I. szakasz: Szunnyadó kíváncsiság 3.

Anya! – rimánkodott Szanaszél, vagyis azt tette, amit mindig annyira igyekezett elkerülni. – Magyarázd meg, hogy hallhattam ezt a csövekből…? – egészen kisfiúsan elbizonytalanodva fejezte be, mert rájött, hogy elszólta magát: tilos a gépészet szívében kódorogni.

Aztán szinte esdeklőn szuggerálta a koravén asszonyt, kinek őszes haján még mindig meglátszott a feltolva hordott repülős szemüveg nyoma. Csak van neki valami ötlete! Jeles, köztiszteletben álló légúszó, igazi gépész-zseni volt, mielőtt…

– Mi történt?

– Be vagyunk zárva.

– Igen, igen. Tudom. Már mondtad – valamennyi erejére szüksége volt, hogy száműzze a türelmetlenséget a hangjából, de végül kudarcot vallott: – De mi az összefüggés? Ki lehetett az?

– Hát ki mondta?

– Hogyhogy ki? – kiáltotta elgyötörten a fia. – A cső! A csőből jött… A hang: rezgés. Rugalmas közegben terjed… – próbálkozott másik megközelítéssel, de sosem volt jó fizikából, a tárgyból, mely a légúszó iskolák alfája és ómegája. – Valaki… hozzám szólt.

– Nehéz a fejed, akár a légúszók szerelvényei. Pedig ormótlan technikánk milyen könnyed gépremekeket teremthet! – ragyogott fel egy pillanatra. – Még a városaink is úsznak!

– Ki volt az? – szűrte a szavakat fogai közt Szanaszél. – Mondd meg, ha tudod! Mondd, hogy nem…

– Hát én.

– Nem! – vágta rá Szanaszél.

Anyja nevetett, sok éve először.

– Makacsságod akár egy igazi légúszóé!

– Mi az, hogy igazi?

De anyja elengedte füle mellett a kérdést: – Bezártak bennünket. Amit tapasztaltál csak visszaigazolja ezt.

– Kérlek… – csak ennyire futotta Szanaszéltől, annyira nem értett semmit.

– Nem telik el óra, hogy ne kiáltanék apádért – suttogta az anyja. – Álmomban, de mindennapjaim kábulatában is szoktam őt kérlelni. Hangom azonban visszaverődik valamiféle valószínűsíthetően nem-fizikai közegről… Nem jut keresztül rajta, nem jut el hozzá…

– Oda semmi nem jut le – találta meg hangját Szanaszél.

– Igen, lehet, hogy őrült vagyok.

– Én ilyet sose…

A nő megint elnevette magát, de most a sokévi elkínzottság törte szilánkokra hangját, hogy aztán a darabok szavakká álljanak össze: – Mondom: lehet. Te viszont, egyfiam, kezdj el ébredezni, mert ha a hangom is visszapattan, akkor az csak egyet jelenthet.

– Be vagyunk… – tétovázott egyfia – zárva?

– Sajnos lehet, hogy nem vagyok őrült.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!