt saját maga számára, ami így összességében csak még kíváncsibbá tette, és egyben szórakoztatta is.

Az erődítmény lakói, a boszorkányos tündérek meglepően nyugodtak és tartózkodóak voltak. Szinte azonnal ajtót nyitottak, lesütött szemmel, némán megindulva mutatták az irányt jóvágású vendégüknek. Minden simán ment, a legkisebb fennakadás, egyezkedés, ilyen-olyan, de főleg természetbeni fizetség nélkül.

Várták – ordította a fogadtatás minden apró részlete.

Érdekes – állapította meg a férfi. Csak nem Romlás akarata ez az egész? Baljós ez az összecsengés a vérében lüktető kíváncsiságával? Persze így is, úgy is utánajár.

Tágas, zölddel benőtt átriumba értek ki, melyben ide-oda totyogtak és csipogtak a falatkák – apró, szőrös kis labdacsok, ártatlan intelligencia szinttel.

E lényeket teljesen haszontalannak, fölöslegesnek, már-már értelmetlennek, a kizsákmányolók rémálmának tartották – innen a csúfnevük: fabatkák. Egyetlen valamire (a filozófusok szerint véghetetlenül sokra) való tulajdonságuk (ami többnyire nem érdekelt senkit), hogy kivétel nélkül képtelen voltak bárminemű elvetemültségre. Hiányzott belőlük a romlottság csírája, s így annak mindennemű megnyilvánulási formája: hiúság, rosszindulat, nagyképűség, önzés, agresszió, hatalomvágy és így tovább; tehát minden (ami egyesek szerint élővé tette az élőt), amire fogjuk lecsaphatott volna, hogy saját magát tenyésztve kijusson.

Ezek a nevetséges szőrmókok voltak tehát a nagy Romlás, a rettegett fogalom elszánt őrei. A fogvatartás koncepcióját csupán hírből ismerő férfit megörvendeztette e látvány, a tapasztalás. Meg egy kis személyeskedéstől mentes káröröm is feszítette horizontálisan arcizmait.

A csábos hírű, de mára szürkeegér-jelmezt öltő tündérboszorkák az ajtóban maradtak, így különösen szembetűnő volt alakjukat illető hasonlóságuk – a kissé túl sudár idomok láttán a vándor nem bánta volna a nagyobb változatosságot.           A legterebélyesebb sivatag legközepéhez mérten méltatlanul fehér arcaikra félelem és szánakozás keveréke ült ki a vendéget kísérő nővérüket figyelve – bár az átlagnál jobban tűrték a fogoly próbálkozásait, maradéktalanul kivédeni ők sem tudták bomlasztó hatását. Valahányszor az átriumba léptek (teszem azt, ha valami eszméletlenül megoldhatatlanul nagy problémája akadt a Romlást közvetlen felügyelő, gondozó falatka kolóniának), később el kellett végezniük az erőd legtávolabbi sarkaiban, a gyónás valamelyik zárkájában a hetekig tartó megtisztulás magányos, koplalás fűszerezte rituáléját. Ott aztán mindenki szembe került tulajdon, életre keltett romlottságával. Sokan nem bírták ki, mégsem mentették meg őket: tisztulás nélkül se ki, se be, kivéve a folyamatot, illetve a végeredményt ellenőrző falatkákat, akik amúgy is apró járatokon közlekedtek keresztül-kasul a falakban.

A férfit kísérő szépséges, saját feleségére emlékeztető banyáról sugárzott a beletörődöttség – lehet, hogy gyónásnyi dózist kap most Romlásból? A vándor szerette volna megvigasztalni, ugyanakkor látta rajta, hogy ezúttal a világ legjobb szeretője is kevés lenne. Pedig tanult ezt-azt.

– Velem mi lesz? – kérdezte jobb híján.

– Azzal ne törődj – válaszolt színtelen hangon a nő. – A falatkák közt maradsz, Romlás hosszú távra tervez.

Fölösleges lett volna hangot adnia rosszallásának, amiért ilyen lazán döntöttek sorsa felett. Talán nem tudják, hogy egy vándorral van dolguk? Bármikor kialudhatja magát innen.

– Tedd félre a büszkeséged!

Pofátlan némber! Ki nem állhatta a gondolatolvasókat. Bosszúból (megint) elképzelte, amint istenesen megdöngeti az ízlésének kissé csontos nőszemélyt. S ha jobban megnézte, vonásaiban volt valami feleségéből, ami még pikánsabbá tette az ábrándozást.

Fiktív alkalmi szexpartnere vértelen arcán átsuhant az öröm. Vagy a gúny.

– Ha nagyon kikészít, vonulj a vendégkunyhóba, és hagyd, hogy a falatkák kezelgessenek!

– Úgy lesz.

– A döghöz ne nyúlj, hacsak nem akarod megkönnyíteni a dolgát.

Az Átrium közepére mutatott. Egy másfél lábnyi magas, ovális, sekély mélyedésben végződő emelvényen egy hófehér sivatagi róka hevert. Hatalmas, koboldszerű füleibe bele-belekapott szél, felfedve albínó-vörös, kedvesen figyelő, de halott szemeit.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!