2015. augusztus 25., kedd

I. szakasz: Szunnyadó kíváncsiság 3.

Anya! – rimánkodott Szanaszél, vagyis azt tette, amit mindig annyira igyekezett elkerülni. – Magyarázd meg, hogy hallhattam ezt a csövekből…? – egészen kisfiúsan elbizonytalanodva fejezte be, mert rájött, hogy elszólta magát: tilos a gépészet szívében kódorogni.
Aztán szinte esdeklőn szuggerálta a koravén asszonyt, kinek őszes haján még mindig meglátszott a feltolva hordott repülős szemüveg nyoma. Csak van neki valami ötlete! Jeles, köztiszteletben álló légúszó, igazi gépész-zseni volt, mielőtt…
– Mi történt?
– Be vagyunk zárva.
– Igen, igen. Tudom. Már mondtad – valamennyi erejére szüksége volt, hogy száműzze a türelmetlenséget a hangjából, de végül kudarcot vallott: – De mi az összefüggés? Ki lehetett az?
– Hát ki mondta?
– Hogyhogy ki? – kiáltotta elgyötörten a fia. – A cső! A csőből jött… A hang: rezgés. Rugalmas közegben terjed… – próbálkozott másik megközelítéssel, de sosem volt jó fizikából, a tárgyból, mely a légúszó iskolák alfája és ómegája. – Valaki… hozzám szólt.
– Nehéz a fejed, akár a légúszók szerelvényei. Pedig ormótlan technikánk milyen könnyed gépremekeket teremthet! – ragyogott fel egy pillanatra. – Még a városaink is úsznak!
– Ki volt az? – szűrte a szavakat fogai közt Szanaszél. – Mondd meg, ha tudod! Mondd, hogy nem…
– Hát én.
– Nem! – vágta rá Szanaszél.
Anyja nevetett, sok éve először.
– Makacsságod akár egy igazi légúszóé!
– Mi az, hogy igazi?
De anyja elengedte füle mellett a kérdést: – Bezártak bennünket. Amit tapasztaltál csak visszaigazolja ezt.
– Kérlek… – csak ennyire futotta Szanaszéltől, annyira nem értett semmit.
– Nem telik el óra, hogy ne kiáltanék apádért – suttogta az anyja. – Álmomban, de mindennapjaim kábulatában is szoktam őt kérlelni. Hangom azonban visszaverődik valamiféle valószínűsíthetően nem-fizikai közegről… Nem jut keresztül rajta, nem jut el hozzá…
– Oda semmi nem jut le – találta meg hangját Szanaszél.
– Igen, lehet, hogy őrült vagyok.
– Én ilyet sose…
A nő megint elnevette magát, de most a sokévi elkínzottság törte szilánkokra hangját, hogy aztán a darabok szavakká álljanak össze: – Mondom: lehet. Te viszont, egyfiam, kezdj el ébredezni, mert ha a hangom is visszapattan, akkor az csak egyet jelenthet.
– Be vagyunk… – tétovázott egyfia – zárva?
– Sajnos lehet, hogy nem vagyok őrült.