2015. augusztus 11., kedd

I. szakasz: Szunnyadó kíváncsiság 1.

A légúszó srác a lakhelyéül szolgáló égiváros, a IV-es Légvár csővezetékein keresztül hallgatta a lányok fürdőjéből odahallatszó viháncolást. Semmi különös: játékos visongásokkal megszakított, a csobogással versenyre kelő visítozás. Egyszer, régebben történt itt valami olyan, ami talán kissé túlmutatott az alapvető fürdés-funkción, és a vége nagyon hangosra sikeredett. A fiút azóta is gyakran ostromolta a kérdés, hogy vajon melyik kettő (?) lehetett az.
Alapból nem ezért mászkált errefelé, noha most már nem lehetett letagadni: a fürdőzéshez időzíti a szerelvények közötti mániákus csatangolást. De ez akkor is csak kitérő lehetett, az irány egyszerűen: tovább.
Van itt még mit megismerni – így szokta nyugtatgatni magát a fémes útvesztőben, miközben sorra kerülte ki a már minden szögből megismert csöveket.
A lányok közben megtisztultak a valódi összecsapásra nevelő sikló-játék során szerzett olajos izzadtságtól és a benne oldott mocsoktól. A srác utánuk szagolt egy csövön keresztül, miközben frissen illatozva elillantak a fürdőből. Egy szót sem hallott már, s eleinte azt hitte: nyitva hagyták az egyik csapot. Miközben várt, azon kapta magát, hogy mászóhorgaival disszonáns, a gépezetektől idegen, azok meghibásodását előrejelző ütemet ver az egyik csövön. Nem lelte meg az ihlet forrását, pedig úgy érezte, nagyon is célzatosan dobol.
Miközben így szórakoztatta magát – a rendszer alapvető, errefelé egyébként csendes működésének sistergős nyöszörgését leszámítva –, elhalt minden hang. A csobogás hiánya negatívan susogta a másik jelenlétét.
A fiú közelebb hajolt a csőhöz. Valami vibrált. Rányomta fülét a hideg fémre.
– Adj jelet! – zengett a fémes-nedves hang. – Kérlek!